Miután a mosolytalan (megjegyzem miért is mosolyogna...azért mert maszkban kell járnia a szmog miatt vagy mert egy négyzetméterre jut még 15 másik honfitársa, akivel folyton lökdösődnie kell a metróban...) bevándorlási tisztviselő hölgy utunkra bocsátott, hogy apránként felfedezzük a várost, taxit fogtunk az úton.
A nagy kapkodásban elfelejtettük tisztázni a fuvardíj összegét a szállodáig, ami egy tipikus hiba, de gondoltuk majd megoldjuk menet közben. A sofőr természetesen rengeteg pénzt szeretett volna beseperni a buta kis turistáktól, mi azonban nem hagytuk és már-már agresszív stílusban közöltük vele, hogy nekünk egyáltalán nem jelent problémát ha egy rendőrtiszt társaságában kell tisztáznunk a köztünk fennálló nézeteltérést. Végül az úr megkérdezte mennyit vagyunk hajlandóak fizetni az útért, így összességében nem jártunk rosszul. A későbbiekben is ugyanezt tapasztaltuk, kőkeményen alkudozni kell, 500 RMB-ről hirtelen lecsökkenhet az ár 75 RMB-re, ha van energiánk az ilyesfajta tevékenységekhez.
Alapvetően nem szoktam a helyiekkel leállni társalogni séta közben, kivéve az USA-ban, ahol roppant érdeklődő a legtöbb ember. Mint kiderült, itt ezt rendkívül jól tettem, ugyanis az egyik helyi szokás nem más, mint a gyanútlan, naiv turisták csőbe húzása egy rendkívül egyszerű, mégis meglepően hatékony módszer segítségével. Éppen a belváros környékén sétálgattam a napsütést élvezve (végre tiszta volt a levegő - viszonylag...), amikor két fiatal, mosolygós helyi lány leszólított, hogy lennék-e olyan kedves, hogy képet készítek róluk egy semmitmondó épülettel a háttérben. Természetesen eleget tettem kérésüknek. Már éppen készültem búcsút inteni nekik, amikor folyékony angolsággal faggatni kezdtek ittlétem miértjeiről és hogyanjairól. Kedélyesen elcsevegtünk, gyakorlatilag időm sem volt arra, hogy azzal a kis fénnyel törődjek, ami már a beszélgetés második percében kigyúlt az agyamban, csak még nem vettem róla tudomást. Az egyikük felvetette azt a zseniális ötletet, hogy egyenesen csodálatos volna, ha velük tartanék egy teafesztiválra, ami - nahát, micsoda véletlen egybeesés - pont egy utcányira található. Itt már tisztán gondolkodtam és túlléptem azon megállapításomból származó örömforráson, hogy mennyire barátságos emberekkel hozott össze a sors, így udvariasan de gyorsan és határozottan elköszöntem. Később megtudtam, hogy a "teafesztivál" egy bár privát fülkéjében zajlott volna, ahol megkóstolunk számos teát, a végén pedig a kezembe nyomják a több ezer yuan-ról szóló számlát. Ilyen és ehhez hasonló "mutatványosokkal" sajnos tele van a város, maximálisan ignorálni kell őket, így a lehető legkevesebb kellemetlenség éri az utazót.
Létezik még egy jelenség, amely mellet nem haladhatok el csak úgy szó nélkül, ez pedig a nyilvános köpködés. Biztosan sok tapasztalt utazótársam tisztában van ennek a tevékenységnek a lefolytatásával, engem azonban kissé váratlanul ért. Rengeteg ember úgy szabadul meg a szervezetében felgyülemlett váladéktól, hogy szépen, módszeresen felszívja és kiköpi azt. Akár ez ember cipőjére is. Akár az ötcsillagos szálloda medencéje szélére is, miközben az ember vidáman elképzeli, hogy csobban egyet a vízben. Ezt az ötletet jobbnak láttam elvetni, miután az imént említett eset többször megismétlődött és kivitelezése gyakorlatilag úgy hangzott, mintha a férfi gyomra legmélyebb bugyraiból próbálta volna visszanyerni a kis csomagot, mely tevékenység tetőpontját aztán a hely akusztikájának köszönhetően hatványozottan intenzívebben élhettem át.
Mindazonáltal, ha a fent említett kellemetlenségeken jelentősebb megrázkódtatás nélkül képes valaki túllépni, hatalmas élményt nyújt a város. Csillogó felhőkarcolók egymás hegyén-hátán, ha szerencsénk van, talán látjuk is őket a szmogtól. Emberek nyüzsögnek az utcán elegáns öltözékben. Egymást tökéletesen kiegészítő cipőt és táskát viselve hömpölyögnek a metróban – amelyről megjegyezném, hogy az egyik leghatékonyabb közlekedési lehetőség, amellyel volt szerencsém találkozni – kezükben a legmodernebb okostelefonokat és tableteket szorongatva, hogy eljussanak a Bundba, ahol kifejezéstelen arccal közösen építik fel a kínai gazdaságot.
Szöveg és képek: Balogh Veronika
Majd ha egy kerülettel tovább utazunk, szemünk elé tárul a nyomor minden aspektusa. A szenny, az utcán teregető emberek, a szellemépületek. Az egyik legszebb konfuciánus templomot például egy piac közepén találtam meg, nem kifejezetten bizalomgerjesztő környezetben.
Ez volt életem első útja Kínába. Nem állítom azt, hogy testem minden porcikájával vágyom vissza, azonban rendkívül érdekes volt megtapasztalni mindennapjaikat. Konklúzióként megállapíthatom, hogy boldog vagyok, hogy nem ott születtem, valamint, hogy nem kell maszkot viselve együtt fulladoznom a mocsokban a többi 23 millió emberrel.
