Kevés kellemetlenebb és fájdalmas dolog érheti az utazót, mint amikor a régen várt utazását rövidebbre kell vágni és hamarabb haza kell térni, mint ahogy szerette volna. De mi van akkor, ha ennek az ellenkezője történik? Ha egy alig öthónaposra tervezett dél-amerikai hátizsákos kiruccanásból lesz egy, másfél éves álomút?!?
Ez az én történetem, ennek a csodálatos útnak az első lépéseit szeretném megosztani veletek, a Világutazó blog olvasóival.

Venezuela fővárosába kora délután érkezve, a repülőtér Caracasba vezető buszmegállójában futottam össze egy Indiana Jones maskarába öltözött sráccal. Nem sokkal később, már a buszon zötykölődve kiderült, hogy felesleges volt minden gyanakvásom vele szemben, hisz nem kirabolni akar, csak segíteni és ezáltal részévé válni az utamnak. Az Rough Guides útikönyvemet előkaptam, fellapoztam a caracasi részt és nemes egyszerűséggel áthúztam azt a tollammal, így leküzdve a nyelvi akadályokat egymás között, így megértetve, hogy nem vagyok kíváncsi a rossz hírű városra. Belelapoztam a könyvbe, átnyújtottam neki és széttárva a karom kérdőn néztem rá: „Te hova mennél a helyembe Caracas helyett?” Vette a lapot és izgatottan rábökött a Caracastól nem messze levő, Karib-tenger partján álló Puerto Colombiára.
Puerto Colombia – már e remek csengésű név folyamatos ismételgetése is kellően felborzolt, megérkezve meg teljesen elragadott a hely maga!

Fotó: ivanjsl
A térkép szerint alig 70 kilométerre lévő, alig pár száz fős halászfaluhoz eljutni azért 2-3 órányi út, mert a tengerparti hegyvidék a Cordillera de la Costa - ami az Andok venezuelai nyúlványaként, itt rohan bele meredeken a Karib-tengerbe, így azt nem csak kerülgetni kell, hanem a közel 2000 méteres szintkülönbséget is le kell győzni.

Estére oda is értem volna, ha csak félig úgy alakultak volna a dolgok, ahogy terveztem. De nem úgy alakultak, sőt! Igazán kalandossá vált az első éjszakám, amit Dél-Amerikában töltöttem egy lepukkant buszállomáson. Itt voltam űzött vad, bekerültem rendőrségi fogdába, és a legjobb: spanyol nyelvtudás nélkül, rendőrként láttam el a pályaudvarra érkező buszok papírjainak az ellenőrzését pár órára, míg az igazi rendőr a szerelem oltárán áldozott a barátnőjével, hol máshol, mint az előbb említett cellában. Ezt a kilométerben rövid, de annál izgalmasabb utat végül is sikerült hosszabb idő alatt legyűrnöm, mint a Budapest-Caracas közötti távolságot.

Fotó: sarilac
A kicsiny településnek izgalmas történelme is megér néhány szót. A gyarmati időkben itt Choroni állt, ami nem meglepő módon az itt tengerbe ömlő kicsiny Choroni folyóról kapta a nevét. Az angol kalózok állandó támadásai arra kényszerítették a spanyolokat, hogy a várost 2-3 kilométerrel beljebb költöztessék a tengerparttól a dzsungelbe és annak helyén egy kisebb erődöt építsenek. Itt volt a legnagyobb kakaó ültetvények egyike, ahol rengeteg rabszolga szolgált a gyarmati időkben. A földrajzi elszigeteltség segített megőrizni e rabszolgák leszármazottjainak az Afro-Venezuelai kultúra legfontosabb elemeit, mint például a tamborest (Baile de Tambor), aminek Afrikából hozott ritmusára szólnak a dobok egész nap, minden éjjel.

Fotó: richiboq

Sosincs elég korán, sosincs elég késő, hogy, a mindenütt jelenlévő karibi ütem átjárja a testünket és a lelkünket. Az erődből már csak néhány fal áll, illetve egy bástya néhány ágyúval, amik töretlen elszántsággal pásztázzák a végtelen tengert. Ezt a részt hangulatos sétánnyá alakították a helyiek, ami éjszakánként megtelik élettel a pálmafák alatt. Az éjszakai piacon a kézművesek, művészek, mutatványosok, rengeteg finomságot áruló kifőzdék valamint a reggae-t, salsát és reggaetont bömböltető kicsiny, de annál hangulatosabb utcai étel, alkohol és gyümölcslé árusok tartalmas és izgalmas szórakozást biztosítanak az idelátogatóknak. Venezuelának ez az egyetlen egy olyan része, ahol még mindig érezhető és átélhető az önfeledt afrokaribi életérzés.

Fotó: enderprise
A hihetetlenül gazdag és különleges flórával és faunával rendelkező Henri Pittier Nemzeti Park ezen szakaszán 22 öbölszerű kicsiny partszakasz van, amik megtestesítik azt az álomképet, ami mindannyiunkban él a trópusi és paradicsomi álom megtestesítéseként. Alig párszáz méter hosszú magányos öblök, tiszta és finom homokos elhagyatott partok, amik 20-40 méternél nemigen szélesebbek. Négy ilyen csodálatos öblöt lehet elérni szárazföldről maximum 20-30 perces sétával, amikhez csak egyetlen egy kicsiny ösvény vezet, a többit a helyi halászok kicsiny csónakjaival, a peñerosok segítségével lehet csak megközelíteni a tenger felől 5 és 25 dollár közötti viteldíjért.

Fotó:  mapaezr

Ezeket a csodás öblöket, hirtelen emelkedő sziklák fogják közre, amik egyben hullámtörőként is segítik élvezni az azúrkék tengert. Ez, és a part menti pálmaligetek átjárhatatlansága teremti meg a szükséges romantikus hangulatot, amit egyébként már csak a mozikban láthat egy „átlagember”. A passió gyümölcs és cukor által édesített cukornád pálinkát a guarapitát vagy a kevésbé hagyományos recept szerint készült chocopitát - aminek fő összetevője a kakaópór, szürcsölgetve a parton egy pálmafa alatt, könnyen átveszi az ember a helyiek könnyedségét, miközben nézi a tenger hullámait és az a felett köröző pelikánokat, akik e tenger gyümölcseire vadásznak.

Fotó: Marcin Krakowiak
Minden hosszú út egyetlen egy apró lépéssel kezdődik. Az én latin-amerikai kalandom is egy kis lépéssel kezdődött: ennek az apró trópusi halászfalu szívembe zárásával. Ezekről az első napokról, „lépésekről” bővebben olvashattok a blogomon, illetve remélhetőleg még találkozunk itt is a Világutazón.

Fotó:  danieleb80
BREAKING: Hugo Chávez betegsége betett az ország gazdaságának, a helyi fizetőeszközt, a Bolivárt jelenleg remekül lehet váltani. Így egy két, két és fél hetes álomút saját szervezésben könnyedén és kényelmesen kijön 1000 Euróból, repülőjeggyel, tokkal-vonóval. Akinek ez soknak tűnik, az gondoljon arra, hogy egy átlagdohányosnak egy év alatt, egy ilyen 15-18 napnyi feledhetetlen trópusi élmény válik szó szerint füstté…

Szöveg: Hungarian Geographic