Világutazó

A horvátországi Trogir a középkori mediterrán kultúra egyik legszebb emlékhelye. Az adriai tengerpart egyik legősibb városa Splittől 25km-re fekszik. Óvárosában sétálgatva visszarepülhetünk a múltba.

A sikátorok a gyönyörű főtérre vezetnek, ahol valahogy lassabban telik az idő: a kávézó teraszán éppen úgy telik el a délután, ahogy az elmúlt évszázadok- déli nyugalomban és napsütésben. Jöhetnek hódító hadak, majd őket is elsöpri a történelem, kitűzhetnek bármilyen zászlót az erőd tornyára, majd kitűznek egy másikat, ellepheti nyáron a turisták tömege a belvárost: majd hazamennek ők is.

Trogir óvárosi részét egy évszázadokkal ezelőtt épült városfal veszi körül. A város főterén a Szent-Lőrinc székesegyház csodálatos épülete fogadja a látogatókat, de érdemes felkeresni a Szent Miklós erődöt, a Vitturi erődöt, a Cipiko palotát, a Kármel hegyi Miasszonyunk kápolnát, a Keresztelő Szent János templomot, valamint a Szűz Mária templom csodaszép kápolnáját is. Trogir óvárosa 1997 óta az UNESCO világörökséghez tartozik.

Fotók:Kovács Attila (utazom.com)

A cikk folytatása és a galéria...

A Közép-Afganisztánban fekvő Bámiján-völgyet másfél ezer éven keresztül őrizte két monumentális buddha szobor, melyeket egy évtizeddel ezelőtt a tálibok leromboltak.

Bámiján neve talán úgy fordítható: ragyogó fény. Ez a kis afgán város a legendás Selyemút egyik fontos állomása, történelme alatt zarándokok, kereskedők, sőt egész hadseregek keresztezték útját.
A település a Hindukus egy termékeny völgyében, a Bámiján-völgyben fekszik. Már a Hindukus nevének jelentése " hinduk gyilkosa" is baljós, ami arra utal, hogy a Himalája nyugati folytatásaként elnevezett hegyláncolaton és a Karakorum sivatagi-részein vitték keresztül az indiai rabszolgákat Közép-Ázsia rabszolgapiacaira, akiknek nagy része a zord körülmények miatt soha nem érkezett meg végcéljához.

Fennállása óta Bámiján az ellentétek városa, hol nyugodt vallási béke és a művészi törekvések kerültek az előtérbe, hol pedig az erőszakos mészárlás és pusztítás. Talán nem meglepő, hogy ezen viharos történelmi háttér mély nyomokat hagyott a területen.

A Bámiján régió egykoron egyet jelentett az óriás Buddha szobrokkal, melyek a völgyet uralták, de ma már csak hűlt helyüket láthatjuk. A 6. században (507 és 551 között) a sziklába vésett két szobor (38 és 55 m magasságú) a valaha készített Buddha szobrok legnagyobbjai voltak. Nemcsak méretük, hanem ábrázolásmódjuk miatt is különlegességnek számítottak: a megszokott ülő testhelyzettől eltérően álló helyzetben ábrázolták a Nagy Tanítót.

Egy hetedik századi kínai írnok leírása szerint: „csillogó arany színárnyalatok és értékes díszek kápráztatják el a szemet…” Tehát nem csak egyszerűen nagyok voltak, hanem színesek és valóban félelmetesen szép látványt nyújthattak.
Bámiján az addig buddhista tanítás és zarándoklat egyik központja először a 8. században került iszlám fennhatóság alá, számos buddhista építmény elpusztult a völgyben, de a szobrok túléltek egészen 2001-ig. Már a polgárháború alatt is a nikék és a barlangok lőszerraktárként, a szobrok pedig a katonák gyakorló célpontjaként szolgáltak. Ám a végső csapást 2001-ben mérték rájuk amikor a tálibok elrendelték minden nem-iszlám műemlék, építmény és szobor elpusztítását. Minden nemzetközi tiltakozás ellenére az egyedülálló bamijáni óriás-Buddháknak sem kegyelmeztek.

A szobrok azonban szívósnak bizonyultak nem volt könnyű elpusztítani őket. A tálibok kezdetben aknavetőkkel, rakétákkal, harckocsikkal, ágyúkkal, próbálkoztak végül robbanóanyaggal sikerült felrobbantani az óriás buddhákat.
A két óriási Buddha-szobor darabjait (melyeket a tálibok nem értékesítettek a pesavari antikpiacon) jelenleg a Bámiján-völgyben létesített ideiglenes raktárakban tárolják, de a homokkő igen porózus, így könnyen szétporlik.
A tálibok elvonultával a japán kormány kezdeményezésére a bubendorfi Afganisztán Intézet és a zürichi Szövetségi Műszaki Főiskola együttműködésével megkezdődött a Bamiyani Buddhák rekonstrukciója. 2003-ban pedig az UNESCO mint veszélyeztetett kulturális helyszínt, a Bámiján-völgyi buddhista emlékeket felvette a világörökségi listára. Sajnos azonban egyre kisebb az esély, hogy valaha is újra álljanak az óriás Buddhák.

2008-ban egy hihetetlen felfedezés történt. A völgy barlangjait borító falfestményekről kiderült, hogy a különleges technikával készült falfestmények a világ legkorábbi fali olajfestményei, melyet korábban a 12. századi Európának tulajdonították.

Bámijántól 70 km-re nyugatra terül el Afganisztán első nemzeti parkja a tükörsima Band-e Amir tavak vidéke. 3000 méter magasságban, a Kohi Baba-hegységben, a csipkés, szürke és vörös sziklákkal körülvett tavakat az afgán Grand Canyonnak is nevezik. A hat egymásba kapcsolódó tó csodálatos kék színe erős kontrasztot ad a környező poros csúcsoknak. A tavak egymásba kapcsolódnak, a magasabban fekvő tavak vízesésekkel táplálják az alacsonyabban fekvőket.

