Extrém időjárási körülmények 80 km/h széllökés -13 fok, de az élmény felejthetetlen: megtapasztalni a természet erejét.
Hajnalban indultunk az utazom.com szervezésében az Alacsony-Tátra legmagasabb csúcsának, a Gyömbérnek (Ďumbier) a meghódítására. Míg Magyarországon hóviharok tomboltak, Szlovákiában már nyoma sem volt a télnek, egészen addig, míg el nem értük túránk kiindulópontját. Az időjárási előrejelzés alapján sejteni lehetett, hogy nem egy könnyed téli túra vár ránk.
Már a túraleírásnál is olvashatók voltak az alábbi sorok.
„Jó időjárás esetén sportos kondícióval teljesíthető a túra, bár a végére még így is garantált a kellemes fáradság érzése. Ha az időjárás nehezít a körülményeken, akkor egy igazi magashegységi túrázás elé nézünk. Mindenképpen gyakorlott túrázók jelentkezését várjuk.”
A 2043 méter magas Gyömbér, a leghatékonyabb természetes vágyfokozó, afrodiziákum (Tüzes gyömbért ajánlanak a “hideg” nők felmelegítésére – na ez a szó szoros értelemben nem sikerült neki) igazán megfűszerezte a napunkat.
Miután megérkeztünk és kinyílt a busz ajtaja, a hófúvás egy szempillantás alatt kioltotta a busz melegét és hamar eldőlt az addigi dilemmám, hogy mit vegyek fel. Mindent! Mindenki igyekezett „modern nyugati burka” viseletet ölteni és testének minden négyzetmilliméterét eltakarni valamivel. A hótalpak felcsatolása és egy hótalpas gyorstalpaló után elindultunk a 1100 méteren fekvő Trangoska-ról a csúcs felé.
Az kezdeti viharos erejű szél az erdős, szélvédettebb részen egy kicsit alábbhagyott, így megcsodálhattuk a tájat, a hatalmas fenyőket, befagyott patakokat, néha meg-megállva egy-egy szusszanásnyi pillanatra.
Ahogy feljebb jutottunk a hegyoldalon egyre gyérebbé vált az addig védelmet adó erdő, a szél pedig újra felerősödött. 1450 méter körül jutottunk el arra a pontra, mikor feltették a kérdést túravezetőink „Vissza akar fordulni valaki?”. Mivel a zord időjárási körülmények miatt a csúcstámadás teljesen esélytelen volt, így csak az 1728 méteren lévő Stefanika menedékházba való feljutást kísérelhettük meg. Ám semmi sem garantálta, hogy ilyen időjárási viszonyok között nyitva van. Ennek ellenére a csapat egységesen úgy döntött, hogy menjünk tovább.
1500 méter körül a hegyoldal még meredekebbé vált, a táj megváltozott, a fák eltűntek, így magunkra maradtunk a szél elleni küzdelemben. Szó szerint csak lépésről-lépésre tudtunk haladni fölfelé a hatalmas széllökések miatt. A kb. 80km/h-es szél pont olyan erejű, hogy ha épp nincs leszúrva a síbot a hóba és nem támaszkodik rá az ember, akkor igen könnyedén feldöntheti a szél. Az előttünk lévő hótalpnyomok szinte másodpercek alatt eltűntek. Egészen 1638 méterig így araszoltunk, majd megszületett a döntés: visszafordulunk. Bár fájó szívvel tettük, de az adott pillanatban ez volt az egyetlen helyes döntés.
A lefelé ereszkedés az első 10 percben volt a legnehezebb, mert az óriási erejű szél pont szemből fújt, a hófúvás arcul csapott és szinte karcolt, még levegőt venni is nehéz volt. A meredek lejtőn, az erős széllökésekben hótalppal lefelé menni igen nagy kihívás, dominóként borított fel a szél sokunkat. Túljutva ezen a kritikus néhány percen újra élvezhetővé vált a túra egészen a kiindulási pontunkig, ahol várt ránk a buszunk. Már „felengedve” értünk ebédünk helyszínére, ahol én egy finom levessel és egy túrós rétessel jutalmaztam meg magam.
Köszönjük túravezetőinknek, Mikinek, Krisztiánnak, a „szabadnapos” Ákosnak, Csongornak, a remek csapatnak és persze az időjárásnak, hogy ilyen felejthetetlen élményben lehetett részünk március 15-én. Végezetül néhány kép, hogy mi az, ami most kimaradt, a látvány, amiért mindenképp vissza kell térni.
Fotók: Kovács Attila (utazom.com)
A túra diavetítésen:
