A Dachstein Gletscherbahn hegyi állomásától mindössze néhány percre fekvő Jégpalota Dachstein Ice Palace) a gleccserek titokzatos világába kalauzolja a látogatókat. A gleccserben kiépített kanyargós folyósokon különböző színekkel megvilágított mesterművek, jégszobrok várják a látogatókat! További képek és információk a jégbarlangról itt!
További képek és információk a jégbarlangról itt!
Városi közlekedés? Mi jut eszünkbe róla? Várakozás, dugó, késés... a most következő kisfilm képi világával egy kicsit más oldalról közelíti meg.
Fotó: decade_null
Etűd Budapest közlekedéséről. Pátzay Ádám közel 8 hónapon át készítette ezt a remek kisfilmet, - főként timelapse technikával - ami Budapest közlekedését mutatja be négy fő szempontból: gyalogosok, tömegközlekedés, autó, légi közlekedés. A képi világgal tökéletesen harmonizáló zenét IO (Milkovics Mátyás) készített.
Néhány napja nyitották meg Ausztria legmagasabban fekvő hídját. 2700 méteren a Dachstein felett 400 méter magasan átívelő függőhídról páratlan kilátás nyílik az Alpokra.
Schladming közelében fekvő, 100 méter hosszú függőhidat hat hónapon keresztül építették. A látogatókat üvegfelületek vezetik végig a mélység felett, a semmibe végződő lépcsők pedig a végtelen szabadság érzetét és az elképesztő látvány nyújtják mindazoknak, akik végig mernek menni a semmi felett lebegő építményen.
Karl Höflehner, aki a látványos projektet felügyelte, elmondta: “Örülök, hogy sikerült megállapodásra jutni végül a természetvédelmi hatósággal, és a látogatók most megtapasztalhatják ezt a lélegzetelállító érzést. ”
Kalifornia keleti része a White Mountains vidéke rejti a világ legidősebb fáit. A Matuzsálem erdő (Ancient Bristlecone Pine Forest) lakói a piramisokkal egyidősek. A simatűjű szálkásfenyő (Pinus longaeva) egy hosszú életű fafaj, amely az Egyesült Államok délnyugati, hegyvidéki területein őshonos. Egyik példánya a Matuzsálem-fa néven vált ismertté, amely 4843 évével a legidősebb nem telepes felépítésű élőlény a Földön. A fa védelme érdekében pontos lelőhelyét nem hozzák nyilvánosságra. Bővebben itt olvashatsz erről a fantasztikus helyről.
Képforrás:Space Cadet
Képforrás:Space Cadet
Képforrás:Nolan Nitschke
Képforrás:Truyen Nguyen
Képforrás:Bob Carmichael
Képforrás:Aravind Krishnaswamy
Képforrás:Mac Danzig
Képforrás:Michael Shainblum
Képforrás:Mac Danzig
Dél- és Közép-Amerikát, a Panama-földhíd választja el egymástól, ami egy olyan mocsaras dzsungel, ahol a természet nem engedte, hogy az ember utat építsen, ezért az átjutás szinte lehetetlen ezen a szakaszon. Akik mégis belevágtak, azok évtizedeken keresztül a szélsőbaloldali gerillák vagy a félkatonai nemzeti szabadcsapatok közti drogháborúba csöppentek, hisz azok, mind a kolombiai, mind a panamai határ menti területeket ellenőrzésük alatt tartották. A helyzet 2009-ben normalizálódott, amikor a kolombiai kormány egy nagyszabású katonai csapásban megsemmisítette a marxista FARC gerilláinak utolsó állásait a jobboldali szabadcsapatok segítségével. Kolombiából, Panamába átjutnom két lehetőségem maradt: a légi, vagy a tengeri alternatíva. Miután az egyirányú repülőjegy ugyanannyiba került, mint 6 nap 5 éjszaka, napi háromszori étkezéssel egy kis jachton átkelve a varázslatos San Blas-szigetcsoporton - egyértelmű, hogy az utóbbit választottam.
