Related Posts with Thumbnails

Friss topikok

Myanmar - I. rész

2010.07.12. 09:32 Qeki

Nagy örömmel osztom meg veletek kedves olvasónk, Bodon Pál élménybeszámolóját Myanmarról. Továbbra is várjuk a hasonlóan izgalmas, érdekes utiélményeiteket ide!

Myanmar (régebben Burma) lassan 50 éve a diktátorok, hadurak, drogbárók és gerillák földje. Sokan kihagyják ezt az elszigetelt országot, pedig érdemes rá időt szánni. Azokban a régiókban ahová beengedik a turistákat, mint a diktatúrák többségében, a közbiztonsággal minden rendben, az utazók épségét nem fenyegeti veszély. Ugyanakkor az utazás nem egyszerű és sok  kényelmetlenséggel jár, de az emberek kedvessége, a látnivalók sokasága kárpótol a nehézségekért. Az ország mintha kivonta volna magát a 20. századból, a globalizáció ide még nem jutott el.
 
Bangkokból repülővel egy óra alatt Yangonba érkezünk egy nem nagy, de modern, csupa üveg-acél repülőtérre, ahol nem kérdezősködnek se az útlevelesek, se a vámosok, így gyorsan bejutunk az országba.
A fővárosból rögtön továbbindulunk az Inle tóhoz, de előbb rövid séta az emberektől, autóktól, árusoktól nyüzsgő utcákon, igazi ázsiai atmoszférában: zaj, zsúfoltság, lengedező ruhák, telefon- és villanydrótok kibogozhatatlan kötegei, a falak penészednek a forró, nedves klímán. Mindenki ad-vesz mindent: Bruce Lee, és Jézus posztert, longyit, ruhákat, tankönyveket, burmai pénzérméket, sült-főtt és nyers ételeket. McDonalds jellegű gyorsétterem, vagy élelmiszerbolt nincs. Nemcsak a nők, de a férfiak nagy része is tradicionális ruhában jár, longyiban, mely egy egyszerű szabású szoknya, olyasmi, mint a szarong burmai megfelelője. Nagy melegben biztosan szellősebb, mint a nadrág. Turistát nem látni, a járókelők megnéznek, mindenki barátságosan vigyorog. A helyiek az utcai kajáldákban kb. harminc centi magas, óvódásokra méretezett, műanyag sámlikon üldögélnek, teáznak.


A járművek nagy többsége lepukkadt jobb kormányos, annak ellenére, hogy az ország 1970-ben áttért a jobb oldali közlekedésre. Az importált, eredetileg belföldi japán gépek olcsóbbak, így azokat hajtják végkimerülésig. Egy buszállomáson láttam, ahogy hat ember egy emelő, két bambuszrúd, egy felni és három lécdarab segítségével kivette egy busz (nem kicsi, kb. 50 fős) motorját, és az utcán generálozta.
Helyenként "police" feliratú, rácsos kisbuszból vidáman mosolygó gyerekek integetnek. Talán iskolabusz??? Motorok, robogók nincsenek, azokat kitiltották Yangonból.
Az egyik belföldi légitársaság gépével egy órás repülés Shan tartományba, Heho -ba, majd onnan még egy óra az Inle tó melletti Nyaungshwe városkába. A repülő korrekt, jól karbantartottnak néz ki, és szendvicset is kapunk:). Leszállás után a reptéren egy fehér köpenyes, maszkos nő belevilágít a fülünkbe, majd továbbenged.???????

Nyaungshweban csónakon derítjük fel a tavat - látványos kb. 10 m. hosszú keskeny járgányok közlekednek a vízen, mindegyik ugyanolyan éktelenül büdös kínai dízelmotorral.
A tavon élnek az inthák, akik a vízre szorultak, mivel érkezésükkor a partot már elfoglalták a shanok. Halásznak, paradicsomot termesztenek, és lábbal eveznek. Állnak a csónak végében, hónuk alá szorítják az evező szárát, lábbal pedig húzzák, közben kezükkel kezelik a hálót. Megállunk egy szövődében, ahol lótuszvirág szárából és a tartományban tenyésztett selyemhernyó gubójából nyert fonálból szőnek sálakat, ingeket, egyéb ruhadarabokat. Gyönyörű darabok, baromi olcsón, és még dollárt is elfogadnak.

