A turizmus Velencét a tenger ékkövének nevezi. Találó elnevezés, hiszen ahol és amikor a turisták látogatják, csupa fény és szín. A szárazföldtől minden tekintetben elválasztott sziget a város. Általában az ideutazó egy hosszú, mesterséges és egyenes útpályán érkezik kocsival vagy vonattal. Ha nappali fényben jön, akkor a tengeri párából lassan feltűnik a színes házak sora. Csendesek, zárkózottak és titokzatosak. Ha éjszaka jön, egyszer csak a távolban megpillant egy apró fényt, majd még egyet, aztán húszat, százat és a várost ezernyi lámpa apró fényköre rajzolja ki, mely mindegyike sokszorosan tükröződik a tengerben. Valóban egy sziporkázó ékszer. Bármikor is jön, az az érzése lesz az embernek, hogy egy különleges, elszigetelt mesevilágba érkezik, ahol semmi sem olyan, mint a többi, hétköznapi városban.
Az első nap egy az ezeregy éjszaka meséiből. Díszes, színes ékszer-házak, az ablakokból virágok omlanak le. A csatorna vizén végtelen sok fekete gondolát egyforma hajós kormányozza. Nem lehet őket megkülönböztetni, ugyan az a személy mind, ahogy hívjak a turistát, hogy szálljon a hajójukba. Mesébe illő, különleges utat ígérnek, és a turista látva azokat, akik a nagy utashajón, a vaporetton tolonganak, kiválasztottnak érzi magát és elfogadja a feléje nyújtott kezet.
A városban nincs két egyforma látvány, mert egy labirintus, ahol nem az eltévedés, hanem a felfedezés vár. A mindenhol egyforma kővel borított utcákon minden ház más, még az emeletek is máshol vannak, és minden bolt mást kínál. A mosolygós árus a portékáját nem csak a boltban kelleti, hanem az utcát is kirakatként használja. Míg az egyikben színes maszkok vannak, a mellette lévőben mar vörös homárt vagy zöld mandulás süteményt kínálnak. A szem nem tud cikázás nélkül szétnézni közöttük.
A kalandozók miután elteltek a főutak kínálatával, az ezernyi színes bolttal és kíváncsiságuk becsalja őket egy csendes, szűk, sötét sikátorba, megkezdődik a kergetőzés a várossal. Sose lehet tudni előre, hogy a kanyargó sikátor hova visz: egy kis csatornához, rajta a híddal, vagy egy kicsi térhez, amit szorosan körbezárnak a magas házak, vagy egyszer csak véget ér egy lépcsőnél, mely eltűnik a csatorna zöld vizében. Vagy hirtelen kétfelé agázik és dönteni kell a két egyformának tűnő utcácska közül, esetleg hirtelen meglep és újra a kalandozóra zúdul a főutca süteményillata és kavalkádja a sok száz turistával
Ha a turista emléket akar magával vinni a városból, akkor a mesevilág még jobban beszippantja, hiszen kénytelen közelebb menni az utcai árusok portékájához vagy bemenni egy boltba, hogy megkeresse magának a különleges tárgyat, mely csak rá vár és csak neki fog mesélni az otthoni szűk szobában, mikor odakint zuhog az eső
Ezek a látogatások rendszerint egy naposak. Reggel érkezik a turista, és igyekszik szívét és táskáját minél jobban megtölteni a kincsekkel, hogy mikor távoznia kell, minél több csoda legyen, amivel túlélheti a szürke hétköznapokat.
Velence. Most mar nem tudok úgy gondolni a városra, mint az első alkalmakkor. Mar láttam egy másik arcát is és biztos vagyok benne, hogy több is van neki. Velence egy város és egy nő egyben, és mint minden nő, ő is másképp viselkedik velünk ha csak egy pikniket, egy éjjeli kiruccanást vagy egy hétvégét töltünk el vele. Ellenben ha közeledünk hozzá, nem lesz zárkózott és bizalmatlan, mint más európai város, hanem ránk mosolyodik és körbevezet Az első kedvessége, hogy bár azt hittük a kis ékszerházak belülről üresek és lezárt dobozként díszítik csak a várost, belül valójában lakhatóak. Sok ház várja az utazókat. Mindegyikben csak néhány, otthonosan berendezett szoba van, de azt szívélyesen megosztják bárkivel. A szállodákról nem írnék, hiszen azok is egy díszlet részei.
