Már biztosan találkoztatok interaktív 360 fokos panoráma videóval. Dmitry Moiseenko orosz fotós/filmes, az AirPano munkatársa helikopterből örökítette meg január 28-án, Kamcsatkán négy szomszédos vulkán kitörését. A nyilak vagy az egér mozgatásával változtathatod a nézetet.
A videóért kattints a képre!
Budapesttől nem messze, Pest és Nógrád megye határán az Északi-középhegységben található hazánk "Vulkánja", a túrázók, kirándulók egyik kedvenc hazai célpontja, a festői Börzsöny és annak a legmagasabb pontja, a Csóványos. Elnevezése a csalán/csóvány szóból származik. A Magas-Börzsöny nehéz terepviszonyai miatt és fennsík híján szinte teljesen lakatlan, így sikerült megőrizni mai napig érintetlenségét.
A hideg, zord időjárás sokakat a lakásban tart, de kellő elszántsággal és felszereléssel érdemes nekivágni télen is a 938 méteren található csúcsnak, amely ekkor is megmutatja szépségeit.
Királyrétről, Királyházáról, Zebegényből, Diósjenőről számos túraútvonalon érhetünk fel a csúcson található 28 méter magas kilátóhoz (geodéziai mérőtorony), amelynek tetejéről tiszta időben gyönyörű kilátás nyílik az egész Börzsönyre, Mátrára, Pilisre, sőt még a légvonalban kb. 170 km-re fekvő Magas-Tátra hegyvonulatai is feltűnnek. (A fotókat köszönjük Mészáros Viktornak.)
Királyrét közelében - hóhatár előtt
Téli erdő a Börzsönyben
Téli erdő a Börzsönyben
Téli erdő a Magas Tax-nál
Nagy Hideg-hegy
Kilátás a Nagy Hideg-hegyről
A Csóványos tornya
Téli erdő a Csóványos tövében
Kilátás a Csóványosról
Fotók: Mészáros Viktor
Napfelkeltéről rengeteg felvételt találunk és remélhetőleg nincs olyan ember, aki még ne látott volna élőben is, a Hold felkeltével kicsit más a helyzet. Mark Gee január 28-án az új-zélandi Viktória-hegy kilátójánál örökítette meg ezt a lenyűgöző Holdfelkeltét.
A kamerát a kilátótól két kilométerre helyezte el. A felvétel vágás és minden egyéb módosítást és trükköt nélkülöz, ez a csupasz valóság. Nem csoda, hogy a NASA is beválasztotta a legjobb űrfotókat bemutató, Astronomy Picture of the Day (APOD) elnevezésű sorozatába.
A következő kisfilm egy modern inuit (eszkimó) család portréja, ami bemutatja, hogy a halász és fia hogyan alkalmazkodnak a zord Észak-Grönlandon a sarkvidéki környezethez, hogyan ünneplik a Napot a 40 napos téli sötétség után és milyen hatással van a globális éghajlatváltozás megélhetésükre. Glen Milner és Ben Hilton rövidfilmjét több fesztiváli díjra is jelölték.
Kevés kellemetlenebb és fájdalmas dolog érheti az utazót, mint amikor a régen várt utazását rövidebbre kell vágni és hamarabb haza kell térni, mint ahogy szerette volna. De mi van akkor, ha ennek az ellenkezője történik? Ha egy alig öthónaposra tervezett dél-amerikai hátizsákos kiruccanásból lesz egy, másfél éves álomút?!?
Ez az én történetem, ennek a csodálatos útnak az első lépéseit szeretném megosztani veletek, a Világutazó blog olvasóival.
Venezuela fővárosába kora délután érkezve, a repülőtér Caracasba vezető buszmegállójában futottam össze egy Indiana Jones maskarába öltözött sráccal. Nem sokkal később, már a buszon zötykölődve kiderült, hogy felesleges volt minden gyanakvásom vele szemben, hisz nem kirabolni akar, csak segíteni és ezáltal részévé válni az utamnak. Az Rough Guides útikönyvemet előkaptam, fellapoztam a caracasi részt és nemes egyszerűséggel áthúztam azt a tollammal, így leküzdve a nyelvi akadályokat egymás között, így megértetve, hogy nem vagyok kíváncsi a rossz hírű városra. Belelapoztam a könyvbe, átnyújtottam neki és széttárva a karom kérdőn néztem rá: „Te hova mennél a helyembe Caracas helyett?” Vette a lapot és izgatottan rábökött a Caracastól nem messze levő, Karib-tenger partján álló Puerto Colombiára.