Gondolkoztatok már azon, hogy az elmúlt néhány évtizedben vagy akár csak az elmúlt néhány évben milyen gyökeres változásokon ment át az utazás, de különösen a légi közlekedés? A változások egy része pozitív, míg más részük sok kívánnivalót hagy maga után.

Hosszadalmas repülőtéri biztonsági átvilágítás, a szigorú korlátozások mit vihetsz fel a gépre és mit nem, gyakori késések, poggyászproblémák és még sorolhatnánk.

A fapados légitársaságok megjelenése előtt a repülés a jegy áráért egy all-inclusive dolognak számított étellel, itallal, és minden egyéb kényelmi szolgáltatással. Mára azonban a költségek drasztikusan megemelkedtek, amit reptéri illetékként (biztonsági szolgálat, repülőgép-karbantartás és -javítás, üzemanyag-pótdíjat, biztosítási díjat) beépült a jegy árába. Ám ezen felül mindenért külön kell fizetni az italtól a poggyászon át a helyekig, szerencsére még a WC-ért nem, de ugye erre is volt próbálkozás.

Az alábbi kis képregény remekül illusztrálja az előbb említett változásokat.

Nagyításért kattints a képre!

Abban az időben mikor a repülés, mint utazási forma elindult hódító útjára még luxusnak számított, szertartásosan készülődtek az emberek az útra, mert különlegesen szerencsésnek érezhették magukat, hogy repülhetnek. Az elmúlt évtized(ek)ben a világ felgyorsulásával a légi közlekedés is csak egy tömegközlekedési formává vált, elveszítve varázsát, ellenben sok embernek lehetőséget adva, hogy repülhessen.

A legszebb olasz emlékeink közül most a napsütötte Toszkánából ragadunk ki egy tipikus reggeli pillanatot: a tejeskávé szertartását. A reggel itt is reggel: csak itt nem az irodába vezet az első utunk a fogkefét letéve, hogy a kapitalizmus végső győzelemre segítésén fáradozzunk. Nem kezdődhet el nap, hogy ne a vakító fényességben fürdő teraszon indítsuk gondolatainkat, lassan és ráérősen, a kapkodás káros, és veszélyes az emésztésre.

Montalcinoban, Toszkána egyik gyönyörű városkájában járunk, Firenzétől 110 kilométerre délre. A település több ezer éves etruszk hagyomány szerint dombtetőre épült, a város utcáiról, tereiről csodálatos kilátás nyílik a Val'd Orcia völgyére. Fő nevezetessége a világhírű vörösbor, a könyék szelíd lankáin termő, testes és fűszeres Brunello di Montalcino. A további képekért és cikk folytatásáért kattintsatok ide.

Elérkeztünk Csuti János izlandi utazásának záróposztjához. 

A következő nap a jéghegyek és jégmezők ölelésében telt; alig tízegynéhány kilométerre már feltűnnek a gleccsernyelvek. A Vatnajökull gleccser közelében járunk, amely Európa legnagyobb nemzeti parkja és egyben legkiterjedtebb jégmezője. Valójában egy óriásgleccser peremvidékében gyönyörködünk! Ennek déli részén van Izland legmagasabb, hósipkás hegye, mely 2119 m magas.

A gleccser 8300 km2 nagyságú, lassú olvadása egy lagúnát hozott létre - a neve Jökulsárlón lagúna - melynek felszínén érdekes formájú jéghegyecskék úszkálnak. E látvány elragadó élmény; a tavat a tengerrel összekötő 600 m-es gleccserfolyón úsznak tovább a jéghegyek, majd az óceán partjának fekete kavicságyaiban a különböző alakzatokat öltve békésen olvadoznak - a turisták gyönyörködtetésére.

Fotó:Keller István

Kis kétéltű járművel lehet közlekedni az úszkáló jéghegyek között; az inkább csónaknak, mint hajónak nevezhető járgánynak négy kereke is van. A szárazföldön szállunk be, majd a csónak elindul a jeges víz felé, és egyenesen belehajtva, hajóvá változik. Az utasoknak kötelező mentőmellényt viselni.

Tovább a Skaftafell Nemzeti Parkba érkeztünk, ahol ismét ránk. 1967-ben alapították; 4807 km2 a területe, amely Izland nemzeti parkjává teszi. A tájkép nagyon hasonló az Alpok vidékéhez,  több ezer év alatt a gleccserek, a vulkánkitörések formálták át a tájat.

Fotó: Skarphéðinn Þráinsson

A jégsapkák alatt zajló vulkanikus utóműködések és vulkánkitörések időnként megolvasztják a felettük elhelyezkedő jégsapkát és úgy nevezett "gleccser folyamokat" hoznak létre, melyek a Skeiðará-folyó medrét alaposan leborotválták az idők során. A homokos parti pusztaság, az ún. Sandur a lezúduló olvadékvíz nyomán jött létre a gleccserek és a tenger között. A legutóbbi ilyen jégár 1996-ban volt.

Az itteni túra egy derékszögű háromszög alakban halad; az egyik képzeletbeli befogó mentén kezdtük enyhén, de folyamatosan emelkedő úton. A változatos növénytakaró leginkább teacserjére emlékeztető, derékig érő bozótosból áll, illetve megtelepedett itt a természetes nyírfaerdő.

A képzeletbeli derékszögű háromszög másik befogója irányában jutunk el a Skaftafell-gleccser hosszú jégnyúlványaihoz, ami mágnesként vonzza az arra járót, ahogy az „Európa-bajnok” Vatnajökull platójáról ereszkedik alá fenségesen…

Fotó: Gudmundur Ogmundsson

A gleccser fölé kerültünk, és remekül rálátunk a közelmúltbeli vulkánkitörés hamujától megfeketedett jégfolyamra, és végigkísérhetjük útját az Atlanti-óceánig húzódó, a gleccserfolyók által épített hordalékmezőn át (Skeidararsandur).