Az a fehér begóniákkal díszített ház, melyben mi laktunk, negyedórányira volt a turisták egyik kedvenc helyétől, a Rialto-tól. És az útmutatás, hogy hogy találtuk meg? Velencében így tájékozódik az utazó és a helyi ember is: menj a Rialto északi végéhez, fordulj az onnan induló főutca bal ágára, menj, míg el nem éred a kutat, fordulj jobbra, menj át a fémhídon, majd ha látod a 3749-es számot, akkor megérkeztél. A ház postai címe: Ponte Chiodo, ami valójában a ház főbejáratától ívelő híd neve, de mindenki a kert felöli oldalon lép be a házba. Velencében nincsenek pontos címek, nincsenek vonalzóval megrajzolt utcák, sem felcímkézett házak. A város olyan szabadon él, ahogy háromszáz évvel ezelőtt tette, az idő megállt és nem változott. Ugyan úgy kedvére kiszolgálja a látogatókat és ugyan olyan könnyű szívvel fogadja be az utazókat.
Hajnal. Ahogy az éjszaka hangos volt a mulatozástól és a kacagástól, annyira csendesek a hajnali órák. A virradat egy alvó várost talál. A lámpákat már mindenhol lekapcsolták, az ajtókat becsukták és az éttermek teraszai békésen üresek. Végétert az előadás.
Eközben a halászok megérkeznek a halpiac hatalmas, árkádos épületébe. Elrendezik asztalukat, rá a jeget, majd a friss fogást teszik: tonhal törzsek, rákok, kagylók, kecses, kerek tüskés halak, homárok, osztrigák, csigák Minden, mit aznap Neptunusz adott nekik. A mellettük lévő teret a zöldségek és a gyümölcsök foglalják el. Pár óra alatt az üres utcarész megtelik csendes beszélgetéssel, miközben a velenceiek megveszik az ebedre valót. Mire tíz óratájban a turisták itt sétálgatnak, már semmi sem utal a reggeli piacra. Az árkádsor újra üres, az utca tiszta. A sirályok és a söprögető kezek gyorsan rendbe tették.
Reggel 6kor a város még a hajnali párában alszik. A házak színtelenül bújnak el a ködben. Akinek ebben az órában mégis dolga akad, halkan lépked. Az ajtókat óvatosan csukják, az emberek suttogva beszélnek és a motorcsónakok csendesen szállítják az árut. A gondolák letakarva, egymás mellett kikötve hintáznak a csatornákon, vagy a két part között járnak ide-oda, hogy a munkába igyekvőknek kompjuk legyenek. Csak a sirály csapatok perlekednek hangosan a szemetesből kiszedett falatokért. Éktelen lármának tűnik a sivalkodásuk a csendes utcákon. A város most nem a táncosnő, ki maskarába bújva szórakoztatja a turistákat. Most háziasszony, aki gondoskodik a fedele alatt élőkről.
Zöldségesek, halárusok, kereskedők és mindenfélét szállítok vezetik a csónakokat, viszik a megrendeléseket az éttermek és a boltoknak. Megérkezéskor a hajót egy cölöphöz kormányozzák, hevenyészve kikötik, becsöngetnek a csatornáról nyíló ajtón, ahol ekkor megjelenik két kéz, mely átveszi a beadogatott csomagokat. Az utcákon az árut kis, kétkerekű molnárkocsikon viszik el oda, ahova csatorna nem vezet. A hordár megáll a hídnál, megfordul, háttal fellépked a lépcsőkön, miközben magával húzza a kocsit. Majd a másik oldalon visszafordul, és hátradőlve leengedi a kerekeket a fokokon. Gyorsan és csendesen közlekedik, mintha semmi nehézséget nem okozna a hatalmas csomagok célba juttatása.
