Szerdán premier előtti vetítésen nézhettem meg a Samsara- A lét örök körfogása című alkotást az utazom.com jóvoltából. Lenyűgöző élmény volt.
Pontosan 20 évvel ezelőtt készült a Világok arca: Baraka című nagy sikerű alkotás, amelynek mintegy folytatásaként is értelmezhető a Samsara. Ron Fricke és Mark Magidson a film készítői öt kontinens, huszonöt országában öt éven át rögzítették a jeleneteket 70mm-es filmszalagra, amely döbbenetes vizuális élményt nyújt. A Samsara a természet szépségei, a szent földek, katasztrófasújtott zónák, ipari komplexumok világába kalauzol el minket. Hatalmasak a kontrasztok: a gyártósorok mellett dolgozók, a tibeti szerzetesek élete, a mekkai zarándoklat hömpölygő tömege vagy az érintetlen természet között. A film egyszerre hátborzongatóan gyönyörű és mélységesen elgondolkodtató. A narrációt nélkülöző képek kapcsán kérdések sora merült fel bennem. Mindenkinek csak ajánlani tudom!
Interjú Ron Fricke-kel (rendező, operatőr, vágó, társíró) és Mark Magidsonnal (producer, vágó, társíró)
Reménykedett abban, hogy egyszer majd ott folytatja, ahol a Barakát abbahagyta?
Ron Fricke: Abszolút, ám kellett egy kis idő a Baraka és a második film között.
Mark Magidson: Nem terveztem. A Baraka után nem az járt a fejemben, hogy: „Alig várom, hogy elkészíthessem a következőt.” Kiürültnek, de mégis teljesnek éreztem magam. Olyan érzés fogja el az embert, hogy soha többet nem fog ilyet csinálni és kell egy kis idő, mire újra feltöltődik. Három év alatt huszonnégy országban jártunk – őrült sokat utaztunk. A Chronost 1985-ben csináltam Ronnal. Az egy harmincöt perces film volt, melyet nyolc országban forgattunk és már az is óriási megpróbáltatás volt. Ezek a filmek nagyon elszívják az életerődet, az energiádat és sok időnek kell eltelnie, hogy újra nekiláss egy újabbnak – legalábbis az én esetemben. Nagyon megpróbáltató fenntartani a normális élet és kapcsolatok látszatát. Most már édesapa vagyok. Nagy kihívás ilyen hosszú filmeket vállalni. A Samsara még a korábbiaknál is több időt emésztett fel – majdnem öt évet. Szóval, helyet kell találnod neki az életedben. Az egész élet döntésekről szól, ez is egy ilyen döntés volt. Tudom, hogy Ron meg akarta csinálni. Sok mindent éltem át a Baraka és a Samsara között, és csak akkor tudtam elkötelezni magam.
Ron Fricke: Visszajöttem Markhoz és mondtam neki, hogy itt az idő leporolni az útlevelét és útnak indulni. Kapható volt a dologra. Készen állt egy újabb, irodán kívüli kalandra.
Mi motiválja abban, hogy ilyen rendkívül igényes, technikailag és földrajzilag összetett, néma, szélesvásznú filmeket csináljon?
Ron Fricke: Emlékszem, hogy kisgyerekként mindig egy templomként tekintettem a mozira. Csak néztem a szélesvásznú filmeket, de nem tudtam, miről szólnak, viszont a látványviláguk roppant módon megindított. Ráébresztettek, hogy miközben a nézők ülnek a sötétben, teljesen védtelenné válnak az érzelmeik, és ez tökéletes alkalom arra, hogy a személyiségüktől függetlenül megszólítsuk a belső énjüket. Ez valóban sikerült a 2001: Űrodüsszeiával. Egyetemistaként rendkívül megérintett és azt hiszem, azóta sem hevertem ki. Lenyűgöző, hogy csupán egy hatalmas vászonnal, szavak nélkül ilyen rendkívülit lehet alkotni. Teljesen beleszerelmesedtem és a Koyaanisqatsi – Kizökkent világgal [1982] egy úgynevezett vezetett meditáció fogott el. A szent és bizonytalan vonzott. Sokan önelkényeztetésként tekintenek rá, de szerintem, ha óvatosan csinálja az ember, egy megindító élmény lehet, ami nem szentimentális vagy túlságosan leereszkedő. Markot is magával ragadta. Ő átérzi az egész folyamatot. Csinálhatott volna tömegfilmeket is, de ez egy olyan művészet, ami nagyon megihlette. Mélyen egyedi és jelentőségteljes dolgot akart alkotni.