Visszafelé az átfogó vonala mentén leereszkedünk a kiindulási ponthoz, a Nemzeti park fogadóépületeihez; van itt étterem, ajándékbolt, WC, posta, és itt van számtalan további túra kiindulópontja (pl. gleccsertúra).

Elhagyva szállásunkat, Reykjavik felé indulunk az 1. főúton. Első megállóhelyünk Núpsstadur, ahol népies épületek láthatók egy apró fatemplommal.

Fotó: PierreG_09

E 17. századi alapokon nyugvó, helyreállított tőzegtemplom oldala, teteje zöld a fűtől, homlokzata pedig fehérre-feketére festett fa. Ajtaja akkora, hogy csak lehajtott fővel lehet bemenni. A kőpadlós, fafaragásokkal díszített kápolnában mindössze 15 ülőhely van. Valamikor az utazók itt gyűltek össze, és itt mormolták a fohászt, mielőtt
elindultak a homokos, ingoványos tengerpart felé, vagy fel, a sziklák közé.

A közeli Skógar falumúzeum tulajdonképpen Bórdur Tómasson publikussá tett magángyűjteménye. A 80-as éveit taposó úriember 14 éves kora óta gyűjtögeti az izlandi mindennapi élet használati és dísztárgyait. Van itt halbőrből készült cipő, barométerként szolgáló tehén-húgyhólyag, ősi fa-mosógép, ravasz egérfogó, bálnagyomor és rengeteg halászattal kapcsolatos tárgy.

Fotó:kellyg_25

A múzeum kültéri része még érdekesebb volt: itt egy komplett kis falut építettek fel. Az öt, egymás mellett álló füves tetejű házikó tulajdonképpen egy porta volt. A tipikus izlandi farmházakban minden szoba vagy helység külön házban kap helyet. Nagyon érdekes az egyszerűségében bájos kis fatemplom, valamint a korabeli fali
térképpel és taneszközökkel felszerelt iskola is.

Fotó: Gunnarsn

Még két vízesésnél megálltunk: a Seljalandsfoss egyike Izland legismertebb vízeséseinek. Már messziről látszik, amint a meredek, sziklás dombról, 60 méteres magasságból lezuhan a víz.

A még délebbre található 25 m széles és 60 m esésű Skógafoss az ország egyik legnagyobb és legszebb vízesése, a meredek sziklapartról zuhan alá. A sziklafal száz kilométereken át párhuzamos a tengerparttal és az izlandi Felföld és Alföld között természetes határvonalat képez. Mivel állandó pára és permet van a vízesés
környékén, csak vízálló ruházatban ajánlatos megközelíteni.

Fotó:twozero3

Az utolsó napot a Reykjanes-félsziget értékeinek megismerésével kezdtük; első állomás Seltún, ami a szolfatára jelenség iskolapéldája. Ez vulkáni utóműködéshez kapcsolódó gázkitódulás: olyan nyílás a földkérgen, amelyen keresztül gőz és gázok (szén-dioxid, kén-dioxid, ammónia, hidroklórsav, hidrogénszulfid, bórsav, alunit) törnek a felszínre. A kitörő vízgőz hőmérséklete általában 200-900 °C. A szabad levegőn a vízgőz kondenzálódik, az ásványi anyagok és a szennyeződések jó része kiválik belőle, innen a gomolygó füst.

Fotó: Keller István

A domboldalon forró vizű patak sok ágra szakadozva ereszkedik alá, mert medrét a természet erői számtalan medencére osztotta. Szépek a pezsgő, buborékoló, szökdécselő vizek, az ásványi anyagoktól ezerszínű kövek és a lerakódások leheletfinom mintái.

Az út másik oldalán a forró iszapmedencében a palaszürke latyakot a föld melege keveri, kavarja; itt minden nagyon misztikus.

Utunkat tovább folytatva érkezünk a türkizzöld Graenavath-tóhoz, majd megállunk a vulkanikus tájba illeszkedő Kleifarvatn-tó partján. Mindkét helyen hihetetlen színfoltokban tükröződik a vízben a partok tarkasága: a sárgától a barnáig, zöld több árnyalatától a mélykékig álmélkodhatunk a természet pompájában.

Fotó:Keller István

Utazásunk méltó befejezéseként érkeztünk Izland egyik legismertebb jelképéhez és nevezetességéhez – a Kék Lagúna (Bláa Lónið) geotermikus fürdőhelyre.

A főútról lekanyarodva a fekete lávadombok között már távolról csillogtak a kékes színű medencék, meg a Halálcsillag egyik őrtornyára hajazó Svartsengi hőerőmű. Ez az erőmű pumpálja fel a tenger mélyéből a forróvizet, majd miután részben elektromos áramot termelnek, részben mint hőforrást is használják a természetes
forróvizet (távfűtés) a felesleges, teljesen tiszta vizet a lagúnába eresztik be.

Fotó: murphygb

A vizet többféle kozmetikai készítményhez is felhasználják, a fürdővel kapcsolatban szépségápolással és gyógytornáztatással is foglalkoznak ott, valamit sokféle kozmetikai cikket is árulnak.

A vulkanikus törmelékbe vágott gyalogösvényen megközelítettük a létesítményt. A bejárat mellett már ízelítőt kaphattunk abból, ami odabent várt ránk: kék vizű, természetes lávamedencéket sétálhattunk körbe a szemerkélő esőben. A kék színért a vízben lakó algák és a magas kovasav (lánykori nevén szilícium-dioxid) tartalom felelősek. A felületes és képzetlen szemlélő számára is nyilvánvaló volt, hogy bőven van anyag a termálvízben: a fekete kőzetet hófehérre „festette” a víz, ahol érte.