Maga az út átlagosan 36 órát vesz igénybe a kolombiai Cartagénától Panamáig, de a 378 szigetből álló varázslatos szigetcsoport leírhatatlan szépségére érdemes napokat rászánni. A legnagyobb sziget, alig három focipályányi nagyságú – itt van egy kicsiny repülőtér is, míg a legkisebb egy nagyobb ebédlőasztalnyi, amin egyetlen egy pálmafa árválkodik.
Ebben a karibi paradicsomban 49 lakatlan sziget hófehér partját, kristálytiszta azúrkék tenger mossa, ami remek lehetőséget nyújt a tenger páratlan élővilágának a megcsodálására akár a hajóról, akár a partról is, a sznorkelezésről és a búvárkodásról nem is beszélve.
A karibi-idill csúcspontjáról szerencsére a tengeribetegségem ellenére sem csúsztam le, amikor egy elragadó korallzátonyokkal teli lagúnában lehorgonyoztunk, ahol a hajónkat közel két tucat kicsiny sziget vette körbe, alig százméteres körben. Ekkor a kapitány kijelentette: „mindenki válasszon egy lakatlan szigetet magának, ússzatok ki, majd jelzek pár óra múlva, ha kész a kajátok és visszajöhettek!”
Izgatottan beleugrottam a tengerbe, hogy a közel 70-80 méteres távolságot legyőzve sokunk álmát megvalósítsam, hogy egy trópusi lakatlan szigeten kikiáltsam a birodalmam függetlenségét az IMF-től és az emberi hülyeségtől. A kicsiny országomnak rengetek szép partja és öble volt, amiket jobbnál, jobb homokvárakkal védtem, ha éppen nem a felfedezésükkel voltam elfoglalva. Mindenki engedje szabadjára a gondolatait, mi minden mást lehet még a trópusokon, egy elhagyatott álomszigeten csinálni…
A Kuna indiánoknak a művészetük és a nyelvük megtartásával évszázadok óta sikerült megtartani önállóságukat és elkerülni a beolvadást a többségi nemzetbe. Nincsenek papírjaik, egy kókuszdiót egy dollár értékben fizetési eszköznek használnak és elfogadnak. Panamával szinte csak annyi a kapcsolatuk, hogy a halottjaikat a szárazföldön temetik el, mert a szigetek olyan alacsonyan fekszenek, hogy hurrikán szezonban valószínűleg a sírokat kimosná a tenger. A nagyon szép és színes egyedi technikával készült gyönyörű Mola-szőtteseikből nem tudtam megállni, hogy művészetpártolóként ne vegyek néhányat.
Szöveg: Hungarian Geographic
Közel egy hét után az Édenen áthajókázva a legnagyobb Kuna szigeten elbúcsúztunk a kapitánytól, ahonnan egy kis motoros csónak vitt tovább minket a szárazföld és Panama City irányába, egy sűrű mangrove erdőt átszelő folyón felhajózva. Erről a csodálatos élményemről a blogomon olvashattok bővebben.
A Parque del Buen Retiro a város keleti részén található óriási park a közepén egy mesterséges tóval, ami mögött közvetlenül van egy szoborcsoport XII Alfonsoról.
Parque del Buen Retiro
Itt található a Palacio de Cristal volt, ami régen téli kertként működött, de most sajnos nincs benne semmi, csak kisebb kiállításokat szoktak itt rendezni. Ha nincs kiállítás, akkor a középső részét damillal zárják el a közönség elől, amitől egy kicsit furcsán néz ki, mint amikor a filmekben el akarnak valamit lopni és egy lézerhálón keresztül kell eljutniuk a rablóknak a "kincshez". Sokkal szebb lehetne, ha növényeket tárolnának benne. Ezen a helyen gyűlnek össze a fiatalok, családok, sportolásra is alkalmas.
Palacio de Cristal
Másik kert a Real Jardín Botanico, ahol az összes növényre rá van írva, hogy milyen. Egzotikus növényeket is láthatunk.
