A Niagara-vízesés után ma a Yosemite Nemzeti Parkba látogathatunk el két magyar egyetemista segítségével! Íme, egy részlet.

Képzeljünk el egy csodálatos, mesebeli helyet, ami nem létezik… Képzeljük el, hogy milyen lenne, ha az Őslények országából a Virágzó Völgyet tündérekkel népesítenénk be, majd az egészet átraknánk a Pandóra bolygóra…

Képzeljük el, hogy milyen lehet a világ egy aprócska rovar szemszögéből, akire még az útpadka is árnyékot vet. Képzeljük el, hogy egy idealista festő megfestette az általa megálmodott legharmonikusabb, legszínesebb vidéket, amelyet aztán hibátlanul vászonra is vetett… Képzeljük el mindezt, majd felejtsük is el abban a pillanatban, amikor belépünk a Yosemite völgybe, mert ha az élet a legjobb forgatókönyvíró, akkor a természet a legcsodálatosabb díszlettervező! Yosemite leírására nem elég bő a magyar nyelv, illusztrálására pedig nem elég fejlett a digitális technika, így mi is csak hányaveti módon tudjuk érzékeltetni, hogy milyen érzés az óriások földjén járni. Ahogy a későbbi utunk során egy amerikai megjegyezte, első gondolata a völgybe lépve ez volt:  

Csak szórakoztok! Ez nem lehet igazi, tuti mű az egész, úgy építtette valami hollywoodi rendező!

És mégis, megmásztuk, érintettük, láttuk, fáztuk, csodáltuk, belélegeztük és igaznak bizonyult! Tovább után hegycsúcsok, ormok, nem medvék, vízesések, szarvasok és két szekérderéknyi ámulat!

***

Természetesen a kibővített útvonalat választottuk, és ahelyett, hogy visszaindultunk volna, a Panorama Trailnek vágtunk neki a hegy másik oldalán. Ez fokozottan ajánlott mindenkinek, mert noha így összesen 8 órát gyalogoltunk, a hátralevő élmények kihagyása nagyon nagy hiba lett volna!

 

 

Az ösvény nevét nem ad hoc módon választották, a Four Mile Trail-el szemben, ahol sokáig fák állják útját a távoli szépségeknek, itt szinte végig élvezhető a völgy varázsa, amíg le nem érünk az egyik köztes mélyedésbe. Ellátni egészen a Mirror Lake híres pontjáig is, amit szintén 1 nappal előbb ejtettünk útba – kb. 3 óra túra oda-vissza -, de némi meglepetésünkre a tó inkább csak pocsolya volt az év ezen szakában. A kezdeti csalódást némi fürkészés követte, és megtaláltuk azt a pontot, ahol a csodálatos tükör effektus valóban működött még eme meggyötört kis felszínen is.

Na de vissza a túraösvényre! Az említett mélyedésben újabb nedves változó halmazállapotú csoda várt, bár ez természetszerűleg időszakos jellegű: az Illilouette félig megfagyott vízesése…

A honlapon és a táblákon is rendszeresen figyelmeztetik a látogatókat a medvék potenciális jelenlétére. Itt mi is elfilozofáltunk azon az ebédet majszolgatva, hogy milyen klassz lenne a szomszéd hegygerincen meglátni egyet ilyen biztonságos körülmények közt… Az óvó utasítások külön kitérnek a távolságra, avagy: 

   

Mindig legyünk legalább 50 yardra a medvétől.

 

Ez felettébb hasznosnak tűnik, ellenben igényel némi talpraesettséget abban az esetben, ha a medve netalántán közelebb szeretne lenni hozzánk… További evidencia, hogy amennyiben a medve megtámad minket, és nincs más megoldás, akkor küzdjünk! Ez vonatkozik a pumára is… A fentieknél valamivel hasznosabbak a táplálék tárolására vonatkozó pontok, melyeket azért érdemes betartani. Mindent összevetve nem láttunk medvét, de láttunk tőlünk méterekre békésen falatozó őzeket, ismételten megannyi mókust és gyönyörű madarakat is. A természet itt tényleg gyakorlatilag a lábunkra lép! 

Mi pedig néha már a sajátunkra léptünk a fáradtságtól, amint egy újabb emelkedő jött a Panorama Trail lejtői után.

 

 

Az emelkedő a Half Dome újabb arcát mutatta meg, majd jött a ráadás: a Nevada Falls felett átívelő híd, majd a meredek, sziklás lefelé kanyargó ösvény a vízesés mellett.

És ez még mindig nem a nap vége volt, ugyanis hátra volt a bomba meglepetés: mikor már tényleg csak a sötétedésre és a buszra tudtunk gondolni, elképesztő útszakasz és látvány jött – ez az úgynevezett Mist Trail, amit nem szabad kihagyni, mert bár a másik út rövidebbnek tűnik, valójában nem az, de cserébe lemarad az ember mind a két csodáról. 

 

 

Azt hittük, hogy a 2 nap alatt telítődtünk vízeséssel, de nem: a Vernal Fall, de főleg az azt körülvevő környezet lepipált minden addigit! Ezen a helyen egyszerűen nincs olyan, hogy ennél már nincs tovább! Véget nem érő káprázat az egész. Szinte indulatosan tört ki belőlem a felkiáltás: 
 

Ilyen már tényleg nincsen, ez már értelmetlenül szép!

 

Az út vége aztán már tényleg monotonabb lett, de csak azért, mert addigra már megszoktuk a csipkés sziklák és vidáman bukdácsoló patakok csodálatos látványát, egyszersmind az esztétikai érzékelésre fenntartott receptoraink elkezdtek rakoncátlan módon olyan dolgokkal foglalkozni, mint zsibbadó lábfejek mozgatása, korgó gyomor gondolatokkal való megtömése, stb. Hogy teljes legyen az időkihasználás, a lenyugvó nap fényében még futottunk egy kicsit a minket kedvesen megváró buszhoz – ez bakancsban nem olyan jó -, ami aztán immár tök sötétben rakott ki minket nem oly távol az autótól. 

A teljes sötétség nem akadályozott meg minket abban, hogy a Tunnel View pontjánál a töménytelen csillag felé vessük tekintetünket a fekete hegyek felett még egyszer, utoljára… Búcsút vettünk az elvarázsolt, elveszett világtól, ahol az ember lélekben akaratlanul is leborul a természet szépsége előtt, és tudtuk, hogy életünk végéig a részünk lesz már.

Folytatásért és további képekért kattints ide!