Mark Magidson: Imádom, hogy a filmek nagyon különleges módon közvetítenek nyelvet és nemzetiségeket, mindössze képekkel és zenével, ami nem szorul fordításra. Elég érzelgősnek hangozhat, de úgy gondolom, hogy egy bizonyos szinten elmélyült kapcsolatot akarunk érezni egymással szemben és meg akarjuk ízlelni az életet ezeken az akadályokon túl.
Milyenek voltak a kezdeti megbeszéléseik? Felvázoltak egy tervet, hogy mit szeretnének elérni és hogy hova szeretnének eljutni? Miben közelítették meg máshogy a Samsarát, mint a Barakát?
Ron Fricke: A Samsara esetében rendelkeztünk egy forgatókönyvvel. Volt kezdete, közepe és vége, és tudtuk, hogy el akarunk jutni bizonyos helyekre. Egy vezetett meditáció volt a születés, halál, újjászületés körforgásában. Mondhatni, az ár formálta ilyenné.
Mark Magidson: A Barakához egy egészen alapos írott anyagunk volt, de nagyon sokban eltértünk tőle. Ilyen tapasztalattal a hátunk mögött nyugodtsággal töltött el minket, hogy meg tudunk alkotni egy filmet, ami összeáll ezekből az alapanyagból. Az efajta filmkészítésnél az élethű ábrázolás segít a film elkészítésében, nem pedig az, amit leírtál. Látványilag azok a dolgok működnek a legjobban, amiket nem lehet előre tervezni a vágás során. Ez a legérdekesebb és a legkifizetődőbb számomra. Így megkapjuk az állandóság hiányát, lényegében a Samsara cím is ezt jelenti. 2006-ban kezdtünk el róla beszélni és 2007-ben indult meg a forgatás.
Ron Fricke: Tudtuk, hogy mivel állunk szemben, illetve hogy miről fog szólni. Tulajdonképpen sokkal nyugodtabbak és nyitottabbak voltunk. A Baraka esetében inkább egy félelemérzet kerített hatalmába minket, hogy: „Megőrültél? Csak úgy belekezdünk egy némafilmbe igazi forgatókönyv nélkül? És ki is fogjuk adni?” Ennél a filmnél ezek az aggályok elmúltak és az összes energia a képi világra koncentrálódhatott.
Mark Magidson: Sokszor van, hogy megtalálsz dolgokat, amiket nem terveztél. Kint vagy a terepen, elmész a helyszínekre, ahol meg akarsz örökíteni valamit. Valamikor sikerül, valamikor nem. A portrék rendkívül csalókák, ezek a legerőteljesebb felvételek a filmben. Ezt Ron nagyon érzi. Nem lehet azt csinálni, hogy azt mondja az ember: „Kimegyek és forgatok egy szép portrét.” Ez nem így működik. Ezek a pillanatok akkor valósulnak meg, ha elmélyülsz a környezetben. Egyfolytában ezt kell keresni. Nem mindig jön össze, viszont amikor összejön, akkor nem számítasz rá. Ez a képbegyűjtés folyamata.
Újra nagyformátumú kamerával dolgozott. Manapság minden digitális, hogyhogy mégis erre a döntésre jutott?
Ron Fricke: Markkal elgondolkoztunk rajta, hogy átállunk HD-re, de öt évvel ezelőtt, amikor elkezdtük, a kamerák még nem voltak annyira fejlettek.
