Még emlékszem a pillanatra amikor nővéremék először számoltak be az Amerikában töltött kalandjaikról. Azt hiszem akkor döntöttem el, hogy így vagy úgy, előbb vagy utóbb, de ki fogok jutni. Így hát néhány évnyi spórolás után, végül sikerült megvalósítani – eddig talán az egyik legnagyobb álmomat.
Hónapokig készültem és próbáltam mindennek utánanézni hogy ne érhessen bennünket meglepetés, a metró térképén keresztül egészen addig, hogy mit kell tenni olyan esetben, ha megállítanak a rendőrök – a fegyvertartási szokások miatt nem olyan mindegy ugyanis. Hosszas szervezkedés után végül két hetet töltöttünk kint a párommal, ami olyan élménnyel gazdagított bennünket hogy életünk végéig nosztalgiázhatunk rajta.
Amerika nyugati partját márciusban céloztuk be, ilyenkor a repjegyek még olcsóbbak, no és a sivatagban sem forrtunk fel, az idő kiválóan alkalmas a kirándulásra. San Franciscoba érkeztünk, itt vettük át a kocsit, ami egész úton támaszunk volt. Itt ugyanis hatalmasak a távolságok, kocsi nélkül teljesen elveszne az ember. Nemrég láttam egy műsort, amiben egy férfi nyilatkozott arról, hogy amikor néhány hónapra Amerikába ment tanulni és megkérdezte a kinti ismerőseit, mi lenne a legfontosabb tanácsuk, a válasz ez volt: „keep smiling”, azaz „csak mosolyogj”. Ez tényleg igaz az amerikaiakra. Meglepődve tapasztaltuk San Franciscoban sétálgatva, hogy úton-útfélen ránk mosolyognak az emberek. Már a megérkezés is más volt a megszokottnál: a gép landolása után betették Pharrell Williamstől a Happy c. számot. Az emberek pedig táncoltak, énekeltek és mosolyogtak, miközben a tömegnyomor kellős közepén pakolászták a holmijukat. Fura érzés megérkezni egy másik kontinensre. Minden egészen más: a szokások, a növények, de még a zuhanyzók is.
Az útiterv úgy szólt, hogy San Franciscoból indulunk, végig az óceán partján egészen Los Angelesig, majd a Joshua Tree Nemzeti Parkon keresztül irány Las Vegas. Természetesen érintettünk több híres kanyont is, úgy mint a Grand Canyont, a Bryce Canyont és az Antelope Canyont. San Franciscoban láttuk a felejthetetlen japán kertet a Golden Gate Parkban, a Golden Gate hidat, San Francisco meredeken emelkedő utcáit, a kínai negyedet és a közelben lévő parkban mamutfenyőket is. Csodálom a férjemet, amiért már másnap képes volt autóba ülni és nekivágni ezeknek a meredek utaknak, főleg miután még életében nem vezetett automata váltós kocsit. Nem mondom, voltak aggodalmaim hogy feljutunk-e az emelkedő tetejére. Még jó hogy az anyós ülésnél nincs kormány, így volt lehetőségem arra, hogy folyamatosan kereszteket vessek. Na de amikor leparkoltunk és a férjem ott hagyta az autót kulccsal együtt, akkor azt hittem végképp kitérek a hitemből. Mint az amerikai filmekben: beültek a kocsinkba, elhajtottak vele, leparkoltak, cserébe pedig kaptunk egy sajtcédulát. Magyar emberként ettől azért eléggé befeszültem, különböző rémképeket láttam magam előtt, hogy ellopják a kocsit és a gatyánk is rámegy a visszafizetésére. Persze később rájöttünk, hogy ez teljesen normális és amit az amerikai filmekben látunk, az néha tényleg valós.
San Franciscoi tartózkodásunk után a Highway 1-es úton, más néven a parti úton indultunk dél felé. Pismo Beach-nél sikerült szállást szereznünk és csak a következő nap indultunk tovább Los Angelesbe. Csak a nagy városokban foglaltunk szállást, azokon a helyeken ahol egy éjszakát töltöttünk, azokat a szobákat helyben kerestük meg és vettük ki.
Los Angelesben sikerült egy nagyon jó szállást szereznünk, tulajdonképpen a Hollywood Blvd végén laktunk, azaz a csillagok utcájánál. Bevallom Hollywood óriási csalódás volt a szememben. Este még szerettünk volna sétálni, de sötétedés után –hiába volt mellettem valaki, nagyon féltem, ezért úgy döntöttünk, inkább visszamegyünk a szobánkba. Los Angelesben a legemlékezetesebb az Universal Stúdióban töltött napunk volt.
