Júlia melle hideg volt és kemény.. nem okozott különösebb élményt a fogdosása. Azért csöcsörésztem meg őt Veronában, hátha tényleg szerencsét hoz. :)
A nevem napján indultunk. Az út Provence-ig sok száz kilométer, így az első estét Olaszországban töltöttük. Verona óvárosában össze is futottunk egy magyar pincérnővel, és annak – a magyarokra nem jellemző módon – rendje és módja szerint kedvezményt is kaptunk a pizzánkra és lasagne-ra, amit vacsorára elfogyasztottunk. Az olasz szállásadó család pedig segített, mosolygott, a vállunkat veregették, mintha a családjuk részei lettünk volna. Éreztük, hogy elindultunk nyugat fele. :) Liguria, az odaút olasz tengerparti része tele volt alagutakkal és viaduktokkal, vagyis a lelkem még út közben is szárnyalhatott. Nem tudom miért van, de imádom ezeket az építészeti remekeket, elolvadok tőlük, eufórikus állapotba kerülök, ha ezeken száguldhatok keresztül. Ahogy átléptük az olasz határt, és beértünk Franciaországba, köd telepedett ránk. Az útjelző táblákról mégis átcsillogott a Coté d’ Azur felirat. :)
A szállásunk egy Les Borrys nevű pár házas kis település közepén, egy erdővel körülölelt majdnem – ha nem – chateau volt.
Engedjétek meg, hogy tegyek egy kis kitérőt kastély ügyben. Chateau-kat úton-útfélen találtunk.. azok csak úgy akadtak mindenütt ahol jártunk.. amolyan kastélykák, kastélyocskák, kicsit nagyobb váracskák voltak ezek. Saját használatra. Mintha a szél a kastély-magokat valahonnan felkapta volna, és Provence-ban mindenütt szétszórta volna, azok meg gyökeret eresztettek, és kinőttek. Avignon-ban megnéztük a pápai palotát, de azt hiszem az egész csapat igazán nagy élménye mégis a folyó túlpartján álló vár maradt, amit az ellenpápák építettek fel. Ez volt Szép Fülöp vára. Bár az ablakokon üveg még nem volt akkoriban, és az emberek 30-40 évet éltek átlagban, az építészet ehhez képest fantasztikusan fejlett volt. A vár alatti városrész is nyomot hagyott bennünk, olyan kis finom, cizellált, tiszta, csendes volt minden, nem beszélve arról, hogy betértünk egy olyan galériába, ahonnan senki nem akart kijönni.. Tátott szájjal tapasztaltunk, kutattunk, szívtuk magunkba a hely szellemét, töltődtünk, ugyanakkor szomorkodtunk amiért itthon ilyesmiben nem lehet részünk. A hét közepén, a nap végén, már a szállás fele menet, Tarascon nevű városkában ismét találtunk egyet a kastélyokból, ahol is pár percre megálltunk. Felajánlottam, hogy veszek a másnapi reggelihez kenyeret és elmegyek keresek egy boulangerie-t. Egyedül indultam el, és találtam egy meseszép spalettás utcácskát, ami ott és akkor csak nekem volt a csoda arra a 15 percre. Ezt azért írom, mert üres volt az egész kis utca.. és én az egész út alatt a turistákra panaszkodtam, hogy minek vannak ott ahol én is vagyok, és ahol én fényképeznék, de nem tudok tőlük.. :) :) Persze ez csak humoros zsörtölődés volt.
Roussillon-ban az okker kanyonban például a fenyőfák idegesítettek, ott azoktól nem tudtam rendesen fotózni. De most komolyan?! Amíg én ott vagyok és fotózok, miért nem lehet leszedni a fenyőfa díszletet, hogy azt a csodálatos vörös és sárga kanyont tökéletesen megörökíthessem?! :) Na de kanyarodjunk vissza a várakhoz és kastélyokhoz. Les Boux sziklavára és sziklafalba vájt városkája egy újabb különleges élmény volt. A Luberon hegység tetején a városka kapujában egy édességbolt fogadott. Beleszédültem a színekbe és formákba, a látványba. Ha lehunyom a szemem, látom a kövekből kirakott utcákat, házfalakat. Szép volt nagyon. Gordes városára azt mondják, hogy Provence legszebb városa. Be is csiccsentettem már délelőtt, miután megkóstoltam a Pastis-t, a helyi ánizsos röviditalukat. Képzelhetitek milyen mesésnek láttam ezután a helyet. :) Ebben a városban forgatták a Bor, Mámor, Provence című film egyes jeleneteit. Egy utazótársunk régi vágya volt, hogy meglátogassuk azt a kúriát, amit a filmben a főszereplő megörökölt. Egy újabb chateau, méltóságteljes, terebélyes platánokkal, szökőkúttal, tavacskával körülölelve. Igen. Tényleg ilyen szirupos volt egész Provence, de olyan jó volt benne úszkálni.
