Világutazó

Koszovó függetlenségének 2008-as, egyoldalú kikiáltása óta az ENSZ már közel száz tagállama ismerte el önálló országként a volt jugoszláv autonóm területet. Annak ellenére, hogy az ország közel kétmillió fős lakosságának több mint 90%-a albán nemzetiségű, Koszovó északi részén él egy körülbelül 70 ezer főt számláló szerb kisebbség  (Észak-Koszovó népességének több mint 95 %-a), amelynek tagjai nem ismerik el a pristinai állami szervek fennhatóságát és nem tekintik magukat koszovói állampolgárnak. Az észak-koszovói szerbek - akik ezer szállal kötődnek Szerbiához - továbbra is Belgrád irányítása alá szeretnének tartozni, a nagypolitika azonban közbeszól.
Szerbia délnyugati részén, a korábban bemutatott Novi Pazartól nem messze délre kezdtük utunkat. A közel 25 kilométer hosszú, festői Gazivoda-víztározó mellett haladva érintetlen, teljesen kiépítetlen partszakasz mellett haladt utunk.

Mivel Szerbia nem ismeri el Koszovó függetlenségét, ezért határellenőrzés helyett mindössze rendőri ellenőrzés van szerb részről a határon. Egy teljesen hétköznapi útlevél ellenőrzés és egy csomagtartóba vetett pillantás után már mehettünk is tovább a nemzetközi egységek ellenőrzőpontjához, ahol meglepetésünkre magyarul köszöntött minket az UNMIK (United Nation Mission in Kosovo) épp szolgálatot teljesítő tisztje. Mint megtudtuk, Koszovóban nem csak a békefenntartók, hanem a rendőri és adminisztrációs területen dolgozók között is sok a magyar.
Észak-Koszovóban Zubin Potok volt az első település, ahol megálltunk. Talán nem nagy felelőtlenség kijelenteni, hogy itt a legmagasabb az egy főre jutó szerb zászlók száma a világon.

Mialatt egy rövid sétát tettünk a kisvárosban, két dolog volt szembetűnő: észrevettük, hogy még a helyi önkormányzat bejárata fölött is a későbbiekben oly gyakran – útszéli táblákon, házfalakon - látott "Kosovo je Srbija", vagyis Koszovó Szerbia (része) felirat szerepelt, másrészt az autók döntő többsége itt politikai okokból rendszámtábla és – mint megtudtuk - bármiféle biztosítás nélkül közlekedik.

Továbbhaladva a következő megállónk egy útszéli vendéglőben volt, ahol az út mellett parkoló harci jármű békefenntartói a helyiekkel jó hangulatban, kedélyesen kávézgattak. Az Észak-Koszovóban szolgálatot teljesítő békefenntartók szerepe döntően járőrözésben és a helyi szerb lakosság által időnként tiltakozásul emelt barikádok eltávolításában merül ki.

Ezt követően áthajtottunk az egészen különös hangulatú Çabër-en, amely a nemrég függetlenné vált Koszovó északi, döntően szerbek által lakott részén egy tisztán albán lakosságú falu. Innen már hamar a környék legnagyobb városába, Mitrovicába értünk.

A város egyike a világ azon kevés településének, amelyiket máshogy neveznek az északi és déli részén (szerb: Kosovska Mitrovica / albán: Mitrovicë). Mitrovica különleges helyzete miatt nehéz pontos statisztikai adatokat találni, de nagyjából 20 ezer szerb él a város északi részén és 50 ezer albán a déli részén. A várost az a tény teszi különlegessé, hogy az Ibar folyó északi és déli partján elkülönülten élő szerbek illetve albánok jelentős része a közel 15 éve véget ért háború óta egyáltalán nem járt a túloldalon.
Az Ibar folyón átívelő kis híd nemcsak két városrészt, hanem mintha két világot választana el egymástól: az északi oldalon (néhány utcát leszámítva) csak szerbek élnek, akik szerbül beszélnek, szerb dínárral fizetnek, autóikon szerb rendszám van, a küldeményeiket pedig a szerb posta kézbesíti. Délen euró a fizetőeszköz, az albán a beszélt nyelv, az autókon új típusú koszovói rendszámtáblák vannak és a koszovói állam intézményei látják el a közfeladatokat. Annak ellenére, hogy Mitrovica hivatalosan teljes egészében Koszovó része, a város északi felére nem terjed ki a főváros, Pristina fennhatósága, így például oda a koszovói rendőrök egyáltalán nem járnak át. Kevesebb, mint 100 méter séta után tehát az ember úgy érezheti magát, mintha már egy másik országban járna, pedig nemcsak az ország ugyanaz, de még a város is.  
Sétánkat Mitrovica északi oldalán kezdtük. Egy Balkánra jellemző, bőséges, húsokban gazdag ebéd után felmásztunk az északi városrész fölé magasodó szerb ortodox templomhoz, majd a hatalmas bányász emlékműhöz is. 