Ez olyan mint egy hatalmas 4D-s mozi és vidámpark keveréke. Kipróbálhatod milyen belépni a Jurassic Park területére, majd ahogy rád támad egy T. Rex, vagy például megtapasztalhatod a Transformersnél, hogy milyen érzés amikor Megatron megragadja a kocsidat amiben ülsz, keresztül repülsz egy irodán és lezuhansz egy felhőkarcoló tetejéről. Fantasztikus látni a stúdió túrán azokat a helyszíneket és díszleteket, ahol a filmeket forgatják, például megnézni a DeLoreant vagy látni a teret és az órát ahol a Vissza a jövőbe c. film készült. Megmutatják milyen amikor esőben forgatnak, hogyan generálják az árvizet és azt is láthatjuk milyen egy földrengés. A srác, aki a túrát tartotta, megígérte hogy Kaliforniában nem ez lesz az utolsó földmozgás. Ez akkor viccesnek tűnt, de valóban így volt, másnap hajnalban ugyanis egy 4,4-es erősségű földrengésre ébredtünk. Hihetetlen ahogy a föld tényleg hangosan morajlik és minden mozog a lábad alatt. Hazaérkezésünk után előfordult, hogy mikor éjszaka az ágyban megfordult a férjem, bizony felriadtam hogy megdob az ágy, mint amikor odakint a földrengésre ébredtünk. Ennek ellenére sem zavartattuk magunkat, következő nap lementünk a föld alá metrózni. Bár felmerült bennem a kérdés, vajon miért építenek olyan helyre metrót, ahol ilyen sűrűn mozog a föld? Los angelesi tartózkodásuk alatt sétáltunk Beverly Hills-ben és a Rodeo Drive-on, láttuk a Hollywood feliratot, a felhőkarcolókat és kimentünk a Long Beach-hez is. Los Angelesben ismét szembesültünk a távolság igazi fogalmával. Térképen nem tűnt túl messzinek Beverly Hills, de miután lejártuk a lábunkat, megkérdeztünk valakit, pontosan hol is van a Rodeo Drive. Azt mondta az illető: „2 blocks”. Hát akkor az biztos két tömbnyi ház, vagy két nagyobb keresztutca, valami ilyesmi... Kerestünk egy buszt, két megálló után leszálltunk és ismét megkérdeztünk egy járókelőt. A válasz ugyanaz: „2 blocks”. Azt hittem helyben agyvérzést kapok. Megfogadtuk: soha többé kocsi nélkül.
Las Vegast vártam talán legkevésbé, hiszen nem vagyunk túl nagy bulizósok. De Las Vegas hatalmas élmény, mindenkinek csak ajánlani tudom. Fantasztikus a kivilágítás, az épületek, a forgatag, az utcán szól a zene, mindenki táncol és szórakozik. A hangulat a Strip-en a tetőfokára hág, nekünk pedig még a szállásunk is a Bellagio-tól nem messze volt, kb a Strip közepén. Las Vegas fényeit figyelve úgy éreztem magam, mintha a Másnaposok c. filmbe pottyantam volna. Természetesen nem hagytuk ki a kaszinózást sem és ha már belevágunk, akkor az ne legyen máshol, csakis a Bellagioban. Persze csak néhány dollárt játszottunk el a hecc kedvéért, de legalább elmondhatjuk, hogy pókereztünk Las Vegasban.
Innen indultunk a kanyonok felé, ahol a leghíresebb kanyonok mellett láthattuk a Horseshoe Bend-et is, ami kevésbé híres ugyan, de sokkal nagyobb élmény mint bármely más kanyon. Nincs korlát, nincs kiépítve még semmi, a sziklára kiállva megtapasztalhatod, milyen az amikor szinte beleszédülsz a mélységbe és olyan méretekkel és távolságokkal szembesülsz, ami emberi ésszel csak nehezen felfogható. Felejthetetlenek Arizona végtelen útjai, a vörös homok és persze a 66-os út történelmi varázsa.
Írta és fotózta: Viszkocsil Anna
Egyetlen dolog hiányzott Amerikából: az ételek változatossága. Itt minden édes, minden jeges és mindenből túl nagy adagot adnak. Minden reggel fánk, gofri, jam, croissant. Arra vágytunk hogy végre valami sósat is ehessünk, de az ne chips legyen. Az étterem sajnos ott is drága a mi pénztárcánknak, ezért főként gyorskaját ettünk és nagy hipermarketekben tankoltunk fel innivalóból és csipegetnivalóból. Mindennek ellenére a sajttortájuk és a gofrijuk isteni és a káposztasalátájuk is fantasztikus.
Ha nem is ezért, de bizony megsirattam az eljövetelt. Las Vegasból indult a gépünk és nem csak úgy törölgettem a könnyeimet. Annyira jó volt ez a két hét, hogy nem akartam haza jönni. Habár egy nagy vágy teljesült és habár a 14 órás út után nem gondoltam hogy még egyszer megtenném ezt a távolságot, most már másképp látok. Lettek más vágyak és más tervek, mely céloknak a jövőben mindenképp meg kell valósulniuk.
