Vadnyugati túránknak lassan feléhez érünk, messze elhagytuk már a Grand Canyont és az Antelope Canyont, mai napirend szerint a Monument Valley-be tartunk. Az én fejemben a Monument Valley mindig a western filmekkel társult, jelenleg viszont a 168-as főúton autózunk, Page-ből Kayenta felé. Ahogy egyre mélyebben haladunk Arizonában, a sivatagi tájképet felváltva "nagyobbacska" sziklák bukkannak elő a semmiből. Elsőre megdöbbent a méretük, képekről valahogy kisebbnek tűntek, pedig ez még csak a bevezető oda ami vár ránk ma.
A Monument Valley tanúhegyei számos filmben feltűntek a múltban, de a filmes történelmen kívül, komoly kulturális örökséget is rejt ez a terület. A navaho indiánok földjén járunk Arizona és Utah állam határmezsgyéjén. A törzsi területen fekvő parkba látványos út vezet, senki se előttünk, se mögöttünk, és ezt az érzést csak még jobban tetézi, mikor egy csapat Harley Davidson húz el mellettünk. Ez már az igazi vadnyugat...Aki járt már erre, pontosan tudja miről beszélek. Mielőtt még elérnénk a völgyet megállunk Kayenta-ban, ami egyben az utolsó nagyobb település 400km-es körzetben. Ja igen, ha nem mondtam volna még a távolságok itt extrém méreteket öltenek. Kayenta-ból egy abszurd kép ragad meg bennem: egy McDonalds a sivatag közepén, és a dupla sajtburgert falatozó helybeli navahók akik mellesleg úgy néznek ránk mint a marslakókra.
Innen már csak 20 perc autókázás és elérjük az első kilátópontot ahonnan rálátni a völgyre. A tanuhegyeknek nevezett geológia képződményeknek saját nevük van úgy mint Rain God Mesa, Totem Pole vagy Big Chief. A nevek egyrésze az őslakosoktól származik, mások pedig az képződmények alakjáról árulkodnak mint a Sleeping Dragon vagy Elephant Butte. Az indiánok úgy tartják, hogy a monumenteknek saját szellemük van, legalábbis ezt az infot egy barátságos helyi osztja meg velünk, aki az út mellett saját készítésű portékáit árulja. Még ha csak népmese is, ott az út szélén egy igazi navahóval beszélgetve, valahogy hihetőnek tűnik.
A központig aszfalt út vezet, itt beszerezhető a szokásos hűtőmágnes és kulcstartó, innen azonban már csak kavicsos földúton lehet továbbmenni egész közel a sziklákig. Mi nem kockáztatunk meg egy defektet és inkább kihagyjuk ezt a lehetőséget pedig nagyon csábító az időutazás gondolata. Azért, hogy le ne maradjunk semmiről, pár órát könnyen elsétálgatunk a központ mellett, és megkeressük a legjobb lelátást a völgyre. Innen nézve az ezerszer látott poszter megelevenedik, háttérben a Merrick Butte, az Elephant Butte és a Cly Butte, azaz a völgy elmaradhatatlan óriásai emelkednek a magasba. Bár a kép nem adja vissza a nagyságot, de lehet következtetni az előttük szaladozó színes kis matchboxok méretéből.
Tovább haladva Észak felé, újabb óriások szaladnak el mellettünk: Sentinel Mesa, Castle Butte, és a Bigham's Tomb, ami egyben az utolsó tanúhegy a Monument Valley sorában. Még utoljára megállunk, és visszanézünk az emelkedő tetejéről, ahol a megint csak egy jól ismert kép köszön ránk a tanúhegyek közé futó nyílegyenes útról. Elhagyja a szánkat egy "wow" ahogy újra tudatosul bennünk, hogy itt állunk teljes életnagyságban, több millió éves sziklákkal a háttérben, amiket eddig csak képeslapokról láthattunk.
Az út szélén újabb kézműves árulja a portékait, az ezüsttől a madzagos türkiz karkötőig mindent. Ha jobban körülnéz az ember, és nem rohanó turista módjára elhessegeti őket láthatja, hogy igazi kincsek is akadnak itt, eredetiség igazolással, meg ami kell, -bár ugye kinek mi a kincs!? Mindenesetre ami itt kapható az garantáltan nem "Made in China". Mi egy karkötővel gazdagabban megyünk tovább, egy darabig még elkísérnek minket a monolit sziklák kistestvérei, mire teljesen magunk mögött hagyjuk a Monument Valley-t. Az utolsó igazi érdekesség egy Mexican Hut nevű, kb.10 főt számláló település, ahol az út szélén egy kő egyensúlyozik szombréróval a tetején. Sejtjük, hogy miről kapta a nevét Utah sivatagi megállója.
Ahogy lemegy a nap úgy érjük el Chinle-t, az éjszakai szállást, már újra Arizonában. Hulla fáradtan nincs nagyobb öröm egy kulturált fürdőszobánál és egy tiszta ágynál. Röviden számot vetünk az egy napra eső óriáshegyek számával, bár már lassan követni sem tudjuk, hogy mi mindent láttunk mióta úton vagyunk. Négy napja indultunk el Los Angelesből, megjártunk sivatagot, és kanyonokat, láttunk naplementét a Colorado folyó partáról és a western filmek klasszikus pontját. Négy nap nem sok, de ezalatt az idő alatt láttuk, megéltük és test közelből érezhettük az igazi vadnyugatot, aminek még közel sincs vége...
Írta és fotózta: Kiss Juditka (topusatippek.blogspot.com, topusatrip.com)
