Death Valley Észak-Amerika legforróbb és legszárazabb vidéke, mely számos természeti csodát rejt, de mind közül a legrejtélyesebbek a "vitorlázó kövek".
A völgy egyik leghíresebb látványossága a rejtélyesen mozgó kövek, melyek legnagyobb számban a Racetrack Playa (Versenypálya-síkság), egy kiszáradt tómeder területén találhatók. A terület teljesen sík és vízszintes, 4,5 km-re lévő végei között mindössze 4 cm a magasságkülönbség. Az év nagy részében száraz agyagréteggel borított síkság, ahol esőzéskor a közeli hegyoldalról leömlő víz rövid ideig sekély kis tavat alakít ki. A hegyekben a heves esőzés hatására kisebb nagyobb szikladarabok szakadnak le, melyek a síkságon rejtélyes vándorlásba kezdenek. A vándorló sziklák között akadnak 300 kg-osak, melyek 900 méteres nyomott hagynak maguk után. Tehát nem csoda, hogy sokáig rejtély övezte a Földön sehol máshol elő nem forduló jelenséget: a mozgó sziklákat. A természetes magyarázatokon túl, (pl. gravitációs anomáliák) gyakran merültek fel természetfölötti elméletek, mint a földönkívüliek és a halottak szellemei.
Az első tudományos kutatások 1968-ban kezdődtek, hogy megtudják a kövek mozgásának módját. Arra a megállapításra jutottak, hogy az erős szél és a puha, sáros talaj elegendő a kövek mozgásban tartásához, de az elinduláshoz egy nagyobb széllökés szükséges. A kísérletek során azonban repülőgépek propellerivel keltett széllökések sem tudták elmozdítani a sziklákat. Tehát megerősítést nyert, hogy önmagában csak a szél ereje nem elegendő a kövek mozgatásához, hanem a talaj állapotváltozása is kell. A hegyekben bekövetkező felhőszakadás következtében egy nyálkás anyag sodródik a völgyben az így létrejött csúszós felület elég lehet ahhoz, hogy mozgásban tartsa a köveket, de az elindulásra még ez sem ad magyarázatot.
A legelfogadottabb magyarázat szerint a fagyott talajnak szerepe lehet a jelenség létrejöttében, a kisebb súrlódás már lehetővé tenné a kövek megindulását. A hegyekből érkező víz a hideg éjszakák során megfagy, vékony jégréteg képződik és amennyiben az erős szelek bizonyos szögben érik a jégtakarót, a jég a beágyazódott kövekkel együtt elmozdulhat az alatta lévő nagyon vékony vízrétegen. Mérések szerint a jégréteg nélkül olyan erős szelekre lenne szükség (20kg kőhöz 280km/h, 300kg kőhöz 450km/h), amit soha nem mértek ezen a területen.
2013-ban a kutatók egy időjárás-figyelő állomást, több képrögzítő eszközt is telepítettek a tópartra, és 15 darab, GPS-jeladóval ellátott sziklát helyeztek el a síkon. Néhány hónap elteltével megtörtént, amire már oly régóta vártak, a 16 kilogrammig terjedő tömegű kövek percenként 2,7−5 métert megtéve indultak meg, amit rögzíteni is sikerült.
A vizsgálatok szerint valóban a korábban feltételezett körülmények összejátszása okozza a kövek mozgását. A síkság déli oldalán létrejött tó éjjelente befagyott, nappal pedig megolvadt. Amikor a Nap sugarai olvasztani kezdték a vékony felszíni jégréteget, az több tíz méteres darabokra vált szét. Bár a jégdarabok alig pár milliméter vastagok voltak, kiterjedésük miatt tekintélyes súllyal rendelkeztek. A folyamatos, 10−15 kilométer/órás szél ezeket a jéglapokat nekinyomta az alacsony vízből kiálló köveknek, és amikor elegendő jég torlódott fel ezek mögött, a szikladarabok mozgásba lendültek.
A mozgás megindulásához tehát alacsony vízszint, pontosan megfelelő jégvastagság, részleges olvadás és kitartó, ám nem túl erős szél szükségeltetett, amely tolta a köveket, ezek az erők akár több mázsás sziklákat is képesek lehetnek elmozdítani.