Puerto Colombia – már e remek csengésű név folyamatos ismételgetése is kellően felborzolt, megérkezve meg teljesen elragadott a hely maga!
Fotó: ivanjsl
A térkép szerint alig 70 kilométerre lévő, alig pár száz fős halászfaluhoz eljutni azért 2-3 órányi út, mert a tengerparti hegyvidék a Cordillera de la Costa - ami az Andok venezuelai nyúlványaként, itt rohan bele meredeken a Karib-tengerbe, így azt nem csak kerülgetni kell, hanem a közel 2000 méteres szintkülönbséget is le kell győzni. 
Estére oda is értem volna, ha csak félig úgy alakultak volna a dolgok, ahogy terveztem. De nem úgy alakultak, sőt! Igazán kalandossá vált az első éjszakám, amit Dél-Amerikában töltöttem egy lepukkant buszállomáson. Itt voltam űzött vad, bekerültem rendőrségi fogdába, és a legjobb: spanyol nyelvtudás nélkül, rendőrként láttam el a pályaudvarra érkező buszok papírjainak az ellenőrzését pár órára, míg az igazi rendőr a szerelem oltárán áldozott a barátnőjével, hol máshol, mint az előbb említett cellában. Ezt a kilométerben rövid, de annál izgalmasabb utat végül is sikerült hosszabb idő alatt legyűrnöm, mint a Budapest-Caracas közötti távolságot.
Fotó: sarilac
A kicsiny településnek izgalmas történelme is megér néhány szót. A gyarmati időkben itt Choroni állt, ami nem meglepő módon az itt tengerbe ömlő kicsiny Choroni folyóról kapta a nevét. Az angol kalózok állandó támadásai arra kényszerítették a spanyolokat, hogy a várost 2-3 kilométerrel beljebb költöztessék a tengerparttól a dzsungelbe és annak helyén egy kisebb erődöt építsenek. Itt volt a legnagyobb kakaó ültetvények egyike, ahol rengeteg rabszolga szolgált a gyarmati időkben. A földrajzi elszigeteltség segített megőrizni e rabszolgák leszármazottjainak az Afro-Venezuelai kultúra legfontosabb elemeit, mint például a tamborest (Baile de Tambor), aminek Afrikából hozott ritmusára szólnak a dobok egész nap, minden éjjel.
Fotó: richiboq
Sosincs elég korán, sosincs elég késő, hogy, a mindenütt jelenlévő karibi ütem átjárja a testünket és a lelkünket. Az erődből már csak néhány fal áll, illetve egy bástya néhány ágyúval, amik töretlen elszántsággal pásztázzák a végtelen tengert. Ezt a részt hangulatos sétánnyá alakították a helyiek, ami éjszakánként megtelik élettel a pálmafák alatt. Az éjszakai piacon a kézművesek, művészek, mutatványosok, rengeteg finomságot áruló kifőzdék valamint a reggae-t, salsát és reggaetont bömböltető kicsiny, de annál hangulatosabb utcai étel, alkohol és gyümölcslé árusok tartalmas és izgalmas szórakozást biztosítanak az idelátogatóknak. Venezuelának ez az egyetlen egy olyan része, ahol még mindig érezhető és átélhető az önfeledt afrokaribi életérzés.
Fotó: enderprise
A hihetetlenül gazdag és különleges flórával és faunával rendelkező Henri Pittier Nemzeti Park ezen szakaszán 22 öbölszerű kicsiny partszakasz van, amik megtestesítik azt az álomképet, ami mindannyiunkban él a trópusi és paradicsomi álom megtestesítéseként. Alig párszáz méter hosszú magányos öblök, tiszta és finom homokos elhagyatott partok, amik 20-40 méternél nemigen szélesebbek. Négy ilyen csodálatos öblöt lehet elérni szárazföldről maximum 20-30 perces sétával, amikhez csak egyetlen egy kicsiny ösvény vezet, a többit a helyi halászok kicsiny csónakjaival, a peñerosok segítségével lehet csak megközelíteni a tenger felől 5 és 25 dollár közötti viteldíjért.