Rengeteg templom található Madridban, (szerintem) a legszebb az Iglesia de San Jeronimo el Real. Kívülről gyönyörű, belülről ízléses kevés díszítéssel.
Iglesia de San Jeronimo el Real
A Basílica de San Francisco el Grande egy római katolikus templom a Palacio Real mellett, a katolikus templomok közül a harmadik legnagyobb kupolával rendelkezik. Felajánlással lehet belépni, ami általában 1 euro körül van.
Szép, érdekes épületek, amiket csak kívülről láttam: Casa de las siete chimeneas, ami a nevéből is látszik arról híres, hogy a tetején 7 kémény található, ma valamilyen minisztérium van benne. Palacio de Comunicaciones és a Banco de España a Plaza de Cibelest veszik körül.
Spanyolországi kiruccanásom alkalmával két napot hagytam a Madridon kívül található Világörökségekre. Az egyik volt Segovia, ami hivatalosan is az egyik szerelmemmé vált. Gyönyörű hely, nyugalom, szuper hangulat. Busszal utaztam kb. 14 euróért jutottam el Segoviába (oda-vissza jegy), kb. egy órás volt az út. Segoviának két része van, egy modernebb és egy várfallal körülvett része. Segovia az itt található római kori vízvezetékről híres, ami világörökség.
Alcazar
Az Alcazar a fallal elkerített terület nyugati részén található és nagyon jó a kilátás innen a környező falvakra, és a városra. Úgy hírlik, hogy Walt Disney erről a helyről mintázta a kastélyt, ami megjelenik minden rajzfilm elején. (Bár én úgy tudom, hogy azt a németországi Neuschwansteinről mintázták, de lehet, hogy van ebben is egy kis igazság, mert van hasonlóság.) A belseje kb olyan, mint minden másik vár, ágyak, festmények, szobrok. Van viszont egy-két olyan szoba, aminek "ablakai" vannak, amik padlótól plafonig érnek és végre elég fényt engednek be. A toronyba szerintem nem érdemes felmenni, mert el van kerítve az egész, kihajolni nem lehet, fényképezni is nehezen, sokkal jobban lehet az ablakos szobákból. Nem messze, a főtéren található a Catedral. Óriási templom. Érdemes benézni a monumentalitása miatt. Nekem főként kívülről tetszett nagyon. Nagy hatást tett rám ez a Veszprém nagyságú város, teljesen otthonosan éreztem magam.
Catedral
A másik hely, ahova eljutottam Ávila. Ávila is világörökség, hiszen ennek a városnak is van egy várfallal körbevett része. A hideg miatt sajnos kevés időt töltöttem el ott, de úgy gondolom, hogy amit látni kellett, azt láttam. A várfalra fel is lehet menni, ahonnan szép kilátás nyí-lik a városra, ráadásul a jegyhez jár egy ingyen audio idegenvezető, amibe bele van építve egy gps vagy valami hasonló, ami érzékeli, hogy hol járunk a várfalon és annak a toronynak a történetét meséli el. Magyar vezetés nincs, de angol van. Elég sok időt el lehet itt tölteni, főleg ha jó idő van, kb. egy-két kilométert lehet bejárni. Összességében Ávila nem tett rám nagy benyomást, de lehet, hogy csak a rossz idő miatt. A buszjegy 16,5 euró volt oda-vissza.
Akkor lássunk pár tényt az étkezésekről. Ez Madrid legjobb része. 10-15 euróért minden nap tudtam enni egy háromfogásos ebédet. Előétel (ami akkora volt, mint a főétel), egy főétel, egy desszert, vagy kávé, de volt, ahol a kávét még pluszba adták, kenyér (mindig friss, isteni) és egy ital. Érdemes ilyenkor kipróbálni a tradicionális spanyol ételeket, mert olcsóbbra jön ki, mint magában.
