Mai posztunk részlet egy remek beszámolóból, mely a Niagara-vízesést mutatja be igen szórakoztató stílusban.
Niagara is… is really something!”
- Jaal B. Ghandhi –
Témavezetőm a fenti mondattal engedett utamra, mikor engedélyt kértem a 3 munkanapnyi eltávozásra az északi „testvérekhez”, kik „oly közel állnak az USA-hoz”. Ennél jobban nem is lehet, és nem is kell kifejezni, hogy mit is jelent a Niagara, és milyen érzés a lábainál állni. Talán ezt érzi egy mezei pocok, amikor életében először lát
vizelőelefántot, vagy egy mélán szundikáló pelikán a mellette a levegőbe csapó bálna farokuszony vízpermetének árnyékában prüszkölve. Nagyobb, mint ahogy elképzeled, kékebb, mint ahogy várod, és a megfigyelési távolsághoz mérten nedvesebb is, mint ahogy azt szeretnéd. Ami meglepő, hogy az előzetes képzelgés ellenére is meglepő a dolog, mint egy költségvetési vita, továbbá hogy viszonylag csöndes. Mi valamilyen okból kifolyólag féktelen hangrobajra számítottunk, amelyben beszélni sem tudunk egymással. Ez majdnem teljesült is, viszont az egyszerű elnyomás helyett a képződmény ezt azzal érte el, hogy látványával leejtette az állunk, amúgy olyan volt, mint egy hibrid Mustang lenne: erőteljes és csöndes…
Első megálló: Cave of the Winds. Ez az alkalmatosság egy lifttel kezdődne, ha előtte nem kéne magunkra ölteni a sárga esőkabátot, ami igencsak indokolt viselet. Az esőkabáthoz jár még egy gratis „szexi szandi”, ahogy a személyzet aposztrofálta a kis Niagara logós lábbelit, amit otthon majd nagyon menő lesz hordani a Balatonon. Már csak ezért is érdemes itt kezdeni, mert a többi helyen nem adnak ilyet, és nagyon kényelmes viselet a folytonosan érkező nedvességben, ami tetszőleges cipőféleséget eláztatna. Miután felettébb bájossá váltunk a viseletnek hála, jöhetett a lift, ami levitt minket egészen a vízszintig. Mindez nem a klasszikusan ismert, patkó alakú zuhatagnál történt, hanem a „kisebb” - már amennyire ennek a szónak van bármi értelme ebben a szövegkörnyezetben -, American Falls-nál. Odalent egy kiépített teraszrendszer helyezkedett el, amelyről alulról szemügyre vehettük
a vízesésta légkör előttünk lévő 10 cm-es sugarú tartományának páratartalmát. Mikor nagy nehezen sikerült fókuszálni, és nagy frekvencián járatni az ablaktörlőket, lenyűgöző látvány tárult elénk. Gyakorlatilag előttünk dübörgött a felfoghatatlan sebességgel érkező habtenger. Ha ez a páratartalom és élmény nem elég az embernek – természetesen nem -, akkor 1-2 terasszal feljebb eljut a „Hurricane Deck”-re, ahol kis túlzással beáll a zuhogóba. Nyilván nem ténylegesen a vízesésbe, mert az úgy csapna agyon, mint az ipari váltóáram, de mindenképpen a zuhanyba (lásd: illusztráció). Az ember gyengének érzi magát ott.
Visszatérve a felszínre megszabadultunk a csurom vizes esőkabáttól, és tovább masíroztunk a szebbnél-szebb kilátóhelyeken. Maga a befutó vadvíz is igen látványos, ha nem lenne a végén a világ egyik legismertebb természeti képződménye, akkor önmagában nagyszerű kirándulóhely lenne, de hát így… olyan a sorsa, mint Afellay-é a Barcelonában.
A második megállónk a Maid of the Mist hajó volt, ami tekinthető a főattrakciónak. Itt egy még vastagabb kabátot kaptunk, és ezúttal kék kis törpékké váltunk. Nagyon jó volt a főszezonon kívül érkezni, ugyanis semmire nem kellett pár percnél többet várnunk. Felfértünk az első hajóra. Ezen a ponton el is oszlatnék egy városi legendát: teljesen mindegy, hogy melyik oldalon szállunk fel a hajóra, a kanadai és az USA felöli parton a kikötők gyakorlatilag egymással szemben vannak, a hajók típusa tökéletesen egyezik, miként az útvonal lényegi része sem különbözik egymástól. A kanadai part kicsit drágább, de ez a pillanatnyi árfolyamnak is köszönhető.
A hajó először elhalad az American Falls előtt, újabb szögből bemutatván ezt a félelmetesen csodálatos képződményt. Majd tovább halad a patkó felé. A természet turista osztálya olyan munkát végzett, hogy minden idegenforgalomban érdekelt pénzhajhászó duzzogva adhatja vissza a szakmát: egyszerűen tökéletes ennek az objektumnak minden aspektusa! A hajó motorjai felbőgnek, a habok egyre vadabbakká válnak, a vízpermet folyamatosan hűti az izgalomtól felpezsdült arcokat – egyben megnöveli a Nikon, Sony, stb. fényképezőgyárak forgalmát… -, és itt tényleg szó szerint csak tátott szájjal néz az ember. Egy mesebeli világban állsz, ahol minden elcsendesül körülötted, csak a brutális erőt érzed a hajó alatt, és hallgatod a dübörgést… nem tudod hova nézz, mert mindenhol körül ölel a félkörben tornyosuló irtózatos vízfal, te pedig átérzed egy pillanatra, hogy mennyire hatásos lehetett Mózes attrakciója ott a Vörös-tengernél. Próbáltunk keresni egy megfelelő youtube videót, mert saját nem készült, de olyan ez, mint filmen nézni a 22-es csapdáját a könyv helyett…
Folytatásért és a további képekért kattintsatok ide!