Izland geotermikus csodáinak egyikéről van szó: a 2000 m mélyről jövő tengervizet természetes hőforrás melegíti. Ebben a mélységben a tenger vizének hőmérséklete 240 C0, és a nyomás itt a földfelszíni atmoszférás nyomásánál 36-szor nagyobb. A geotermikus tengervíz föld-eredetű ásványokat is tartalmaz, melyeknek
jó hatása van az egészségre, különösen egyes bőrbetegségekre, mint pl. a psoriasis.

Az ásványok között nagy mennyiségben fordulnak elő a különböző szilikátok. A víz sótartalma 2,5%, mely a „normális” tengervíz sótartalmának egyharmada. A fenéken finom homok van - fekete a színe, lávaeredetű.

Amikor meguntuk a heverészést, lubickolást, a mesterséges vízesést meg a műbarlangot, beültünk a szaunába, vagy a gőzbe.

Izland: A tűz és jég birodalma 1.

Izland: A tűz és jég birodalma 2.

Izland: A tűz és jég birodalma 3.

Íme, Csuti János izlandi túrájának következő része. Az előző részek itt és itt:

A következő nap csúcs-egzotikus túrának bizonyult, mivel Izland vulkanikus tájain tettünk négy órás túrát. És valóban: különleges, vulkanikus vidéken és folyókon haladunk át, festői tavak partján. Felértünk a vadregényes Ljotipollur krátertó peremére, ahonnan pompás kilátás tárult elénk. Maga a tó egy mélyvörös színű
kráterben csillog. Körbejártunk a peremen, jó kilátás nyílik a síkságra, ahol ezernyi kisebb- nagyobb patak szállítja a Vatnajökull vizét.

Fotó:Thomas Rawyler

További utunk szó szerint holdbeli a táj, amint a nevezetes Hekla vulkán alatt keletre fordul az út. Egyre rosszabbá válik, majd egy 6-8 m széles patakhoz érünk. Na, most mi legyen? Ám buszunk még csak nem is lassított; átvágott a vízen, aztán még egyen, és már meg is érkeztünk a kempingbe. Itt olyan sziklás a talaj, hogy
sátorcövek bele nem verhető, ezért a sátrak az előkészített kőrakásokból vett kövekkel vannak rögzítve.

Fotó: Örvar Atli Þorgeirsson

Innen indult a gyalogtúra, a Landmannalaugar felfedezése. Ez a nyelvtörőnek is megfelelő név egy csodálatos, bár kissé nehezen megközelíthető vidéket takar, a vulkánikus területek legszínesebbje: bizarr „kirakodóvására” a sárgás-vöröses riolit hegyeknek, kékesen villódzó láva törmeléklejtőknek, narancsszínű sziklák között futó patakoknak, fantáziát megindító formákban megmerevedett, barnás-fekete lávafolyamoknak; az utóműködés jeleiből is bőven találunk: kénes kigőzölgések, bugyogó hévforrások, forróságtűrő algák és színek, színek, színek mindenfelé…; végül egy jó kis túrát követően fürdőzhetünk a feltörő forró víz és hegyi patakok által „kikevert”, természetes meleg vizű medencékben…

A túra négy, majdhogynem egyenlő szakaszra osztható, melyek megközelítően egy négyzet oldalait formázzák.

Fotó:Palli Gestur

Igazi csúcsélmény az első szakasz, amikor hatalmas kiterjedésű obszidián-telepen haladtunk át. A kisebb, nagyobb, akár sziklaméretű kiömlési kőzetek (vulkáni üvegként is ismert) a magmatikus tevékenység során keletkezik. A vulkáni működés során láva képződik, amely a gravitáció és nyomás hatására mozog, és útja során
lassan elkezd hűlni. Amennyiben ez a hűlés megfelelően lassú, úgy kristályosodás következik be. Ha a lehűlés nagyon gyors - például azért, mert vízzel érintkezik -, akkor a láva nem kristályosodik, hanem üvegszerű amorf szerkezet alakul ki. A víz a meleg láva hatására elkezd párologni, helyére új hideg víz kerül, amely az újabb adag lávát hűti.

Fotó: Howard Ignatius

Tovább haladva, elérkeztünk a második szakaszhoz: egy völgy, mely fehérlik az éppen virágzó gyapotsás mindent ellepő tömegétől.

Ismét emelkedő következett, ahol jobbra-balra vízgőzzel kevert nagyobb mennyiségű kénes gázok jönnek a felszínre. E területeken ugyanis a vulkáni tevékenység megszűnte után, különösen az egykori vulkáni kráterból, még hosszú időn át szállnak fel különböző gázok és gőzök, főleg kénessav, kénhidrogén, szénsavgáz és vízgőz.

Fotó: Globetrotter Rodrigo

Tovább már csak arasznyi széles ösvény kanyargott fölfelé a kb. 60 fokos lejtőn,ráadásul minden lépés nyomán kavicsok és homokszemcsék serege indult lefelé.

Ügyességet, figyelmet próbára tevő hegymászás következett, ahogy a sziklák közötti szűk közlekedési lehetőségeket megtalálva, a sárga jelzést követve, kézzel is kapaszkodva haladtunk az utolsó szakasz, a színes hegyek felé. Csodálatos a táj: a riolit-hegyek zöld, sárga, vörös, szürke színekben pompáznak, míg a fekete

lávamezőt fehér hófoltok tarkítják. Elkápráztató az a színparádé, amit a természet ezen az egyébként kietlen, egyhangú környezetben nyújtott.

Fotó: Martin Ystenes

A camping és parkoló területén van egy patakocska, amibe hőforrás is küld vizet, így kialakítottak egy kis fürdőhelyet rajta. Fürödni ingyen lehet; a metszően hideg szélben felettébb kellemes üldögélni a helyenként akár 70 fokos vízben. A camping zuhanyzó épületében van mosdó és WC is – itt lehet átöltözni -, az épület előtt pedig
félig fedett teraszféle található asztalokkal és padokkal, ahol nyugodtan étkezhetnek a kempingezők és kirándulók.