Fotó: mapaezr
Ezeket a csodás öblöket, hirtelen emelkedő sziklák fogják közre, amik egyben hullámtörőként is segítik élvezni az azúrkék tengert. Ez, és a part menti pálmaligetek átjárhatatlansága teremti meg a szükséges romantikus hangulatot, amit egyébként már csak a mozikban láthat egy „átlagember”. A passió gyümölcs és cukor által édesített cukornád pálinkát a guarapitát vagy a kevésbé hagyományos recept szerint készült chocopitát - aminek fő összetevője a kakaópór, szürcsölgetve a parton egy pálmafa alatt, könnyen átveszi az ember a helyiek könnyedségét, miközben nézi a tenger hullámait és az a felett köröző pelikánokat, akik e tenger gyümölcseire vadásznak.
Fotó: Marcin Krakowiak
Minden hosszú út egyetlen egy apró lépéssel kezdődik. Az én latin-amerikai kalandom is egy kis lépéssel kezdődött: ennek az apró trópusi halászfalu szívembe zárásával. Ezekről az első napokról, „lépésekről” bővebben olvashattok a blogomon, illetve remélhetőleg még találkozunk itt is a Világutazón.
Fotó: danieleb80
BREAKING: Hugo Chávez betegsége betett az ország gazdaságának, a helyi fizetőeszközt, a Bolivárt jelenleg remekül lehet váltani. Így egy két, két és fél hetes álomút saját szervezésben könnyedén és kényelmesen kijön 1000 Euróból, repülőjeggyel, tokkal-vonóval. Akinek ez soknak tűnik, az gondoljon arra, hogy egy átlagdohányosnak egy év alatt, egy ilyen 15-18 napnyi feledhetetlen trópusi élmény válik szó szerint füstté…
Szöveg: Hungarian Geographic
Aki utazott már felvonóval tudja, hogy mennyire bosszantó, hogy nem lehet igazán jó képeket készíteni. A svájci Cabrio-Bahn felvonón azonban ez az akadály is elhárul és mindenféle üveg/plexi nélkül élvezhetjük a lélegzetelállító panorámát: tiszta időben ellátni Franciaország elzászi vidékére és Németországba a Fekete-erdőre is.
A svájci Luzerntől kb. 15 percnyi autóútra fekvő Stans településről induló felvonó 2012 elején teljes átalakításon esett át. A felvonó 1975 óta üzemel, 711 méterről szállítja az utasokat a 1900 méter magas Stanserhorn csúcsára. A tavaly júniusban pályára állított kétszintes Cabrio-Bahn a világ egyetlen ilyen konstrukciójú emeletes liftje, mely 60 ember szállítására alkalmas. A hat és fél perces út során 2820 métert tesz meg.
Kuba, a napfényes karib-tengeri szigetország, gyönyörű tengerpartjaival, mediterrán palotáival, barátságos, vendégszerető lakosaival várja a télből nyárba vágyókat. A szivar, a rum, a salsa és Che Guevara mellett veterán autóiról híres szigetet, nyugodtan nevezhetjük az oldtimerek Mekkájának.
Egészen 2011-ig a szigetország állampolgárai nem vásárolhattak importból származó új autót, így többnyire csak annak van/volt autója, akinek az 1959-es forradalom után nem kobozták el a járgányát. Ezek után tehát nem csoda, ha Kuba városaiban sétálni leginkább egy időutazáshoz hasonló, amiben visszarepülünk az 50-60-as évek Amerikájába, ahol veterán autócsodák róják az utakat.
Sok közülük taxiként is működik úgyhogy akár ki is próbálhatjuk, milyen egy ilyen benzinfalóval kocsikázni.
Kubában, ahol az autók apáról fiúról szállnak szinte mindenkinek saját műhelye van, az autószerelés nem szolgáltatás vagy szükséges rossz, hanem inkább egy nagy buli, zenével tánccal.
Az elmúlt 50 évben az embargó miatt nem csak autókat, de még alkatrészeket sem hozhattak az országba, így abból gazdálkodnak és úgy, amiből tudnak, hogy működőképes állapotba tartsák az autókat.
Nézd meg ezeket az autócsodákat magad, repülőjegy Havannába.
A Balkán nem tartozik a tipikus turistacélpontok közé, de Ádám segítségével most egy kicsit bepillanthatunk ebbe az izgalmas világba is.
A Balkán szót meghallva általában a horvát tengerpart, a végeláthatatlannak tűnő utazás a görög üdülőhelyek felé vagy az itthon annyiszor emlegetett „balkáni körülmények” jutnak az ember eszébe. Sokfelé megfordultam már Európában, de nyugodt szívvel ki merem jelenteni: a Balkánnál érdekesebb, változatosabb, vendégszeretőbb vidéken nem voltam eddig. Ennek a sokszínű területnek a magyar utazók számára szinte ismeretlen táját, a Kelet-Szandzsákot szeretném most bemutatni, ahová az interkulturális élménytréningeket szervező Experience Balkan csapatával utaztam el.
