Az alábbiakban egy nagyon érdekes történetet oszt meg velünk Balázs, egy indiai démonűző templomról. További fantasztikus fotókkal illusztrált érdekes történteket találtok Photonotes című blogjában!
Ha eljutunk Indiába, hamar rájövünk hogy a hosszúnak tervezett utazás gyakran még ahhoz is rövid hogy a kötelező látnivalókat felkeressük. Többnyire kénytelenek vagyunk beérni a Tadzs Mahallal, Goával, Kadzsurahóval és Dzsaipúrral, s az indiai világ minden érzékszervet próbára tevő szélsőségei után még így is azzal érzéssel érkezünk haza hogy mindezek után magát az indiai nyaralást kéne sürgősen kipihenni. Pedig az igazán durva látnivalók gyakran a poros kis utak végén találhatók, amelyeket észre sem veszünk a busz vagy vonat ablakából.
Ilyen hely a kötelező látnivalónak számító Dzsaipúr és Agra közötti út mentén található Bharatpur, ami szó szerint “indiai várost” jelent és ennek megfelelően magában hordozza az ország esszenciáját: poros, forró, és elképzelhetetlenül koszos. Nem is ezért érdemes meglátogatni, hanem a Baladzsí-szentély miatt. Ez ugyanis egyike a kevés, kifejezetten démonűzésre szakosodott hindu szentélynek. Baladzsí Hanumán egyik neve, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk majom-istennek s akiről úgy tartják hogy hatalma van a démonokon.
Cinikusabb vélemények szerint a démonűzés csak egy módszer a sok közül arra hogy a papok hasznot húzzanak a hívők babonáiból. A kép azonban árnyaltabb: a számunkra középkorinak tűnő módszereknek, amelyek a speciális étrend előírásától a meditáción át a padlóhoz bilincselésig terjednek, a lelki bántalmakkal küzdő, többnyire analfabéta falusi lakosság számára nincs alternatívája. Indiában a statisztikák szerint 1000 lakosra 0,4 orvos jut, pszichológusból, pszichiáterből még kevesebb. A babonás emberek megkopasztását már csak azért is nehéz a papok szemére hányni, mert a szentély – amelynek egyébként jól felszerelt kórháza is van – alapítványi formában, azaz non-profit alapon működik. Sőt, a szentély a szokásos jótékonyság mellett még a kóbor állatokon is igyekszik segíteni, ami igencsak ritkaság Indiában. S tény hogy akármit gondolunk, a szentély módszerei sok esetben vezetnek gyógyuláshoz.
A szentélyt nem-hinduk is látogathatják, ami szerencsés, hiszen így akkor is bejuthatunk ha csak a kíváncsiság démona űz bennünket oda. Fényképezni tilos és a templomőrök oda is figyelnek a tilalom betartatására; más kérdés hogy ha a démon a fejünkben azt mondja hogy fotózni márpedig muszáj, akkor arra pár trükkel módot is találunk (kioldózsinór, automata üzemmód, magas ISO, ártatlanul a nyakban lógó kamera...).
A templom udvarába lépve rögtön meglátjuk a megszállottakat, azaz a kezelésre váró betegeket – helyi szóval, a szankatvalákat. Türelmesen ülnek, szent dalokat énekelnek, arcukban sötétség és betegség.
Cipőinktől megszabadulva és vezetőt fogadva, egy szűk folyosón közelítjük meg a szentélyt.
A hőségben szó szerint beleolvadunk a tömegbe, amely belépéskor egy torokból kiáltja: Dzsai Baladzsí! azaz üdv Baladzsínak! Az arcokon látszik hogy van aki fél, más a tömegre ügyet sem vetve imádkozik, a gyerekek pedig, őszintén szólva, nincsenek jobban megilletődve mint karácsonyi vásárlás közben egy zsúfolt plázában.
A látvány odabent elsőre nem különbözik a többi hindu szentélytől: hozzák-viszik a fogadalmi ajándékokkal – rizsszemekkel, kókuszdióval, pénzérmékkel – rakott fémtálcákat, a szentély előtt megállnak, imádkoznak. A földön heverők eszelős tekintete azonban elárulja hogy ez nem akármilyen templom. Van, aki magába roskadva ül, mások fekve a homlokukat veregetik a márványpadlóba olyan erővel, hogy csodálkozni kell a vér hiányán.
A szentély mellet tűz ég. Az imádság rövid, és a tolongásban nincs esély a békés magunkba fordulásra. A félhomály párás hőségből, izzadtságszagból, füstölőillatból összegyúrt gőzzé válik, a zaj mélyéről néha felhangzik egy kiáltás. Hisztérikus látogató? Valakinek rátapostak a lábára? Fájdalomtól kínzott beteg vagy démontól szenvedő? Démon talán nem furakodik belénk de a hely szelleme annál inkább, és a kijárathoz közeledve gőgösen racionális nyugati agyunk átértékel egy-két dolgot.
Újra kiérünk a fénybe. A vasrácsos kapu felé tartva kerülgetjük az imádkozókat.
S végül a szentélyből kilépve újra fejbecsap az agyforraló augusztusi napfény. Odakint várakozó útitársunk megkérdezi: na milyen volt?, de mi csak egy fáradt sóhajtással válaszolunk. Előkerül egy tiszta póló és a fertőtlenítő folyadék. Lassan visszavedlünk turistává, s a bérautóban egy megszállott kétségbeesésével vetjük magunkat a légkondira. Visszafelé, míg sofőrünk nagy elánnal kerülgeti az utcán sétáló iskoláslányokat és a szemétben turkáló disznókat, lazán megkérdezi: “és most már hisz a démonokban, sir?” mire egy Shakespeare-idézettel válaszolok: “Több dolgok vannak földön és égen, Horatió, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”Mosolyog, ingatja a fejét, nem érti. Nem baj. Én sem értem Indiát. Pontosabban: minél többet látok belőle, annál inkább kételkedek abban hogy valaha is meg fogom érteni. Indiát legfeljebb átérezni lehet. Minden olyan élmény, mint a Baladzsí-szentély, csak újabb repedést okoz a cinizmus és racionalizálás falán, amivel lelkünket védeni akarjuk a spiritualizmustól. Talán azért érdemes újra és újra ellátogatni Indiába, hogy ez a fal egyszer végleg leomoljon.