 


Következő megálló egy szivargyár ahol a nevezetes cheroot-ot, a burmai szivart készítik. Öt-hat kislány tölti valamilyen fa levelébe a keveréket. Sajnos közös nyelv hiánya miatt csak annyit sikerült kideríteni, hogy a töltelék nem csak dohány, hanem különböző szárított növények keveréke, a filter pedig összecsavart újságpapír.
 

A padaungok eredetileg nem a tó mellett élnek, de turistalátványosságként a parton is van néhány "zsiráfnyakú" nő. Két mosolygós öregasszony szövöget, két kamaszforma kislány nézelődik, nyakukon, kezükön, lábukon rézkarikákkal (valójában nem karikák, hanem spirálisan fölhelyezett ujjnyi vastag rézhuzalok). Először feltesznek hét karikát, majd pár év múlva megint hetet, és végül ötöt. Egyikük levette az ötös szettet, baromi nehéz. Állítólag ha levennék a rézgyűrűket, elsorvadt nyakizmaik nem bírnák fejük súlyát, és kitörne a nyakuk. Azt mondják, ez nem igaz, néha leveszik, semmi gond, de a hagyomány miatt hordják.


Ebédszünet, ahol az étteremben akkora adagot kapunk, hogy nem bírjuk megenni. Három pincér szolgál ki kettőnket, de még így is vannak gondok. Nem azt hozzák ki, amit kérünk, vagy elfelejtik, de zavarukban annyira kedvesen mosolyognak, hogy nem lehet rájuk haragudni.
 

Jön az ugrómacskák kolostora, ahol unatkozó szerzetesek hurokugrásra idomították macskáikat, és hollywoodi sztárokról nevezték el őket. A macskák valóban ugrálnak, közben egy nő áthúz rajtuk egy hurkot, három szerzetes meg nézi a mutatványt. Az, hogy celebekről kaptak nevet, szerintem kamu. Amikor megkérdezem erről az egyik szerzetest, először csak néz, majd lassan leesik neki a tantusz, és vigyorogva bólogatott, hogy persze, Madonna, Michael Jackson meg Ricky Martin.
 

Visszafele megállunk egy piacnál, amely mellet óriás kockajátékot játszanak. Nagy fűzfa alatt hangoskodik a közönség. Három, kb. negyven centis dobókockát ejtenek egy hatalmas bőröndbe, és vagy harmincan fogadnak; nyúl lesz-e, hal, vagy teknősbéka?
Este a falubeli kolostorban órákig mondják hangszórókon át a szent szövegeket – a monoton kántálás jó altató. Reggelizés közben a teraszról nézzük a szerzeteseket, amint kis csoportokban vonulnak végig az utcákon alamizsnát gyűjtve. Házigazdánk is otthagy minket, hogy kiossza az előre kikészített rizst. Reggel hideg van, jól jön a pulcsi és a vékony dzseki, de a szerzetesek mezítláb mennek az utcákon. Baromira fázhatnak, de alamizsnagyűjtéskor mindig mezítláb vannak. A helyiek amúgy is max. egy flip flop papucsot húznak a lábukra, cipőt ritkán látni. Az egyik tuk-tuk sofőr öltözéke – kötött sapka, pufi dzseki, longyi, és flip flop papucs mezítláb.
 

Másnap indulás Kalawba kissé merev mozgású sofőrrel. Lehet a bételtől? Itt a férfilakosságnak ránézésre kb. 90 % rendszeresen bételt rág. Állítólag jó érzés, kipróbáltam, de nálam semmi eufória, vagy kellemes bódultság, csak szar az íze, és hatalmasakat lehet tőle köpni. A helyiek nem így gondolják, rágják, és hatalmasakat köpködnek (mindenfelé hatalmas barnásvörös foltok), a foguk pedig sötétvörösre színeződik, ami kissé horrorisztikus mosolyt eredményez.