Mark Magidson: Amikor nekiláttunk a Samsarának, a digitális filmipar elfogadott szabványa a 2K volt, amit manapság már senki nem használ. Most jönnek a Red kamerák és a 8K-s Sony kamera. A digitális világ folyamatosan fejlődik. Ha már elmegy az ember ezekre a nehezen megközelíthető helyekre, akkor nem akar olyan formátumú anyagot visszahozni, ami elavult. Ez a probléma a digitális világgal – mindig jön egy jobb iPhone vagy digitális kamera. Olyan rendszerre volt szükségünk, ami időtálló képet rögzít. 70 mm-es kamerarendszert használtunk, ami már körülbelül 50 éve létezik és még mindig a legjobb minőségű képet adja vissza. Megvan az ára a filmszalagok és a felszerelés ide-oda hurcolásának. Ez manapság nehezebb, mint valaha, de energiával tölti fel az embert, ha ilyen formátumban forgat. Kimegy az ember és keresi a legmegmozgatóbb képeket a legjobb formátumban. Ez a képi világ valódi érzelmeket vált ki. Erről szól az egész.
Ron Fricke: Mivel nem használunk se főszereplőket, se történetvonalat, a kép a mi főszereplőnk. Ezért fontos, hogy rendkívül jó minőségű és részletdús legyen. Nagyon felemelő érzés ilyen kamerákkal filmszalagra forgatni. Tudja az ember, hogy amikor bekapcsolja a kamerát, még ha hangokat is ad ki, olyan anyagot kap, ami lassan idejétmúlt lehet, de amihez a digitális technika még nem ér fel.
Hogyan döntötték el, hogy milyen helyszínen, milyen képeket akarnak rögzíteni?
Mark Magidson: Nem akar az ember olyasvalamit újra felvenni, amit egy korábbi filmjében már megtett. A kihívás abban rejlik, hogy olyan helyszíneket találjunk, ami vizuálisan izgató és érdekes. Az embereknek nagy a vizuális igénye, főleg az internet korában, a YouTube és hasonló oldalaknak köszönhetően, és sokkal több bámulatos képanyag érhető el mindenki számára. Egy némafilm esetében szinte ezzel versenyzel. Olyan anyagot kell találnod, ami felér ehhez a szinthez. Rendkívül jó megérzésekre van szükséged, hogy eldöntsed, mi állja meg a helyét a képernyőn. Ránk, filmalkotókra a jelenkor van hatással. A Samsarához sokkal több felvétel készült, jóval több helyszínnel és vágással, mint a Barakához 20 évvel ezelőtt. Ez nagyban összefüggésben van a koncentrációképességünk időtartalmával. Ha úgy érzed, hogy eleget láttál valamiből, akkor váltasz egy másik dologra. Úgy érzed, hogy sokkal gyorsabban kell vágnod, és nem időzhetsz olyan sokáig. Ezáltal nagyon sok anyagot elégetsz a vágás során. Nagyon nehéz kijönni 96 percre és ez csak a vizuális része a dolognak. Természetesen az, hogy ez egy egésszé összeálljon, az már egy másik dolog. Ha csak képekkel és zenével szeretnél elmesélni egy történetet, akkor bámulatos képekkel kell dolgoznod.
Ron Fricke: Elmész helyekre és olyan dolgokat látsz, amit mások eddig nem. A bolygó dugig van ilyen helyekkel. Erre mindig rácsodálkozik az ember.
Mark Magidson: A képeket kategóriákra lehet bontani. Például vannak az organikus képek – olyan felvételek a természetről, amin nincs emberi hatás. Ilyenek a vízesések vagy homokdűnék. Vannak még gyári képek, élelmiszer-előállítási képsorok vagy imádkozó emberekről készült felvételek. Ezekre a helyszínekre tervezhetsz és a helyiekkel együttműködve hozzáférhetsz az anyagokhoz.
Hihetetlen módon, de valahogyan sikerült még a Barakánál is több országban forgatniuk.
Mark Magidson: 25 országban jártunk. Nem tudtuk biztosan, hogy 25 országba fogunk elmenni, de tudtuk, hogy 20 felett lesz majd a számuk. Lehetett volna 28 vagy 22 is. Ezt le kell bontani 95 percre és kijön egy szám – átlagban három és fél perc egy országban. Némelyikre több, némelyikre kevesebb jutott. A film minden egyes felvétele nagy munka eredménye. Vannak helyszínek, amiket csak pár másodpercre használtunk. Kétszer is elkirándultunk egy indián romhoz, Betatakinhoz, Arizonába. Oda is és vissza is két és fél órát gyalogoltunk, 40 fokban kellett cipelnünk a felszerelésünket. Az ott készített felvétel kb. 8 másodpercig látható a filmben. Ennyi. A film nagy részére ugyanez mondható el. Mindig új dolgokat kell látnia az embernek.