Délnyugat-Szerbiában jártunk, az Ibar folyó völgyétől délre. Raška városát elhagyva a falvak ortodox templomainak helyét immáron mecsetek, minaretek veszik át. Ez a Szandzsák, ami nevét a régi birodalmi török közigazgatási egységről kölcsönözte. A tartomány székhelyén, Novi Pazarban kezdődött látogatásunk, a szerbiai muszlimok közel hetvenezres városában. Itt a lakosság több mint nyolcvanöt százaléka bosnyák, a szerbek kisebbségben élnek.
Amikor a főtéren, a helyi egyetem iszlám tudományokkal foglalkozó karának épülete előtt kiszálltunk a kocsiból, éppen a müezzin imára szólító hangja zengett szerte a városban: aki először hallja, annak sokáig emlékezetes marad. A főtérről indulva a város egyik szimbóluma, a szocializmus ideje alatt épült Hotel Vrbak épülete mellett halad el az utazó, s egyből a régi török negyedben találja magát.
Az arab világot idéző borbélyüzletek, ruhaboltok, ékszerüzletek és tradicionális kávézók sorát az Altun Alem vagyis az Aranyvilág mecset zárja. Minden boltban rendkívül kedvesen, barátságosan fogadtak minket: az egyik látványpékségben még azt se hagyták, hogy fizessünk, mikor megtudták hogy magyarok vagyunk.
Az utcákon sok nő visel hagyományos muzulmán fejkendőt (hidzsáb) még a fiatalok is; a helyiek elmondták, évtizedekig nem volt szokásban ez a viselet, de egyre több huszonéves lány választja a muszlim szokásokat, hasonlóan a fiúkhoz, akik ugyanezért növesztenek hosszú szakállat. A helyi iszlám újjászülető konzervativizmusát jól tükrözi, hogy két nyilvános helyen lehet alkoholt kapni a városban, a legtöbb vendéglőben kedvesen, de kicsit furcsán néztek ránk, amikor bort vagy sört kértünk – tény viszont az is, hogy sehol sem ütköznek meg a nyugati turisták kérésein, kérdésein, mindenki örömmel válaszol, segít, pedig nincs sok külföldi utazó errefelé.
A helyi focicsapat több mint 80 éves történelme során 2011-ben jutott fel először a szerb első osztályba. Nagy volt hát az öröm: itt a foci nem csak egy szórakozási forma az emberek számára, hanem remek eszköz a bosnyák öntudat kifejezésére: Ott jártunkkor az újvidéki csapatot látta vendégül a Novi Pazar. Sokat elmond a helyiekről, hogy még le sem ültünk a hazai lelátón, a mellettünk levők ismeretlenül is azonnal üdítőt rendeltek nekünk a mozgóárus bácsitól, amikor meghallották, hogy külföldiek vagyunk. A mérkőzés hangulata egyébként egészen más, mint itthon: nagy a zaj persze, petárdák durrannak, lobognak a zászlók (az újvidéki oldalon szerb lobogókat láttunk, a közelünkben ülő pazariak bosnyák, szandzsáki és török zászlókat lengettek), viszont a mértéktelen alkoholfogyasztás, a rongálás és a tömegverekedés nem jellemző, nem is láttunk erre utaló jeleket.
A városközpontba visszatérve először szállást foglaltunk a közel ötszáz éves török kori fogadóban (ún. han), majd elvegyültünk a főtérről induló korzón olajos magvakat rágcsáló, sétálgató emberek közt. Körülbelül Belgrád vonalától délre mindenhol a Balkánon megtalálható a rendszeres esti séta szokása: a gyerekek önfeledten másznak a szobrokra, kergetőznek a forgalom elől ilyenkor lezárt utcákon, a fiatalok itt találnak párt maguknak, idősebbek házastársukkal korzóznak, az öregurak pedig ilyenkor mesélnek életükről a fiatalabbaknak. Nevetgélés, piruló kukorica- és télen gesztenyeillat, csinosan öltözött helyiek képe fogad.
