Életünkben az egyik legtermészetesebb dolog, és talán az egyetlen amiben biztosak lehetünk, hogy reggelente felkel a nap. Ebben még önmagában semmi különleges nincs, bár akinek már volt alkalma megcsodálni ezt a mindennapos jelenséget az valahol legbelül tudja, hogy van benne valami varázslat. Ez az élmény megsokszorozódik, ha az embert olyan különleges helyen éri utol a felkelő nap mint Mono Lake, és az emléke sokáig megmarad.
Reggel 5 óra van, mi már ébren vagyunk, mivel nem szeretnénk elmulasztani a fényképekről már sokat látott híres Mono tufákat a reggeli fények érkezésekor. Szerencsére az éjszakai szállásunk közel van a tóparthoz -a 15 km-re fekvő Lee Vining nevű településen- , így kényelmesen összeszedjük magunkat és elindulunk, gondolván mi vagyunk az egyetlen fanatikusok, akiket még érdekel egy ilyen átlagos jelenség mint a napfelkelte.
A Yosemite Nemzeti Park keleti bejáratánál fekvő Mono-tó Kalifornia legöregebb, és legnagyobb sóstava, ami ráadásul erősen lúgos is, ezért fürdésre teljesen alkalmatlan. Az állandó párolgás, és a csökkenő utánpótlás miatt a víz folyamatosan koncentrálódik és a lerakódó kalcium karbonát hatalmas mészkőszerű képződményeket – tufákat - épít. A parkolóba érkezve ér bennünket az első sokk, ugyanis várakozásunkkal ellentétben alig találunk egy szabad parkolóhelyet, ami csak fokozza az izgalmunkat, hogy itt valami különleges lesz. A tópart egy bizarr idegen világ látszatát kelti elsőre, sehol egy fa a környéken, minden élettelennek tűnik és a vízből kiemelkedő tufák alakjaitól szinte kísértetiessé válik az egész táj. Sötétben botorkálunk végig a turista ösvényen, jéghideg van de úgy tűnik ez nem zavarja a már várakozó közönséget ami kisebb tömeget formált idelent a sötét tóparton.
Igazából úgy tűnik mi vagyunk azok akik utolsóként érkeznek röviddel a “produkció” előtt. Mintha mindenki valami különleges előadásra várna: a parton legalább 100 fotós várakozik, a legprofibb giga-mega fényképezőkkel, állványokkal felszerelve, mindenki jön-megy, keresi a legmegfelelőbb pontot, kamerák beállítva, miközben észrevétlenül elkezdődik a varázslat. A nap még várat magára a hegyek mögött, de a reggeli fények már megérkeznek, és hamarosan a mély lilától a rózsaszínen át a narancsig, a színskála minden árnyalatában játszik az égbolt. Az első sugaraktól vörösen izzó hegy és a sima vízben tükröződő tufa képződmények olyan összhatást keltenek mintha az ember egy másik bolygóra keveredett volna. Ha nem a saját szememmel látnám azt mondanám ilyen nincs.
Szinte pillanatok alatt változnak a fények, kattognak a gépek, profik és amatőrök próbálják lencsevégre kapni a tökéletes pillanatot. Leírhatatlan látvány, így nem tudom mikor cselekszem jól: ha megpróbálok megörökíteni minden momentumot, vagy egyszerűen csak átadom magam, és élvezem az orrom előtt zajló csodát. Kb. 20 perccel a “műsorkezdés” után megjelenik a horizonton a várva várt arany golyó és lassan mindent beborít a fény. Olyan szép volt az egész jelenség, hogyha megszólalt volna a harsonaszó, és az égből angyalok szálltak volna alá, én azon sem lepődtem volna meg, és elnézve a körülöttem levők arcát azt hiszem nem voltam egyedül ezzel az érzéssel.
Hirtelen értelmet nyer a mondás miszerint “aki korán kel aranyat lel”. Szó ami szó kétségtelenül megérte a koránkelést. Az egész mutatvány nem tart tovább ½ óránál, és a színkavalkád ahogy jött el is illant, de mi hagyunk még magunknak egy kis időt. Elvégre utolsónak érkeztünk így utolsóként is hagyjuk el a terepet. A varázslat már rég tovaszállt, ragyogóan süt a nap, és így végre van alkalmunk jól szemügyre venni az előbb még kísértetiesnek tűnő tufákat. Még pár klikk és katt, hogy el ne mulasszunk semmi részletet, bár azt hiszem a legértékesebb felvételek már megvannak, és amúgy is... Az élmény és annak emléke már velem marad örökre. Újabb turisták érkeznek, és mi csendesen megjegyezzük magunk közt : “nem tudják miről maradtak le”, miközben én magamban hálát adok, hogy szemtanúja lehettünk a legvarázslatosabb napfelkeltének, Mono Lake-en, majd búcsút intve folytatjuk utunkat High Sierra ismeretlen vidékei felé.
Fotó és szöveg: Kiss Juditka
