Bretagne, a Kelták őshazája valamint Franciaország egyik legfontosabb mezőgazdasági és állattenyésztési területe. Ezzel már abban a pillanatban szembesül az ember, ahogy belép a régióba. Hisz gyönyörű, ápolt, zöld termőföldjei egészen a felkelő nap sugaráig nyugtatják az ember szemeit. A rajta, szabadon legelő szarvasmarha csordák pedig csak még szebbé festik az egyébként is nyugalmat árasztó táj szépségét. Sűrűn váltakozó éghajlatának köszönhetően, a horizonton hatalmas felhők tárulnak a szemünk elé, amik az évszaktól függetlenül hol sötétségbe burkolják az eget, hol pedig vérvörös színben pompáznak, amit a lenyugvó nap utolsó sugarai színeznek meg.
Azt mondják, hogy a föld maga olyan energiákkal bír, amiket nem lehet és nem is érdemes megmagyarázni. Ide érkezvén megbizonyosodik az ember ennek az állításnak az igazáról. Érdemes hát megállni egy pillanatra, kibújni a cipőnkből és mezítláb a földre állni. A friss levegőből jó nagyokat szívni a tüdőnk legmélyebb pontjáig majd hagyni, hogy Bretagne termékeny földje magába szívja minden fájdalmunkat, szomorúságunkat, és cserébe pozitívummal töltsön fel minket.
Belekiálthatjuk a levegőbe minden kimondatlan szavunkat, a magunkban mélyen elfojtott csalódást és bánatot, a sok-sok felgyülemlett feszültséget, hisz Bretagne szele elviszi őket olyan messzire ahonnan soha többé nem fognak visszatérni. Az itt élők tudják, hogy az eső elől nem kell elmenekülni, hanem alá kell állni. Engedni, ahogyan záporozó cseppjei az arcunkon lecsorduló könnycseppeket tisztára mossa, majd hagyni, hogy a Bretagne-i nap a lehulló esőcseppekkel együtt örökre felszárítsa azokat. Amiket aztán ott a szemünk előtt gyönyörű szivárvánnyá formálhat.
Csendes, nyugodt, már-már kihaltnak tűnt utcácskáin sétálva, hamar béke és nyugalom költözik az ember lelkébe. Látva a mesebeli házikókat, amelyeket az éghajlatnak hála, sövénykerítés díszít és a hozzájuk tartozó kerteket, a bennük lévő gyümölcseikkel tele roskadozó fákat, fedezi fel az ember, hogy ilyenek nem csak a filmekben és a mesékben léteznek, hanem itt, Bretagne-ban is. Rájövünk, hogy mitől olyan kiegyensúlyozottak itt az idősek, hogy miért futnak még sokan 60 év felett is maratonokat. A nyugdíjas klub, mint fogalom is átértékelődik, hisz a Tour de France–nak köszönhetően nem ritkák a 20-40 fős kerékpározós csoportok, amelyek létszámánál már csak az életkorok száma a magasabb.
Aztán hagyjuk egy kicsit magunk mögött a szántóföldeket és merészkedjünk még közelebb a természethez és látogassunk el a legszebb tengerparti részekhez. Menjünk ki a sziklákhoz, amelyek olyan magasan tornyosulnak az ég felé, hogy egészen egybeolvadnak azzal. Oda, ahol ha az ember felállna annak legmagasabb pontjára, képes lenne átölelni a felhőket. Amit nem privatizáltak a luxus hotelek, hanem a turisták által és az azoknak kijelölt és kitaposott keskeny ösvényeken lehet a végtelenbe és talán még annál is tovább sétálni, és közben gyönyörködni az előttünk szétterülő tenger kékségében és az Isten alkotta természet valójában.
Írta és fotózta: Ugray Melinda
Bretagne-ba érkezvén az embernek az az érzése támad, mintha egy kicsit le lenne lassulva a mai rohanó világ mellett. Mintha az itt élők csak nézők lennének a világ vetítővászna előtt. Ahol köszönik, nem kérnek a csúcsfejlesztésekből, a turisták millióiból. Ahol még számít az adott szó és az egymás iránti bizalom és hit. Bretagne, ahol még jó gyereknek lenni és felnőni. Ahonnan jó elmenni majd ide visszatérni. Bretagne, ahol jó megöregedni és innen örök álomra szenderülni. A teljes beszámolót itt találod.