Ron Fricke: Amikor elmegyek egy helyszínre, egyszerűen átszellemülök, és egyből tudom, hogy hova rakjam a kamerát és hogy mit csináljak vele. Csak készítek egy-két felvételt. Nem azért vagyok ott, hogy leforgassak egy egész dokumentumfilmet a helyről, hanem azért, hogy megérezzem a valódi lényét. Tudom, hogy egy nagyobb tapéta része, amin más képek is szerepelnek. Ez jellemzi a megközelítésünket. Amint elérsz a helyszínre, átváltozol egy fotógépezetté. Csak akkor látod, ha ott vagy. Ha vakon készíted a felvételeket, akkor rengeteg unalmas dolgot is felveszel, ami nem illik bele a film egészébe.
Mark Magidson: A kezdetekben csak anyagot próbáltunk gyűjteni, de félúton azt mondod, hogy: „Jó, már van egy csomó ebből, kell egy kicsi abból is.” Mondhatni nagyobb változatosságra van szükségünk. Mindig tudod, hogy mi hiányzik és hogy milyen lehetőségeid vannak. Pont akkor jártunk Kínában, amikor a kommunista párt a 60. évfordulóját ünnepelte, szóval átélhettük a nagy katonai felvonulást. Direkt úgy terveztük, hogy láthassuk azt is a kínai üzemek mellett. Mindig a legtöbbet kell kihoznod ezekből az utakból.
Voltak olyan helyszínek, ahova nehezebb volt eljutni és ott forgatni, mint máshol?
Mark Magidson: Vannak a fizikailag nagy igénybevételt jelentő helyszínek és az engedélyt igénylő helyszínek. A világnak egy nagyon fejlett részén, mondjuk Tokióban, rendkívül nehéz engedélyt szerezni a filmezésre. Volt egy kör alakú medence, amit time-lapse-szel akartunk felvenni – ez pontos beállítást igényel és igen nagy munka. A parkok nem akarták, hogy közeli képek készüljenek, illetve hogy felismerhetőek legyenek a vendégek, meg hasonlók. Szóval, végig ott vannak veled, belenéznek a lencsékbe és ellenőrzik, hogy minden rendben van-e. Nem volt annyira vészes, de ez nem éppen az az eset, amikor kapsz egy ingyen jegyet, hogy majd ellazulj, miután végeztél. Aztán vannak a fizikailag nehezen megközelíthető helyszínek. Ilyen volt például Ladakh-ba, Indiába, ahol a kolostort és a homokfestést vettük fel. 3600 méter magasra kellett felmennünk, éppen rendkívül hideg időben – november vége fele. Dúlsz-fúlsz a magasság miatt. Nehéz itt ülni és arról panaszkodni, hogy milyen nehéz is volt a forgatás. Egy kiváltság volt ilyesvalamit vállalni. Nagyon szerencsésnek érzi magát az ember, amikor átéli ezeket a dolgokat, látja, hogy milyen sok ember él a világon.
Ron Fricke: Az összes helyszín egy kihívás volt. Rendkívül nehéz volt dolgozni a sertésüzemben, Kínában. Indonéziában pedig majdnem elgázosítottuk magunkat egy kénbányában. Nagyon fárasztó bőröndöket hurcolászni a reptereken. Egyszerre mindenből felveszünk egy kicsit, talán ezért volt nehéz egyes helyszíneken. Egyszerre csináljuk a time-lapse-et, a portrékat, a lassított felvételeket.
Mark Magidson: Izgalmas elmenni távoli vidékekre. Ladakh csodálatos hely volt. Elképesztően sokszínű: sivatag, őserdő, óceán, törzsi élet, illetve volt egy sivár homokdűne is, amiről egy csodálatos légi felvételt készítettünk. Abba az országba például nagyon szívesen visszamennék.
(Forrás: gazdasagiradio.hu)