Ahogy a nap lassan feljebb kúszik az égen, a szürke város újra megtelik színekkel. Az ég kék lesz, és a házak fakó pasztellszíneit felváltják a pirosak, sárgák és zöldek A paletták kinyílnak, az ablakokban lévő virágokat kis kannák locsolják. Ilyenkor a kávézókban csak turistákat találni, akik már most megrészegülten iszák a teájukat és várják, hogy a város újra szórakoztassa őket. Eközben a velenceiek, mint egy több ezer főt számláló színházi társulat, már az újabb műsorszámra készül. A díszleteket a helyükre tolják, a boltokban felkapcsolódnak a lámpák és már nyílnak is az ajtók. Mire tizenegy lesz a függönyök szélnyílnak és az előadás ismét pompás.
Ha kíváncsi vagy, hogy mi zajlik a színfalak mögött és hajlandó vagy napokat úgy eltölteni a városban, hogy mind a négy égtáj fele bejárod az utcákat, Velence kézen fog és bevezet a színészöltözőkbe. Lassan, utcáról-utcára, a középkorú nő leveti a maskaráját. Majd a maszkját a félszeg, de megjátszott szégyenlősségével együtt, és te megláthatod a nőt a festék és a jelmez alatt: ugyanolyan emberek lakják a várost, mint bárhol. Itt is a fiatalok estenként ugyan úgy eljárnak egy bárba meginni egy italt és találkozni az ismerősökkel. Sokszor csak megállnak valahol egy pohárral a kézben vagy leülnek egy híd lépcsőjére, a csatorna partjára. Vannak itt is elszegényedett öregek is, akik a városszéli omladozó házakban laknak és eljárnak horgászni, hátha meglesz az aznapi ingyen betevő.
Kik itt élnek tudjak, hogy két(féle) Velence van. A színházi társulat: a nap 24 órájában hajlandó jelmezekben, kifestett arccal fellépni és ámulatba ejteni az előadás nézőit. És van egy város a díszletek mögött. Egy város, ahol bár vannak íratlan szabályok, mégis nyitott és toleráns. Érdeklődve fogadja be a másságot. Könnyeden teszi meg a találkozáshoz az út felét, azáltal, hogy több idegen ország nyelvet is megtanulta. Ez a város csak azt várja el, hogy őszinte légy, önmagadat ad. Hiszen a színház az életük része és nem értik, hogy a falak mögött mi szükség lehetne a képmutatásra és a szerepjátszásra. Itt önmagad lehetsz, nem várnak el tőled semmit. Nem várják el, hogy alkalmazkodj, hogy úgy élvezd az életet, ahogy ők. Viszont ha hajlandó vagy megismerni őket és beilleszkedni, a város a keblére ölel. Mint a jó színészi gárda, mindenkit befogad és elfogad, annak, aki és igyekszik mindenkinek megadni, amit csak kíván. Ha szegény vagy, olcsón is tudsz élni, sőt miután megismernek engedményt is kapsz a vacsora árából a kis étteremben. De csak ott, ellenben ha a nézőterén foglalsz helyet, akkor az előadásért busásan fizetned kell. A színfalak mögött viszont a legfrissebb halat kapod, a tarisznyarákot aznap reggel fogták és ha meg sosem ettél, bárki szívesen megmutatja, hogyan férsz a húsához. Velence az a fajta nő, akiben megleled a kurtizánt és a hercegnőt is, de aszerint bánik veled, akit te meglátsz benne.
Írta és fotózta: Tamók Ria
Aztán észreveszed, azt hogy miközben a város gátlástalanul levetkőzik előtted és megmutatja a jelmez mögötti önvalóját, ugyanekkor rólad is lehullik a ruha, lemosod az arcodra tapadt vastag sminket és kibontod a hajad. Lehet, hogy meglepődsz mennyi szerepből száradt rád a festék és rég látott ismerősként üdvözlöd önmagad. Velencében újra megtudhatod ki vagy. Ki vagy valójában, ott, belül, amiről már meg is feledkeztél. Minél több időt töltesz el meztelenül, annál kevésbé fogod újra befesteni az arcodat. Mire távozol ismét tudod, hogy ki vagy és melyek azok a szerepek, amiket többé nem akarsz eljátszani.
Ha utazó barátként töltöd a városban az idődet, távozásod után már nem fogsz úgy visszatérni, hogy egy színházba mész egy pár órás előadásra. Hiszen a város is visszavár, mint egy kedves barátot, mert már az vagy számára.