Járművünk egy pick-up, platós terepjáró tetővel, ahol az ülésekre akrobatikus mozdulatokkal lehet bemászni. Ahol ketten alig férünk el, négy helyi üldögél. Természetesen a tetőre is jut utasokból, így kb. 20 ember utazik ott, ahol első ránézésre max. tízen férnénk el. Zötykölődünk a kátyús utakon, utasok fel és le, a tetőről szállnak a bétel köpetek. Rövid megálló, kihajtogatjuk magunkat az útra, meghúzzuk a tüzes vizet, cigi - a helyiek vigyorognak. Pár óra alatt megérkezünk Kalaw-ba, amely egy poros kisváros a hegyek között sztupákkal, kolostorokkal, mecsettel és hindu templommal. Látunk szikheket, nepáliakat, hindukat, akik felmenői még a brit uralom idején kerültek ide. Az áramszolgáltatás itt is akadozik, kisebb - nagyobb generátorokkal hidalják át a szüneteket. A városokban ahol jártunk közvilágítás általában nincs (Yangonban pár utcában akad), és a komolyabb szállodák, nagyobb hivatalok előtt fixen beépített kisteherautó méretű generátorok segítik a központi áramellátót.
 

Másnap rövid túrára indulunk. Elképesztően poros földúton haladunk, helyenként 1-2 cm mélyre süppedünk a vörös porba. Dimbes-dombos tájak, lombos és tűlevelű fákkal, bambuszerdőkkel borított hegyoldalak, a völgyekben rizs, mustár és egyéb ültetvények. Vasútállomáson ebéd, eddig a legjobb. Csirke curry - pár falat csirke, kissé magyar paprikás csirke módra elkészítve, hozzá egy kis zöldségleves, mustársaláta, szószok, friss zöldségek, és persze rizs, amennyi beléd fér. Tikkasztó gyaloglás után visszaérünk Kalawba, fürdés, majd indulás a buszhoz. Csak mi ketten vagyunk külföldiek a buszon. Indulás után tíz perccel ellenőrzés. Civil ruhás, szakadt emberek zseblámpával nézik a papírokat, tapogatják a csomagokat. Pár embert leszállítanak és elengedik a buszt. Szerpentinen kanyargunk a hegyekben, ahol az útnak csak az egyik fele aszfaltozott, az is tele kátyúval. Élesebb kanyarokban a busz megáll, bekapcsolja az oldalvilágítást !!!!!, a tartalék sofőr leszáll irányítani a manővert, amíg átjutunk a veszélyes szakaszon. Jó hogy sötét van. Átlagtempó kb. 5 km/ó. A buszon van TV, DVD amin szünet nélkül myanmari és kínai szappanoperákat mutatnak. Nagyon szórakoztató. Miután kiérünk a hegyekből, autópálya következik, fizetőkapukkal és pár alvó hajléktalannal a kapuk tövében. Itt már begyorsulunk, így hajnali 04:30- ra már Mandalayba érünk, vagyis a kb. 170 km hosszú utat sikerült 7 óra alatt megtennünk!!!!!
 

Délután séta a városban, hasonló a filing mint Yangonban, de porosabb, szmogosabb, és itt a közlekedésben nem kevés motor és robogó is részt vesz. Egy hatsávos úton gyalogátkelő minek, majd megoldja az, akinek át kell jutnia a másik oldalra. A járművek megállás, és szinte szünet nélkül jönnek, az embereket nem engedik el, csak kicsit lassítanak, ha valaki eléjük kerül, vagy kikerülik. Egy nyomorék - lába nincs, egy gördeszkaszerű taligán tolja hatéves forma kislány - próbál átjutni, de az ő kedvéért sem állt meg senki. Végül átjutottak. Mi is.
Egy étteremben összefutunk két szlovén lánnyal akiket Kalawban láttunk. Az országban kevés a turista, és szinte mindenki ugyanazokon a helyeken mozog, így mindenhol összefutunk ismerős arcokkal, megy a tapasztalatcsere, élménymegosztás.

Fotók: Bodon Pál


Folytatás!

 



A bejegyzés trackback címe:

https://vilagutazo.blog.hu/api/trackback/id/tr882145824

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

vacsad · http://indafoto.hu/vacsad/collections 2010.07.14. 15:19:22

Egy kis kiegészítés:
"Állítólag ha levennék a rézgyűrűket, elsorvadt nyakizmaik nem bírnák fejük súlyát, és kitörne a nyakuk. Azt mondják, ez nem igaz, néha leveszik, semmi gond, de a hagyomány miatt hordják."

Ez így van, a padaungok "gyűrűje'" levehető, időnként le is szokták, de mikor rajtuk van sem annyira szoros, hogy ne tudják pl. megmosni a nyakukat.
A másik rézgyűrűs megoldás néhány afrikai népcsoportnál van szokásban.
süti beállítások módosítása