Utunkat folytatva, még délebbre mentünk, a magasföldről le a tengerpartig. Változékony, de szerencsére főleg napos időnk volt. A dombos tájon nagyon messzire el lehetett látni, olykor 60-80 km távolságban emelkedő hegyek is látszanak, ami annak köszönhető, hogy Izlandon mindenütt nagyon tiszta a levegő.

Ebédidőre érkeztünk a vidék regionális központjába, a 290 lakosú Vík városkába. A „városközpontot” a benzinkút és a hozzátartozó, tengerpartra néző benzinkút-étterem-ajándékbolt létesítmény testesíti meg.

Fotó:Keller István

Tovább, a tengerpartra letérve érkeztünk a Dyrholaey-sziklakapuhoz; a 120 m magas szikla tenger alatti vulkánkitörés szülöttje. Mélyen benyúlik az óceánba, és a víz marta ki a kőnyelv közepén a szép ívű kaput. A hely festői: lenyűgöző sziklaformációk szegélyezik a partot. Ez Izland legdélibb pontja.

Fotó:Keller István

Az 1-es útra visszatérve, a következő állomás Ingolshöfði magas szirtje. Hofsnes farmjánál kell letérni a főútról, ahonnan traktorvontatással juthattunk át a fekete lávahomokon az óceánparton magasodó sziklapartra. A homok mind színében, mind állagában leginkább a készülő mákos bejgli nyers töltelékéhez hasonlít, amiben lábbal
közlekedni bizony eléggé megerőltető – különös tekintettel a nem kis emelkedőre is, ami a szirtre felvisz.

A fekete homokos „strand” fölé ugyanis stílusosan meredek fekete sziklák tornyosulnak; ezeknek csaknem függőleges oldalfalát számtalan sirályfészek (és sirálykaka) pettyezi. Különös hangulatú hely ez, sejtelmes és egyben gyönyörű. Különleges madárvilágot figyelhettünk meg itt traktor- és túravezetőnk jóvoltából: a kellő helyeken felállított távcsövön át halfarkast, lundákat, és sirályokat.

Így érkeztünk meg e napi szálláshelyünkre, a Gerði farm vendégházába. A barátságos, több egyemeletes épületből álló együttest egyik oldalán 100 m-re az óceán, másikon 500 m-re zöldben pompázó meredek hegyoldal határolja – a másik két irányban pedig az 1. sz. főközlekedési út. Ez bizonyult a legkomfortosabb, legtágasabb szállásunknak Izlandon.

Folytatás hamarosan!

Csuti János izlandi beszámolójának második része. Az elsőért kattintsatok ide.

Erősen fújt a szél, amikor a Haukadalur völgybe értünk, ahol utunk egyik legérdekesebb látnivalója várt: elérkeztünk a gejzírek vidékére. A legrégebbi feljegyzések a Haukadalurnál lévő gejzírről 1294-ből valók. A gyakori földrengések jelentős változásokat és több új, forró vizű forrást hoznak létre ezen a vidéken.

Fotó:Völundur Jónsson

A környező gejzírek aktivitása szorosan összefügg a földrengésekkel. A rekord számú gejzírt 1630-ben jegyezték fel, amikor a földrengés olyan erős volt, hogy az egész völgy rengett. A névadó Geysír ma már nem is működik, bár azt mondják, hogy évente egyszer megmutatja, hogy ő a főnök, mert alkalmanként akár 60 méter
magasra is fellövelli a forró vizet. 

Azért nem maradtunk látvány nélkül, mert utódja, a Stokkur gejzír becsületesen dolgozik; az egyik pillanatban még nyugodt folyam, a következőben pedig óriási erővel lövelli akár 20-25 méter magasba a forró vizet, a leírások szerint nagyjából 5 percenként. Ez a „nagyjából” nekünk nagyon bejött.

Fotó: Keller István

Az egész terület tele van kis bugyogó, forrón gőzölgő forrásokkal. Azt mondják, hogy itt van a legközelebb az izzó magma a földkéreghez, ezért tör föl a repedéseken keresztül annyi helyen a forró víz és a vízgőz.

Turisták tömege várja a nagy eseményt, mert bármelyik pillanatban jöhet a „löket”. De nem jön. Kimeredt szemekkel nézzük a kis, talán egy-két méter átmérőjű tavacskát, amiből jönni kellene a gejzírnek. Az opálosan kék víz szintje egyszer csak elkezd emelkedni, buggyan egyet, majd újra visszasüllyed.Ezt még néhányszor eljátssza, végre egy kisebb fellövés, melyet szinte azonnal követ egy másik, magasabb. Erre persze sokan nem számítottak, s a fotografálás elmaradt; utána pedig újra semmi.

A kitörés mindig a krátert kitöltő forró víz, pillanatnyi visszahúzódásával, enyhe remegésével kezdődik, majd következik az „óraüveg effektus”, amikor a víz felületi feszültsége szabályos domború ívet alkot, s rögtön ezután következik a kilövellés.

Ezen a környéken további 30 kisebb gejzír és ezernyi forró, bugyogó forrás található.

Fotó: Trey Ratcliff

Kirándulásunk következő állomása a nagyszerű élményt adó Gulfoss vízesés volt. Ez talán az ország legnépszerűbb turista látványossága. A széles Hvítá folyó dél felé folyik, majd mintegy egy kilométerre a vízesés fölött hirtelen balra fordul és lezuhan egy széles kanyarú három lépcsős hasadékba, melyben először 11, majd 21 métert esik. Az itt nagy dübörgéssel átrohanó víz mennyisége nyáron 140 m3 és télen 80 m3 másodpercenként. A hasadék mintegy 20 méter széles és 2,5 km hosszú.