Novi Pazar városképe rendkívül változatos: a török kortól kezdve a jugoszláv időkig mindegyik kor rajtahagyta a nyomát, így teremtve egy egészen sajátságos atmoszférát. Érdemes szóbaelegyedni a helyiekkel: segítőkészen útbaigazítanak minket vagy mesélnek a város hétköznapjairól. Természetesen a Szandzsák legjobbnak mondott szórakozóhelyére is betértünk. Itt találkoztunk azokkal a fiúkkal és lányokkal, akik nyugatiasan öltözködnek, nem követik szigorúan a muszlim vallási hagyományt, sőt, itteni jellegzetesség, hogy nem csak táncolnak és beszélgetnek, hanem hangosan éneklik is a dj által éppen játszott balkáni slágereket.
Másnap először tettünk egy kis kirándulást a várostól nyugatra. Stari Raš romjai az első középkori szerb főváros helyére emlékeztettek bennünket, majd a Sopoćani kolostorban egy ortodox szerzetes segítségével a világ egyik legszebb középkori freskóját tekintettük meg. Az út innen meredeken emelkedik egészen a Balkán legnagyobb kiterjedésű fennsíkjáig, a Pešterig. Felérve a fennsík télen elzárt, autentikus falvai közé, már messziről feltűnik két hatalmas minaret gyakorlatilag a puszta közepén.
Delimeđe újonnan épült minaretjei nemcsak a Szandzsák vagy a Balkán, hanem egész Európa legmagasabbjai, a maguk 80 méteres magasságával. Tettünk egy gyors látogatást a mecsetben, amely iszlám iskolaként is funkcionál, majd visszatértünk Novi Pazarba, ahonnan egy igazi, dzsezvában felszolgált bosnyák kávé után dél felé vettük az irányt.
Körülbelül félórányira Novi Pazartól található Ribariće kisvárosa az Észak-Koszovóba is átnyúló Gazivoda-víztározó partján. A település és környékének földrajzi helyzete már önmagában is érdekes: egy gyakorlatilag teljesen bosnyákok lakta vidék a szerb-koszovói-montenegrói hármashatáron.
Ribarićetől 3 km-re a hegyek között található a Crna Reka sziklakolostor, ahová tettünk egy rövid kitérőt. Ha erre jár az ember, kár kihagynia, az idegenvezető szerzetes – akitől egy ajándék dvd-t is kaptunk – megmutatta a hegy belsejében kialakított kis szentélyt is.
Ribarićetől már csak néhány perc a szerb-montenegrói közúti határ, ahonnan az Ibar folyó újabb kanyonja fölött elhaladva a Szandzsák legjellegzetesebb montenegrói városába, Rožajeba vezet az út. Rožaje egy tízezres bosnyák hegyi városka, mely számos látnivalót rejt magában.
A főútról letérve először tájháznál álltunk meg, tovább haladva egy többszáz éves fadzsámi mellett sétáltunk el, majd a központ egyik kis utcájában a Ganića Kula hagyományos, erődszerű lakótornya tűnt fel előttünk. Ezek a kullák elsősorban a mai Koszovó területén maradtak fenn leginkább, s hogy mi volt a szerepük, az a híres albán író, Ismail Kadare Kettétört április című művéből érthető meg leginkább. A hagyomány szerint azért éltek kullában a családok, hogy a vérbosszú elől elrejtsék az üldözött férfiakat. A földszinten az állatokat tartották, az első emeleten éltek a nők és a gyerekek, fent pedig, nagy közös helyiségben a férfiak aludtak. Sokuk évtizedekig nem hagyta el kényszerű börtönét... A helyi kulla ma múzeumként működik, ahol meglepetésünkre monarchiabeli magyar pénzeket is találtunk a kiállított tárgyak között.
A városka fölötti dombról szép rálátás nyílik a településre és a távoli hegyekre is, érdemes túrára indulni, hiszen dél felől 2400 méter fölé magasodó csúcsok övezik a települést. Érdekesség, hogy az itt található, közel 1800 méter magason lévő nemzetközi határátkelő kilépő és belépő oldala között majdnem 20 km van. Innen a koszovói Peja városába vezet az út, de ez már egy másik történet...
A mindössze egy perces time-lapse videó nemcsak a norvégiai Trondheim és Bodo közti 730 km-es Északi-sarkkört átszelő vonatozást sűríti be ebbe a rövid időbe, hanem a négy évszakot is.
A Norwegian Broadcasting Corporation mind a négy évszakban felvette a teljes 10 órás utazást videóra, amely itt megtekinthető: “Nordlandsbanen: Minute by Minute”.
