A pamplonai San Fermin fesztiválról a bikkafuttatás kapcsán már biztosan hallottatok. A mai posztban Bálintnak köszönhetően betekintést kaphatunk a fesztivál hangulatába, holnap pedig megtudhatjuk, milyen testközelből átélni és túlélni a bikafuttatást.

A minden évben megrendezésre kerülő San Fermin fesztivált joggal tartják a spanyolok a világ egyik legszínesebb és egyben legőrültebb fesztiváljának. Szent Fermin tiszteletére megrendezett  kilenc napos ünnep, állandó hír a világ legnagyobb tv csatornáin. Fermin, a római életmóddal szakító és a kereszténységre áttérő római kormányzó fia, elfoglalta Pamplona püspöki székét. A 3. században nem vette ezt mindenki jó néven és az akkoriban jellemző keresztényüldözés jegyében őt is lefejezték. Pamplona városa azonban nem felejtette el az ő védőszentjét és már a 13. századtól kezdve ünnepséggel emlékezik meg róla. De vajon tényleg csak a bikafuttatásról (spanyolul encierro)  szólna itt minden?

Hiba lenne ezt feltételezni, mert a klasszikus bikafuttatás, amelyet mindenki ismer, mindössze néhány percet vesz igénybe egy napból. A futás után a vállalkozó kedvűek még kergetőzhetnek a bikákkal az arénában, hogy megpróbáljanak rácsapni a rohangáló állat hátsójára, majd körülbelül kilenc órakor véget is ér a fesztivál akciódús része.

Az őrült kalandokat kereső utazók lassan eltűnnek és átadják a helyüket a nem megőrülni vágyó spanyol családoknak. Az őrült fesztivál a délelőtti és a délutáni órákban hirtelen átcsap egy kellemes hangulatú családi eseménnyé. Gyermekek szórakoznak önfeledten, mit sem sejtve arról, hogy néhány órával ezelőtt az emberek még az életüket mentették ezen a helyen.

Lassan véget ér a városban a szieszta és kezdetét veszi az Ernest Hemingway által is megörökített igazi spanyol Fiesta. A reggel az arénába terelt bikák újra reflektorfénybe kerülnek és megküzdenek - általában sikertelenül - a torreádorokkal. A bikaviadal után elindulnak a zenekarok a várost zenével megtölteni, és megkezdődik a féktelen mulatozás. Az eget beszínezi a minden este megrendezésre kerülő tűzijáték verseny. A szűk kis utcák és terek egy hatalmas spanyol kocsmává forrnak össze, ahol az emberek egész éjszaka isznak, táncolnak, énekelnek és élvezik az amúgy csendes spanyol kisváros világraszóló fesztiválját.

A tradicionális fehér öltözék a nap végére vörössé változik a szangriától és az irdatlan mennyiségű bortól, az utcákat pedig ellepi a szemét. Éjszakai szállásunkat a nap végén könnyen kiválaszthatjuk, ha nem jutott már szállás, hiszen ilyenkor mindenki ott alszik, ahol éppen jut hely neki. (parkok, játszóterek, csöndes kis eldugott sarkok). Az emberek ilyenkor minden gátlásukat elfelejtve ünneplik Szent Fermin ünnepét.

A kilenc napos Fiesta végére az ember kifacsarva tér haza otthonába, legyen az a világ bármelyik pontján, Pamplona pedig visszanyeri eredeti csöndes spanyol kisvárosi maszkját. Egy azonban biztos, ha San Fermin tudomást szerezne róla, hogy mit művelnek a spanyolok az ő személyének tiszteletére, biztosan kiállna a vallásából.

További képeket és még részletesebb beszámolót Bálint blogján találsz!