Fotó:Keller István

A þjörsá folyó völgyében haladva érkeztünk meg a Fossá folyó zuhatagához – ez a Hjalparfoss vízesés, egy „sziámi iker” zuhatag. E kettős „Segítő vízesés” úgy keletkezett – szól a történet -, hogy szomjúság kínozta a lábasjószágot, és a gazdák vízért könyörögtek. Másnapra víz fakadt a hegyoldalból, aztán tóvá szélesedett, így meglett az itató. Minden esetre, a korai időkben az úton lévőknek e zord tájban valódi segítséget nyújthatott a tiszta, iható víz.

Úttalan tájakon, patakon is átgázolva érkeztünk a Stöng-tanyához, aminek története a következő:

Fotó:Keller István

A honfoglalás éveiben a þjörsá folyó déli szakaszának völgye sűrűn lakott volt, de a Hekla kitörései elnéptelenítette és betemette ezeket – mintegy húszat. 1939-ben ásatások kezdődtek, és egyet kiástak, amelyiknek Stöng nevű volt az utolsó tulajdonosa. A vulkáni hamu jól konzerválta az épület alapvonalait. Ennek
mintájára jobban megközelíthető helyen felépítették egy 12. századi tanya hű mását. Mindenben ügyeltek a korhűségre, mindent kézi munkával készítettek el. Felkutatták a környék tőzeglelőhelyeit, hogy a kb. 50 cm magasságig kő-alapokra már az eredetileg is alkalmazott tőzegtéglákat rakhassanak, halszálka formában.
A mennyezetet deszkából építették, amire ismét tőzegtéglákat helyeztek, mert jó hőszigetelő.

S hogy hogyan éltek az izlandi családok? Itt minderre választ kapunk: 15-20 ember élt együtt, három generáció. Az ún. „hosszú ház” oldalának elülső részén volt a bejárat. Az oromzatot szép faragás díszíti. Közvetlen a bejárat mellett tartották a fegyvereket. A bejárat is, a belső átjárók is alacsonyak, védelmi megfontolásból. Kis kamra szolgált a kegytárgyak, kampók az átázott ruhák elhelyezésére és egy kivájt kő a kézmosásra.

Fotó: Keller István

A hosszú rész valójában egy folyosó, amelynek két oldalán székmagasságú birkabőrrel letakart deszkaemelvény húzódott: nappal ülő- és étkezőhely, éjjel alvóhely. A családfőnek ajtóshálókamrája volt. Az emelvény feletti polcon tartották az edényeket. Egy kiszögellő, fedett helyiség volt az illemhely, ebből lejtős vájat vezetett
a szabadba. A szabadkéményű tűzhely a hosszú rész közepén volt. a műhelyekben az asszonyok dolgoztak, a férfiak télen-nyáron az állatokkal foglalatoskodtak; azoknak kör alakú, kőből rótt álláshelyük volt.

Ebben a környezetben könnyen elképzelhetjük, megértjük, hogyan születtek, formálódtak a hosszú téli éjsötét nappalokon a sagák.

Fotó: Gunnar Salvarsson

Végül holdbéli tájon haladva, igencsak rögös földúton jutottunk el a Gjain zuhatagokhoz, ami egy mesebeli oázis ezen a tájon. Itt már nagyon kellett a terep-fokozat. Gyönyörű ez a völgy, több kisebb-nagyobb vízeséssel, sűrű
aljnövényzettel. Elkápráztató a szakadék: buja a növényzet – izlandi mértékkel persze -, meghökkentőek a sziklaformák, és festői a zömök vízesés.

A nap végén szállást foglaltunk a vad magasföldi tájon található vendégfogadóban. (The Hrauneyjar Highland Center and Guesthouse). A felvonulási épülethez hasonló, több szárnyú vendégházba cipővel nem szabad belépni; vagy a fogadótérben hagyjuk a túracipőket, vagy nylonpapucsot húzva térhetünk csak beljebb. Szobánk
annyira szűknek bizonyult, hogy a bőrönd csak az ágy végében, állítva fért el; ki-be pakoláskor kénytelenek voltunk az ágyra felhelyezni, és úgy rakódni.

Izland: A tűz és jég birodalma 3.

Csuti János olvasónk küldte el júliusi izlandi útjának beszámolóját, melyet több részben adunk közre.

Sokak véleményét idézve, Izland valószerűtlenül más világ, mint amit bármerre járva tapasztalhatunk; lávamezők, gőzölgő talaj, türkizkék vízesések tömkelege, valószerűtlenül színes dombok mellett áttetszően kék jéghegyek, mélyfekete gleccserek; növények, madarak, földöntúli tájak – ez mind Izland, a tűz és jég birodalma, a témák kimeríthetetlen tárháza, a Föld egyik legvarázslatosabb, legérintetlenebb országa.

Tisztasága és frissessége, természeti adottságai oly mértékben eltérőek a megszokottól, hogy minden pillanatban kedvünk támad előkapni a fényképezőgépet.

Belső Izland extrém tájaira igyekezve, utunkat déli irányban kezdtük a kissé kanyargós, folyók menti völgyekben haladó, aszfaltos úton a Deildartunga nevű földbirtokra, melynek területén egy óriási és híres hővízforrás van: Deildartunguhver. Nem egy akármilyen bugyogásra kell itt gondolni, hanem egy több tíz méter hosszú résre, melyből nagy gőzfelhő kísérete mellett tör fel a forró víz. A víz mennyisége óriási: 180 l/másodperc! Ezzel a vízzel két várost is fűtenek –- Borgarnest és Akranest távfűtéssel, melyek távolsága a forrástól 50-60 km.

Fotó:Iceland Outside

A forró vizet a föld felszínén haladó csövekben vezetik a kérdéses városokba. A csövek szigetelése olyan, hogy ezen a távolságon a víz csak 2 °C-ot veszít hőmérsékletéből. A csöveket úgy tervezték, hogy az egymásba tolt csődarabok el tudnak mozdulni, így esetleges földrengéskor a csőrendszer követi a felszín elmozdulását anélkül, hogy kár érné a rendszert.