A szállásunkon annyi volt a szoba, hogy még válogathattunk is. Esténként a kandalló mellett az ebédlőben vacsoráztunk, hallgattuk a francia híreket :) , és csacsogtunk, miközben az emeletről a porcelán babák, az antik könyvek és kitömött madarak hallgatóztak.
A tenger a gyengém, és elvesztem az eszem legtöbbször, ha megérzem az illatát, vagy meglátom a türkiz csillogását. Bár ahol mi jártunk, ott a tengernek nem volt szaga.. Érdekes tapasztalás volt ez. Marseille, Cassis, Cannes, Monaco és a francia riviéra sok volt a kicsi szívemnek, mert megszakadt a gyönyörűségtől, nehéz volt feldolgozni a hazatérést, és a nagy kékségtől való elszakadást. Marseille olyan volt mint egy ragyogó királynő élénk kék szemekkel. Cassis a kislánya volt, apró, kis huncut, de a szemét az anyjától örökölte, türkizes beütéssel csillogott. Monaco olyan volt, mintha egy képeskönyv precízen megrajzolt csipkés házikóiból állna, egy-egy öblöcskével, bagettet cipelő kisfiúkkal a kacskaringós utcákon, akiket ferraris apu és botoxozott anyu csak a születésnapján ölel meg. Cannes-ról a pacsuli szagú, fojtogató, unatkozó jólét sütött.. De a plage-ok.. Nizza végtelen városában a tengerparti sétány felejthetetlen látvány volt. Nizza-ba szeretnék még visszamenni, és csak ott eltölteni pár napot.
L’isle sur le Sourge-ban megtapasztalhattuk a francia piac nyújtotta kulináriákat. Én, mint egy kis dilis mosolyogtam, és pörögtem-forogtam, fotóztam agyra-főre, de legalább visszamosolyogtak az emberek. Amerre jártunk bagettel a hónuk alatt sétáló franciákkal találkoztunk. Vidám látvány voltak. Itt is betértünk egy galériába, ahol a szószék csigalépcsőzetétől kezdve a barokk kártyázó asztalig mindent lehetett kapni. Fejest ugrottunk a galéria közepébe, és amíg levegővel bírtuk, lubickoltunk benne. A tulajdonosnak egy barátja Magyarországról vitt neki ajándékba egy kutyaházat. Nagyokat mosolyogtunk a galéria közepén álló Ugat-lak-on. :)
.jpg)
Nem csak városkákban, piacokon, és várakban jártunk. Meglátogattuk Van Gogh szanatóriumát is, és elmentünk a Camargue-i Nemzeti Parkba, ahol több száz és száz flamingó között sétálhattunk, és szerelmes lettem a fehér vadlovakba, számomra mesebeli unikornisokba. Plátói szerelem ugyan, de még mindig itt vannak a szívemben. :)A Pont du Gard-nál elvesztettük az időérzékünket is a folyópartról elénk táruló múltat csodálva, és Abbaye de Saint-Roman-ban az ókeresztény barlangkápolnában, amely temetkezési helyként is funkcionált, szinte éreztük bőrünkön az ott éltek szellemét.
Platánsorok, spaletták, történelem, divat, kultúra mindenhonnan, mindenhogyan, egy kis elitizmus, tisztaság, rend, összetartás, kényelem..
Az utazó társak egytől-egyig olyan emberek voltak, akiket öröm volt megismerni, vagy újra együtt utazni, illetve együtt részesének lenni ennek a sok szépségnek.Hazafelé egy éjszakát újra Olaszországban töltöttünk, de azt hiszem jól esett ez az átmenet, mert a hirtelen váltás jobban sokkolt volna. Így is mire hazaértünk Magyarországra, ismét bogár temetővé vált a szélvédő..
Átélte és írta: Dr. Bayer Edit (Naky)
Photo by Naky:
www.facebook.com/naky.
Ez a fotó/fotók önálló művészeti alkotás, melynek tulajdonosa a szerző, Dr. Bayer Edit (Naky). A fotó engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása, a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. Copyright (c) All rights reserved!
