Íme Albert Zoltán Fraser-szigetről szóló beszámolójának második része. Első részt itt olvashatod! Továbbra is várjuk a hasonlóan izgalmas, érdekes utiélményeiteket ide!
A sziget belsejében további utak kanyarognak, itt viszont nem úr az árapály, ennek megfelelően nincs is naponta újraaszfaltozás. A nyugati part fehér homokja, és családi kempingezésre csábító pálmafái tehát némi zötykölődéssel érhetőek el. De megéri. Itt is két irányban folynak a patakok, apálykor az óceánba, dagálykor viszont vissza, a szárazföldünk felé. Ekkor jönnek a breamek, a barnás vízbe lassan beleáramlik a kristálytiszta tenger, és benne a temérdek zsákmány. A bream nem nagy hal, de ízletes és küzdeni is hajlandó, némi garnélával könnyen elkapható. Apálykor pedig a soldiercrab hadosztályok szórakoztatják a nagyérdeműt, ekkor hektárnyi homokozókról húzódik vissza a víz, és az apró pocsolyákban megélhetjük nagy álmunkat, pusztakézzel megfoghatjuk az apró puffancs halakat, persze csak azért, hogy átrohanva vele egy nagyobb tócsához meg legyen az illúziónk, hogy megmentettünk egy életet!
Odafentről mindezt halászsasok figyelik, de valószínűleg nem jelentenek a körzeti megbízottnak, ahogy azt sem, hogy itten a horgászok söröznek, egész nap, még a sofőrök is. Hogyan? Mértékkel, a limit óránként egy dobozos sör. A klasszikus horgász karaván tehát úgy néz ki, hogy elől megy a felderítő, a motorháztetőn, rögtön kenguru rácsra hegesztve a bottartó, amiben minimum 5-6 bot figyel. Neki hűtőládányi csali vár a platóján. Utána rögtön jön a söröskocsi, ők hozzák a sokrekesznyi, ládányi, hordónyi söröket, ki-ki képzelje bele a maga kedvencét. Végül a hadtáp, sátrakkal, gulyáságyúval.
A kempingezés itt életforma, de érdemes tájékozódni kicsit. A parti homokdűnék mögött sok helyen kijelölt területek akadnak, másutt szigorúan ellenjavallt a táborverés. A dingók ugyanis, nem aranyos helyi kutyusok, ahogy annak idején képzeltük a homokozóból kiszabadulva, hogy mocskos praclinkat beletöröljük abba a selymes kis bundájukba. A dingók Ausztrália szerte, ezen a szigeten a legtisztább vérvonallal maradtak fenn, vad állatok. Pofájuk ártatlan, ábrázatuk már-már a cukiság határát súrolja, alkatuk nem vészjósló, mégis jusson eszünkbe, hogy nem sétáltatja őket senki, ők a helyi csúcsragadozók. Rafináltak, elszántak, és hála a turistáknak, egyre kiszámíthatatlanabbak. A sziget belsejében be is zártak kempingező helyeket, mert nem volt számukra sátor, hűtőtáska, amit ne nyitottak volna ki egy kis harapnivaló reményében. Kedvenc helyük mégis a parti sáv, ahol a horgászokkal sajátos szimbiózisban élnek. A halfejek, félbeharapott csalik eltakarítói, és minden ehető tenger gyümölcse az ő bendőjükbe vándorol.
A horgászat rendes évi csúcseseménye a tailorozás, amikor a több milliónyi, ívni a keleti partokhoz érkező hallal horgászok ezrei feszülnek szembe. A hullámokban szörfölő halak megcsillanó pikkelyei mögött folyamatosan nyomja a basszust az óceán, minket elönt hónaljig a langyos sós víz, és alattomosan kimossa talpunk alól a puha homokot. Így egy óvatlan pillanatban, amikor a kapás oly gyönyörűen egyértelmű, hogy végre bevágunk teljes testünkkel belefeszülve a botot a kezünkből kitépni óhajtó szélbe, és a hal rángatása jelzi, hogy résen voltunk, na ekkor már késő kilépni, egyszerűen elfogyott a talaj, és dobunk egy arcost, mert a talpunk alatt még a víz az úr, a hal meg persze leakad.
Amikor a kifogott méretes tailorok, itt 35 cm a limit, már megpucolva várják, hogy sörrel, igényesebbek remek semillon-sauvignon blanc nagyfröccsel öblítsek le a frissiben fokhagymás olívaolajban serpenyőzött testüket, akkor azért lehet sejteni, hogy van élet a homokozón túl, negyven fölött is!
Az autózás szerelmesei pedig nem is értik, hogy létezik más, mint Toyota. Itt nem látni a nagy német autógyártó óriások csillogó darabjait, csak egy-két Rover fér bele a mezőnybe. Az éves horgász expo nagydíja egy Toyota pickup, úgy hatvanezer ausztrál dollár értékben, azután lehet még nyerni motorcsónakot negyvennyolcezerért, vagy harmadikként egy kis Yarist tizenkilencezerért! Hát, nem gyönyörű? Csak egy halat kell érte fogni! De mekkorát is? Legutóbb egy tizenhárom kilós jewfish elég volt hozzá. Nézd meg a verseny összefoglalóját!
A sziget ugyanakkor zöld, a szónak abban az értelmében, hogy a nagyobbik része ember által alig megközelíthető, vadon. Itt nincsenek kukák, meg szemét és csikkek. A dingók miatt csak külön magas kerítésekkel lezárt szemétlerakókat tartanak fenn, ahová autóval hordják a népek a hulladékot. A kis üdülő központokhoz pedig olyan rácsokon haladunk át, amelyek fölött pár centiméterrel elektromos huzalok sercegnek, szikráznak bele az éjszakába, diszkréten jelezve, hogy mindig résen kell lenni. A madarak, halak tömege, a dingók, a fehér homok, a szinte feketébe hajló mélykék vizű tavak és a káprázatosan zöld növényzet jelzik, hogy van mire vigyázni. A part menti vizekben a ráják és cápák az urak, az ember itt tényleg csak átmeneti vendégnek érzi magát, amiért igazán hálásak lehetünk!
Fotók és szöveg: Albert Zoltán