Nos, ezen a földbirtokon melegházakban termelnek paradicsomot - a fűtés ingyen van, így olcsó a termelés. Árulják is a kóstolót 4-5 paradicsomos zacskóban. Árus nincs. Egy kis bódéban egy ládába vannak kitéve a zacskók, áruk 300 izlandi korona. A vevő egy perselybe teszi a pénzt, mely a láda mellett áll; ezzel az üzlet rendezett. 

Fotó:Keller István

Izlandon mellesleg minden más zöldség- és gyümölcsfélét is maguk termesztenek, Izlandra e termékekből nincs behozatal; kicsit ízetlenebbek, mint mifelénk, de ez a sajátjuk, és mivel nincs talaj- és levegőszennyezés, a növényvédelem is ismeretlen.

Reykholt lélekszámát tekintve még izlandi viszonylatban is kicsiny – 39 fő -, ám mégis fontos és látogatott hely. A jelen nevezetességei az iskola, az üvegházak – de a meghatározó cél a múlt: itt élt Snorri Sturluson (1179-1241), író, költő, tudós államférfi. Két alkalommal az izlandi néphatalom egyetlen közjogi méltóságának, a népgyűlés törvénymondójának tisztségét is betöltötte.

A nap fénypontja a következőkben meglátogatott vízesésrendszer: a Hraunfossar (Láva-vízesés) lágy játékossága, amint ezernyi kis csapból ömlik a folyóba; igen dekoratívan kanyarog a víz a növényzet telt zöldje között, a fekete lávakőzeten át. A 700 m széles vízesés - a „hraun” jelentése láva - a Hvitá folyó egyik föld alatti ágából ered, amely a porózus lávakőzeten keresztül lép ki a felszínre. 

Ezzel szemben a Barnafoss sziklakanyonban vadul dübörgő zuhataga érdekes kontrasztot mutat. A név jelentése magyarul (Gyermek-vízesés); hajdanában természetes kőhíd ívelt át fölötte. Nevét arról kapta, hogy ezen a hídon megcsúszott két gyerek, és az örvénylő folyóba estek. A gyászoló apa tehetetlen dühében és hogy más gyerekekkel ez ne eshessen meg, szétverte a sziklahidat. A víz azóta is bömbölve préseli át magát a szoroson.

   Fotó:Christopher Lund

Holdbéli tájakon érkezünk egy szelídebb vidékre, a þingvellír Nemzeti Parkba, amelynek egyik fő érdekessége, hogy az észak-amerikai  és az európai kontinensek törésvonalán fekszik. Egy dombon állt meg a busz és onnan lehetett besétálni a parkba. Nagyszerű kilátás fogadott. A környező dombokról leolvadó hó egy hatalmas tóvidéket alakított ki a törésvonal európai oldalán.

Az izlandi nemzeti parkok közül ez az egyetlen, ami a világörökség része. A nemzeti parknak helyet adó völgy egyike az izlandi történelem legfontosabb helyeinek. Ingólfur Arnarson utódai (Izland első telepesei) ezen a helyen alapították a világ első parlamentjét, az Alþing-et, 930-ban. Þingvellir ekkor az izlandi lakott területek keleti csücske volt. A helyet a kedvező földrajzi viszonyok miatt választották, hiszen a hasadék mellett elterülő tágas síkság természetes pódiumot és nézőteret biztosított. A parlament évente ülésezett. Mivel a törvényeket nem foglalták írásba, egy tisztségviselőnek, a törvényhirdetőnek egyedül az volt a dolga, hogy memorizálja a törvényeket. A parlament gyűlésén a Törvényhirdető (emlékezz: Snorri Sturluson) felmondta a törvényt az egybegyűlteknek és vitáztak is. Ezeken a gyűléseken bűnösöket is megbüntettek; a látogatók meg is nézhetik a helyet, ahonnan a folyóba dobták a törvényszegő nőket (a férfiakat pedig a Hidegvölgybe száműzték, ahol gyakorlatilag halál várt rájuk). A törvényhirdető jelentette be 999-ben, hogy Izland hivatalos vallása a kereszténység lett.

Az Alþing 1798-ig folyamatosan ezen a helyen ülésezett, és 1944. június 17-én
ezen a történelmi helyen kiáltották ki az Izlandi Köztársaság függetlenségét. A park ad otthont Izland miniszterelnöke nyári rezidenciájának is.
 

Különleges érzés volt Európa és Amerika között sétálgatni a törésvonal sziklafalai között. Évente 20 mm-rel távolodik egymástól a két lemez, így egyre tágasabb lesz ez a sík vidék (így Izland területe is folyton növekszik). 

Fotó:Marco Franchino

Utunkat tovább folytatva kelet felé, a híres gejzírek és vízesések felkeresése volt a célunk: szerencsére az időjárás kedvünkre volt, és így igazán zavartalanul csodálhattuk a természeti erők látványos játékait.

Először a Kerið vulkán krátertavához mentünk, amely Reykjavíktól mintegy 50 km-re van délnyugati irányban. A mintegy 3000 éves, 55 m mély kráter mostanra megtelt vízzel és meredek hegyoldalak veszik körül, a tó vize 8-10 m. mély; szép látvány. Körülötte mindenfelé vulkanikus dombok láthatók. 

Fotó:Tony Prower

Az egész sziget a vulkánikus tevékenység nyomait viseli, fekete lávakő, vagy lávahomok borít mindent. Itt, a Kerið vulkán környékén, érdekes módon a vörös dominál: a talaj, a kövek, minden vörös, ami keveredik a talaj barna, és a növényzet zöld színeivel.

Tovább haladva, Skálholt-ba érkeztünk. E kis faluban csak néhány ház és egy viszonylag nagy templom található, mégis az ország történelmében nagy fontossággal bír. 

A középkortól egészen 1785-ig ez volt a székhelye a két izlandi püspökségi régió egyikének, mely kulturális és politikai központ is volt. Itt alapították az ország első iskoláját is. A 14. század végén kezdődő dán uralom egyik fő törekvése volt a katolikus helyett a protestáns vallás erőszakos elterjesztése.

