Vannak igazi klasszikus pontjai a Földnek amit mondhatni mindenki ismer. Ilyen a Grand Canyon is, ami a vadnyugat egyik örök jelképe. Láttam már képekről, elképzeltem ezerszer, de a két dimenzió korlátai közül kiszabadulva ott állni a peremen az egy teljesen más kategória. A kanyon szélén, állva az ember összezsugorodik, és elveszik a távolságban. A helyenként 1,6 km mély szakadék, 440 km hosszú és 30 km széles, de ha nehéz ezt a sok számot így együtt elképzelni, csak gondolkodjunk el, mit jelent ez a távolság magyarországi viszonylatban...
Április végén járunk, mikor már az ember joggal várná el a jó időt, de úgy tűnik nem itt és nem most. Kilenc óra autózás áll mögöttünk, mire Los Angelesből elérjük a Grand Canyon déli kapuját, ami már pont semmire nem elég, így az éjszakát a 66-os út mentén fekvő Williamsben töltjük. Hogy kihasználjuk a sötétedés előtti utolsó órát, végig sétáltunk a kisváros főutcáján, melynek minden épülete és szöglete magán viseli a történelmi út jeleit. Nagyon igyekszünk nem tudomást venni a közelgő viharfelhőkről, de reggelre nincs mese, szembe kell néznünk a tényekkel, na meg a 30 cm-es hóval, ami nem épp biztató jel így az első napon. Lesz ami lesz, mi ugyan meg nem futamodunk, ha már idáig eljöttünk érte. Nekivágunk az egy órás útnak, amiből a csúszós-havas viszonyok mellett simán kettő lesz mire elérjük a Grand Canyon Falut, miközben XYZ erősségű hóvihar tombol. Legalább parkolót nem nehéz találni, ami itt felér egy ajándékkal. A tény, hogy rajtunk kívül senki nem tartózkodik idekint, jelzés értékű is lehetne, de mi inkább örülünk a helyzet adta lehetőségnek, mert valljuk be nem kis teljesítmény üresen találni a világ egyik leglátogatottabb nemzeti parkját, ahová évente 5 millió turista zarándokol el.
A Grand Canyon Nemzeti Park az iránytű minden oldaláról megközelíthető. Las Vegas felől a nyugati bejárat van legközelebb (West Rim). Ide építették fel az üvegfenekű Sky Walk Bridge-et, ami a kevésbé szívbajosaknak való, és azoknak akik csillagászati összegért kimerészkednek a semmibe, úgy hogy még csak le sem fényképezhetik! Nonszensz! Az északi perem (North Rim) a Utah felől érkezőknek nyújt könnyű elérhetőséget, de csakis május és szeptember között járható, mert ne felejtsük, hogy itt 2440m magasan, télen komoly hóviharok tombolnak. A déli perem (South Rim) alacsonyabb fekvésű, jóval forgalmasabb és látogatottabb is mint a többi. Szerencsénkre télen nyáron járható, és mivel minket egy kis hófúvás nem riaszt el, szaladunk is egyből ponthoz, de várakozásunkat csalódás kíséri.
Lehet, hogy nem volt véletlen hogy eddig nem nagyon láttunk embereket... Sűrű köd ereszkedik a kilométeres szakadékba, a látó távolság pedig zeró. Kicsit szíven üt a gondolat, hogy ez mekkora pech… 800 kilométerrel magunk mögött végre itt állunk mélység és magasság határán, lábunk alatt a világ nyolcadik csodája és semmit nem látunk belőle.
Nincs mit tenni visszavonulót fújunk, és amíg odakint dübörög a tél, mi a moziban melegedve megismerjük az öt törzs népeit - a Havasupi, Hualapai, Navajo, Hopi, és a Paiute indiánokat, és a történelmüket. A Grand Canyon az ő földjük volt már jóval azelőtt, hogy nemzeti parkként megismerte volna a világ. De még visszább megyünk az időben a kanyon születéséig, amit közel 3 milliárd évre datálnak. Hoppá egy újabb sokkoló információ! Azt is megtudjuk, hogy a Colorado folyó "csak" 5 millió éves, azaz bébi a kanyon igazi korához képest. Folyamatos apadása hozta felszínre a Grand Canyon történelmét a falak rétegeibe vésve. Egy óra mozi után újra szembeszállunk az időjárással, de ezúttal próbálkozásunk nem marad jutalom nélkül.
Ahogy a köd kezd felszállni, a kanyon is kezdi megmutatni magát, és végre sikerül elkapni egy-egy lélegzetállító pillanatot. A nap átsüt a vastag felhőn levő hiányos foltokon, és a Grand Canyon mesébe illő látvánnyal ajándékoz meg minket. Közben belátjuk, hogy a szabad parkolókon, és az üres buszokon kívül milyen más látványos előnyei is vannak a szeszélyes áprilisi időjárásnak.
Később autóval folytatjuk utunkat, és a keleti kapu felé haladva minden létező ponton megállunk. Hogy csak párat említsek a sok közül: Mother Point, Yaki Point, Grand View Point, és sorolhatnám még. Mindenhol csak 15 perc és máris vége a napnak. Jól időzítünk, és csonttá fagyva ugyan, de időben elérjük a Keleti kapunál fekvő Desert View point-ot, ahol a Navajo torony tetejéről majdnem egy ikonikus grand canyon-i naplementével zárhatnánk a napot. De csak majdnem, mivel az időjárás megint közbeszól. Sebaj, majd legközelebb! Visszajövünk amint jó idő lesz, vagy majd egyszer valamikor...
Ezt ünnepélyesen meg is fogadjuk, amint forró csokit iszogatunk a Navajo torony kandallója mellett, miközben összegezzük a mai nap viszontagságait. A csontig hatoló hideget, az átláthatatlan ködöt, a tüdőgyulladás kockázatát, valamint a cserébe kapott felejthetetlen élményeket, és az első pillanatot amikor végre megpillantottuk a vörös-havas sziklákat. Igaz reggel még komoly aggályaink voltak a mai nappal kapcsolatban, és biztosak voltunk benne, hogy az égiek összeesküdtek ellenünk, mostanra viszont átértékelve azt mondhatjuk, jókor voltunk jó helyen.
Írta és fotózta: Kiss Juditka (topusatippek.blogspot.hu)
Fotós túrák az Egyesült Államokban, kezdőknek, profiknak és megrögzött kirándulóknak egyaránt - TopUSATrip