Innen egy bő félórás sétával lehet feljutni Zvečan várához, aminek tetején hatalmas – a déli oldalról is jól látható - szerb zászló lobog, tudatva mindenkivel, hogy Észak-Koszovó a helyi szerbek szerint Szerbiához tartozik.

Zvečanba érve a szerb nacionalizmus jeleivel is találkoztunk: lépten-nyomon Novak Djoković, világelső teniszező szerb címeres posztereibe botlottunk (akinek a szülei itt éltek régen), de a házak falain előfordultak háborús bűnösöket ábrázoló graffitik is, mint pl. Ratko Mladić egykori boszniai szerb tábornoké.

Visszatérve Kosovska Mitrovicába először a két világot elválasztó, akkoriban már a szerbek által hónapok óta elbarikádozott hidat és környékét jártuk be. A sátrak és a hatalmas zászló mellett állva furcsa volt visszaemlékezni egy évvel korábbi látogatásunkra, amikor az út szabad volt még, igaz, akkor is rendkívül ritka volt az áthaladó forgalom fényes nappal is.

Péntek lévén estefelé a főutca hamar megtelt fiatalokkal, akik szórakozni mentek vagy csak fel-alá sétálgattak. Amikor a szórakozóhely („diskoteka”) holléte felől érdeklődtünk két csinos szerb lány még el is kísért minket odáig.
Mi úgy döntöttünk, hogy a déli, albán részre is átmegyünk – szinte egyedüliként a városban -, s meglepve tapasztaltuk, hogy az ottani korzó is a hídnál ér véget. Ha nem lenne a politika, ez bizony egy összefüggő sétálóutca lenne, s valószínűleg régen így is volt.  
Miután visszasétáltunk az északi oldalra, a közvetlenül a híd mellett lévő szerb szabadtéri kávézóban ültünk le. A helyiekkel nagyon hamar megtaláltuk a közös témát, akik eleinte meglepve fogadtak minket (nemcsak Észak-Koszovóra, hanem egész Koszovóra a turizmus teljes hiánya a jellemző), később azonban a tiszteletünkre éjfélkor az internetről lejátszották a magyar himnuszt is. Nem mindennapi zeneszó hallatszódott hát a mitrovicai éjszakában aznap éjjel!
Másnap még tettünk egy rövid sétát a déli részen is. Délen egyáltalán nem élnek szerbek, északon viszont van néhány utca ahol albánok laknak. Nagyon szemléletes és szinte filmekbe illő az a „képzeletbeli határ" a szerb és albán zászlókkal, mely az utcában a két nemzetiséget elválasztja egymástól. 

Az albán oldalon először egy cukrászdába tértünk be, mivel az albánoknak híresen finom pék- és cukrászsüteményeik vannak, mint például a képen jobb oldali, trilece nevű karamellás, tejes különlegesség.
Aki nyitott szemmel sétál, az a déli városrészben is észrevehet nacionalista megnyilvánulásokat, mint például Adem Jashari koszovói albán nemzeti hős hatalmas kifeszített molinója. 

Szöveg és képek: Tóth Ádám

Ezt követően néhányunk kihasználta, hogy nem az Európai Unióban vagyunk és egy borbélyüzletben megborotváltatta magát. Mindannyian elégedetten távoztunk: 2 euróért a borbély szinte egy teljes arcápoló programot adott több mint fél órában.
Indulás előtt még véletlenül egy zöldségesnél összefutottunk egy Mitrovicában dolgozó magyar rendőrrel is, aki elmondta, hogy habár a kisebb-nagyobb nézeteltérések mindennaposak a szerbek és az albánok között az északi részen, turistáknak teljesen biztonságos Mitrovica, csakúgy, mint Koszovó többi része.
Akinek van hozzá kedve, bizonyosodjon meg róla maga is májusban...