Ennek a folyamatnak mintegy befejezéseként, 1550-ben, hogy írmagja se maradjon a katolikusoknak, az utolsó katolikus püspököt – Jón Arason - itt végezték ki két fiával együtt. (a templom mögötti vesztőhelyen ma emlékmű áll tiszteletükre; a felirat szövege: Itt adta életét a hitért és az anyaföldért).

Izland: A tűz és jég birodalma 2.

Izland: A tűz és jég birodalma 3.

Az Air New Zealand legújabb repülésbiztonsági kisfilmjének főszereplői Középfölde lakói.

Nyáron az Air New Zealand légitársaság bejelentette együttműködését a két Hobbit filmet készítő New Line Cinemával és a Metro-Goldwyn-Mayerrel. A két éves partnerkapcsolat eredményeként az Angliából és Észak-Amerikából érkező utasok a Hobbit filmek hangulatát idéző Boenig-777-esekkel utazhatnak. Ennek kapcsán forgatták le az igen szórakoztató videót, melyben hobbitok, tündék és Középfölde többi furcsa szerzete mutatja be a biztonsági teendőket, szerencsére nem tündenyelven.

A légitársaság korábban már Peter Jackson A Gyűrűk Ura trilógiájával való együttműködésből is jól profitált, a cél most is ugyanaz világszerte népszerűsíteni Új-Zealandot, mint úti célt.

Celebesz vagy ahogyan ma nevezik Sulawesi az indonéz szigetvilághoz tartozik. Az itt élő emberek a mai napig megőrizték ősi kultúrájukat és egyedülálló halottkultuszukat.

Sulawesin hatalmasra növő bambuszligetek, teraszos rizsföldek, zöld fenyvesekkel borított dombok között találjuk a Tana Toraja-vidéket. Az itt élő toraják állítólag Kambodzsából származó hajótöröttek, kezdetben hajóroncsokat használtak fel menedékhely építésre, innen erednek a hajóformájú háztetők.
Az 1900 évek elején megjelenő holland hittérítők a animista (ősök tisztelete) torajak jelentős részét áttérítették a kereszténységre, ősi halottkultuszuk a mai napig megmaradt. Nemcsak életük, haláluk is különleges az európai kultúrkörben élő keresztények számára. A toraja emberek azt vallják, hogy a halál zárja le, és teszi teljessé az ember életét.

Legyen szó házavatásról vagy épp temetésről a torajak szertartásainak egyik meghatározó eleme a bőség. Szinte egész életükben arra gyűjtenek, hogy a rangjukhoz méltó temetést rendezhessenek. Egy családtag elvesztése után akár évek is eltelhetnek a temetésig, amíg össze nem gyűlik a megfelelő összeg. A hatalmas költséggel járó szertartás célja, hogy a toraja mennyországba, a pujába eljutó lélek a túlvilágról segíthesse a családját.

Tana Torajában tradícionálisan jellegzetes, csónak vagy inkább szarv alakú  úgynevezett "lábasházakat" építenek, melyek egy része  csupán a temetési szertartások ideiglenes kelléke. A házak észak-déli tájolásúak, hármas osztásúak, ahol az északi(fő) oldalon élnek a gyerekek, mert onnan származik az élet, az istenek birodalma. A középsőben laknak a szülők és a harmadik, déli fekvésű szobában a család halottja alussza örök álmát a temetésig. Ez a déli oldal az elmúlás, a híd a túlvilág felé.
A toraják számára a ház, a tongkonan nem egyszerű lakhely, hanem szimbolikus jelentősége is bír, méretükkel és a díszítésükkel a tulajdonosok gazdagságát is kifejezik. A bivalyszarvak és koponyák házaik legfőbb díszei, a gonosz erők elűzésének és a gazdagságot hozó szerencsének a szimbólumai. Minél tehetősebb és magasabb társadalmi ranggal rendelkezik a ház lakója annál több bivalyszarv van a házon.

Az eredeti Toraja társadalomban csak a nemesek joga volt tongkonant építeni, a köznép csak kisebb és egyszerűen berendezett banuaban élhetett.

Házaik avatása nemcsak elkészültekor, hanem egy családtag halálakor is történhet. A toraják halottaikat nem temetik el azonnal, hanem a temetési időszak (a száraz évszakig, az első aratás után) kezdetéig bebalzsamozva otthonaikban tartják. A testet továbbra is élő személyként, „fekvő betegként” kezelik, napi három alkalommal ételt visznek neki, amelyet mellé, a földre helyeznek. Csak „a lélegzet kiküldésének” napján, vagyis az első áldozati bivaly leölésekor számítanak valódi halottaknak. Minél gazdagabb volt az illető annál több bivalyt áldoznak föl, ugyanis a halott lelke a feláldozott bivalyok lelkén vonul be a pujába, a mennyországba.

Ekkor a holttesteket a családi háztól nem messze, ünnepi szertartást követően helyezik végső nyughelyükre, de nem a földbe, hanem barlangokban vagy a sziklákból kiálló gerendákra "függősírok"-ra fektetik azokat. A különböző kasztok rangjuk szerint temetkeznek barlangba, sziklába, fába. A méltóságban magasabb halottak számára külön házat építenek. A sírok védelmére a sziklafalakra épített erkélyekre és a házak ajtaja elé a halott képmására kenyérfából faragott életnagyságú bábukat, tau-taukat helyeznek el. Az élők és holtak házait csak a tau-tauk jelenléte különbözteti meg.

A torajak temetkezési szertartásai és helyei ma turisztikai látványossággá váltak. A turisták mellett azonban rendszeres vendég a szertartásokon az adóhivatal is, akik az áldozati állatok tömeges „lemészárlását” igen magas adókkal sújtják, ami növeli a temetés költségeit. A toraják azonban mindent megtesznek, hogy halottaikat a tradíciók szerint temethessék el.