Leveles Zoltán hindu szerzetes útibeszámoló-sorozatának félidejéhez érkeztünk. India délkeleti részéről lesz szó, főleg Chennai városának látnivalóiról. Hangfelvétel és videó is lesz a mai posztban! Serhal Dóra írása. Korábbi posztok itt és itt.
A világ egyik legnagyobb köve Mahabalipuramban
A mai útibeszámolóm különösen kedves számomra, mivel most igazán alkalmam lesz India spirituális oldaláról mesélni - ezt kívánjuk Budapesten a Bharata Kultúrtérben is megmutatni. Nem csak Dravida-templomokról, istentiszteleti szertartásról (ún. pudzsa) lesz szó, hanem a hagyományőrző indiai bharatanatyam táncról is. Végül pedig beillesztettem egy videót, amit egy vaisnava esküvőn készítettem!
Templom és tehenészet egymás mellett?
Chennaiban, utunk következő állomásán először a Kapaleeshwarar templomot látogattuk meg az óvárosban, Mylapurban. A színes, gigászi épületrendszert eredetileg a 6. században építették, és 400 évvel ezelőtt alakították újjá. A hatalmas kaput, az ún. gopuramot, magasabbra emelték a főtoronynál is – az volt a céljuk, hogy a belépő átszellemülést, tudatváltást éljen meg.
Egy másik Chennai környéki templom - Kanchipuram, Kailasanatha
A Dravida-templomokra jellemzően, a látogató itt is egyből a körfolyosóra jut. A világ legnagyobb temploma szintén Dravida-épület; Tamil Naduban található, 2 négyzetmérföld alapterületű, és 7 körfolyosó öleli körbe.
A Kapaleeshwarar templomnak tehenészete is van, tizenegynéhány, főként tejelő tehénnel. A saját tehenészet rendkívül gyakori az indiai templomoknál.
Tehenek, folyó, fürdetés
Az erőszakmentes tehéntartást Indiában könnyű megoldani: a szaporulatot az ember egyszerűen leadja a tehénmenhelyen. (Az erőszakmentesség, vagyis az ahimsza fontos eleme a hinduizmusnak.) Az itt dolgozók garantálják, hogy életük végéig gondozzák az állatokat – pusztán szolgálatból, minden haszon nélkül. A tehénmenhelyek a szükséges támogatást azokból az adományokból merítik, amit időről-időre a lakosoktól kapnak.
Milyen az istentisztelet, azaz a pudzsa?
A hívők, miután körbesétáltak, imádkoztak, ülve beszélgetnek egymással és átszellemülten várják a szertartást. Amikor a pudzsa (szankszkrit szó, jelentése: imádat) elkezdődik, az emberek összegyűlnek, és egymás feje fölött igyekeznek bekandikálni az oltár felé.
Leveles Zoltán pudzsa hangfelvétele
A pudzsa kezdetekor az oltár előtt álló pap, a pudzsári elkezd körözni a kezével a harangszóra. Tenyerében a ghí-lámpát, vagyis a tisztított vajból készült mécsest tartja. A zenészek is rákezdenek, és hallani többek között a shenait, a jellegzetes dél-indiai fúvós hangszert.
Bharatanatyam, a klasszikus dél-indiai tánc
Az esti pudzsa után elautóriksáztunk Jayanthi Subramaniam meghitt tánciskolájába. Ő a bharatanatyam kivételes művésznője; már Magyarországon is többször fellépett, köszönhetően Bittner Meenakshi Dórának, aki nála tanult Chennaiban. (Autentikus táncest legközelebb március 23-án a Bharata Kultúrtérben!)
A bharatanatyam táncosnők a művészetüket Isten iránti odaadásuk kifejezéseként használják. Jayanthi iskolájában megnézhettünk egy bő egy órás táncbemutatót, ahol a művésznő lánya és néhány tanítványa bemutatták az alapokat és pár darabot is.
Jayanthi Subramaniam és a lánya, Sumitra
Mindig lenyűgöz, milyen archaikus erő sugárzik ebből a táncból. Öröm volt hallani azt is, Jayanthi nem tartja fontosnak, hogy tánciskolája diplomákat osztogasson. A művésznő abban hisz, egy puszta papír léte lényegtelen: az ember feladata az, hogy egy életen át tanuljon!
A dél-indiai táncok reneszánsza
Jayanthi mesélt nekünk a tánc történetéről is. Az indiai szakrális táncforma több ezer évvel ezelőtt született. Már a védikus időkben rendkívül tisztelték, és – ahogy más művészeteket is – a királyok támogatták. A táncosnőkre szakrális személyekként tekintettek, akik a templom Istenségével kötöttek házasságot. A dévadászinak nevezett művészek hajnaltól késő éjszakáig részt vettek a templomi imádatban, és előadásaik a szertartás részévé váltak.
A változás a történelmi hódítások alatt jött el, amikor a templomok életének támogatása megszűnt. A dévadászik a templomon és a királyi palotákon kívül rekedtek. Társadalmi elismertségük drámaian csökkent, a szülők már nem szívesen adták lányaikat táncosnőnek, végül tevékenységüket be is tiltották.
Bharatanatyam gyakorlás a tánciskolában
A dél-indiai tánc reneszánszát Rukmini Devi Arundale teozófus és táncosnő hozta el. 1928. után, mikor a balettművésznő Anna Pavlova Indiában lépett fel, találkoztak, és Rukmini balettet kezdett el tanulni. Anna Pavlova később arra biztatta, hogy örökítse tovább az indiai kultúra páratlan kincsét, a szakrális táncot. Rukmini ekkor megalapította a Kalakshetra tánc-és zeneakadémiát, ahol összegyűjtötte a megmaradt és együttműködni kész tradícionális mestereket, zenészeket és táncosokat. Tudásukat összegyúrva sikerült újjáéleszteniük a dél-indiai klasszikus táncok rangját, melyek mára világhírűvé váltak.
Bónusz videó: részlet egy vaisnava esküvőből!
Amikor Kanchipuramban jártunk, nagy szerencsénkre belebotlottunk egy esküvőbe. A felvételen megörökítettem azt a pillanatot, amikor a vőlegény felfesti a piros pöttyöt, az ún. bindit (csepp), a menyasszony homlokára – ezzel is kifejezve családjaik összetartozását és a fiatalasszony védelmét. A bindi a hindu nőknél azt jelzi, hogy házasok.
A feleségek aztán minden reggel újra felfestik a bindit, a teljesen természetes alapanyagú, vörös színű kunkum porból. A pötty a két szem fölött, a homlok közepén lévő hatodik csakra, a bölcsesség csakra helyére kerül. Ceremóniák alkalmával férfiakon is látni a harmadik szem jelképeként.
Következő rész jövő hét közepén!
