A legtöbben azért keresik fel Perut, hogy a Machu Picchut, Cuscót és a többi közelben található, az inkák korából származó emléket látogassák meg. A perui emberek jelentős része a kecsuák leszármazottja, de a mindennapi életben már kevesen hordozzák magukkal az inka kultúra hagyományait.
Nekünk volt szerencsénk eljutni Patacanchába, egy kis kecsua közösségbe az Andok vonulatai között. Olyan volt mintha visszamentünk volna párszáz évet az időben, az emberek a mai napig színes, kecsuákra jellemző népviseletet hordanak, a ruhájukat saját maguk szövik és természetes színezékekkel festik.
A zord időjárási körülmények között, közel 4000 méter magasan, a burgonya százféle változatán kívül nem sok minden terem meg, így a krumpli jelenti az állatok melletti (amelyet főleg ünnepnapokon esznek) fő táplálékforrást.
Ollantaytambóból, az inkák egyik legfontosabb városából, úttalan utakon a helyi önkormányzat terepjáróval jutottunk el a faluba, segítettünk az élelmiszerosztásban és így néhány napot együtt tölthettünk ezekkel az egyszerű, de nagyon kedves emberekkel.
Az ő hétköznapjaikat éltük, segítettünk krumplit válogatni – mindegyik fajtának megvan a saját felhasználási módja, birkát terelgettünk, ami közben a nyáj egy részét majdnem elvesztettük, illetve vigyáztunk a gyerekekre a családnál, ahol laktunk. A kommunikáció nem volt mindig egyszerű, a helyiek nagy része ugyanis nem beszéli a „hódítók nyelvét”, így csak a közösség néhány tagjával tudtunk spanyolul beszélni, a többiekkel maradt a mosolygás és a bólogatás.
Ahogy bárhol, ahol jártunk a világban, itt is a gyerekekkel értettük meg magunkat leginkább. Az első pillanattól szívesen játszottak velünk vagy éppen pózoltak a fotókon, amit utána persze a fényképezőgép kijelzőjén vissza is akartak magukat mindig nézni. A szívünk azért elszorult attól, ahogy láttuk, hogy gyerekek bőre a hideg és a magaslat miatti erős UV-sugárzás mindenhol megviselt, az arcuk szinte sebesre pirult, míg a lábukat olyan kéreg borítja, mint itthon egy öregemberét. Láthatóan őket ez nem nagyon zavarja és kevés helyen találkoztunk ennyi önfeledten mosolygó gyermekarccal.
A család, amelynél megszálltunk egészen különleges volt. Juan és Elena korábban egy pici házban éltek, amelynek egy szobája volt, az egyik felében a konyha, a másik felében pedig felül az ágyak, alul pedig az állatok fekhelye. Ma már három gyermekük van, és egy nagyobb házat építettek, a kis ház pedig megmaradt konyhának. Itt főztünk közösen velük, amely során a főnök a legidősebb fiú, Alberto volt, aki jól boldogult a konyhában, és közben oda tudott figyelni a kistestvéreire is. A tűz mellett rengeteg érdekes történetet hallhattunk a spanyolul jól beszélő Juantól, többek között arról, hogy milyen komoly veszekedés volt a napokban a törzsi tanácsban. Történt ugyanis, hogy egy fiú megszöktette az egyik lányt és mindenki a másikat hibáztatta a történtekért, ami miatt éjszakába nyúlóan ülésezett a tanács ottlétünkkor.
A legkisebb lány Madaline különösen összebarátkozott Gáborral, állandóan az ölében akart lenni, többször ott is elaludt. A törzs idősebb tagjaival is sikerült megismerkednünk, egy kedves öregasszonnyal például hosszasan mosolyogtunk egymásra és próbáltuk elmutogatni, amit mondani akartunk.
Nagyon különleges élmény volt néhány napot ebben a kecsua közösségben töltenünk. Szívet melengető volt látni, hogy ezek az emberek milyen boldogok azzal a kevéssel amijük van, a kevéssel, amit tudnak a világról. A nagy részük sosem jutott messzebbre a falutól annál, mint ameddig az állatokat terelgetik nap mint nap. Minket pedig a kulturális és nyelvi akadályok ellenére is hihetetlen melegséggel fogadtak, pedig csak némi lisztet, gyümölcsöt és cukrot vittünk ezért cserébe. Reméljük majd egyszer visszatérhetünk ebbe a faluba és megtudhatjuk, hogy Alberto, aki sokkal okosabbnak tűnt a társainál, lesz-e az új törzsfőnök, illetve Madeline olyan szép nő lesz-e, mint amilyen kislánynak volt.
Ha a jövőben is figyelemmel szeretnéd követni Gábor és Rachele további érdekes utazási élményeit, akkor lájkold a Facebook oldalukat és olvasd a legújabb sztorikat a Surfing the planet blogon.