Ez a menü rendszer működik Segoviában és Ávilában is, de Ávilában sokkal drágább, viszont ott egy egész üveg bort kaptam az ételhez. Az étel minőségével egy esetben sem volt problémám. A spanyolok nagyon szeretik a chocolate con churros nevezetű édességet, ez lefordítva fánk forró csokival. Én Madrid legjobb helyén próbáltam ki, de nem nyerte el a tetszésemet, meghagyom a spanyoloknak, de kipróbálni azért ki kell.
Összességében: merjünk egyedül utazni. Bulizás, szórakozás szempontjából nem a legkellemesebb, de nem kell alkalmazkodnunk senkihez, akkor és oda megyünk, ahova és amikor akarunk. Ismerkedni Madridban nagyon könnyű, vagyis nem is biztos, hogy végig egyedül kell lennünk. Én egy hetet töltöttem itt el, úgy, hogy két napot máshol voltam. 3-4 nap bőven elég és még így is nagyon sok mindent láthatunk. Spanyolul érdemes tudni, mert sok helyen nem beszélnek angolul. Nagyon sok a kéregető és azok, akik gyűjtenek valamilyen nemes, vagy kevésbé nemes ügyben. Utazásnál nagyon kedvező, hogy oda-vissza jegynél nem kell megadnunk a visszatérésünk pontos dátumát. Rugalmas jegyet vehetünk. Ez azért kedvező, mert a spanyol buszokon nem lehet állni, ezért számít, hogy van-e jegyünk, nehogy lemaradjunk. Madridban nagyon sok ember lakik, körülbelül 3 millióan, úgyhogy aki nem szereti az embereket és a tömeget, az semmiképp ne menjen.
(Szöveg és képek: Tóth Bianka)
Idén februárban elutaztam egyedül Madridba. Hogy miért is utaztam egyedül? Azután, hogy az összes ismerősöm, akit megkérdeztem, hogy lenne-e kedvük eljönni egy temessük el a telet, a vizsgaidőszakot utazásra és mindegyik azt mondta, hogy nincs kedve, pénze, úgy döntöttem, hogy többet nem foglalkozok a többiekkel és egyedül utazom. Unatkoztam? Néha. Érdemes volt? Mindenképp.
Madridba sokféleképpen el lehet jutni, de a leggyorsabb és kényelmesebb repülővel. Wizzair és Ryanair is jár arra, oda-vissza bőrönd nélkül kb. 19 ezer forinttól lehet már jegyet kapni. A madridi reptérről viszonylag könnyen el lehet jutni a belvárosba metróval, bár a Madrid Barahas reptér elég nagy, így jó 15-20 percet is kevereghetünk mire megtaláljuk a metró lejáratát. Érdemes gyűjtőjegyet venni, mert sokkal olcsóbb. Én elkövettem azt a hibát, hogy úgy gondoltam nem lesz szükségem metróra, mert sétával el tudok jutni mindenhova, de azért Madridban vannak már távolságok, bár a turista látványosságok 2-3 kilométeres körzetben megtalálhatók.
Na de mit is lehet csinálni Madridban EGYEDÜL? Madridban rengeteg látnivaló van még tél idején is, de azért inkább a tavaszt és az őszt ajánlanám városnézésre, mert a kertek akkor pompáznak a legjobban. Megéri venni egy útikönyvet, mert a spanyol honlapok néha elég kaotikusak lehetnek és gyakran angolra nincsenek lefordítva. Én Lonely Planet útikönyvet választottam és nem csalódtam, térképeket tartalmaz Madrid kerületeiről és egyet Madrid egészéről, információkat szállásokról, éttermekről, boltokról különböző árkategóriák szerint. Történelmi áttekintést is kapunk a városról.
A programok és helyszínek nagy száma miatt érdemes előre átgondolni, hogy hova akarunk menni. Nekem az egyik álmom, hogy az összes Világörökséget meglátogatom, ezért megnéztem, hogy Madridban és Madrid közelében mik találhatók. Segoviába és Ávilába látogattam el. Érdemes a várható időjárást is megnézni. Madrid alacsonyabban fekszik, mint Segovia és Ávila, és míg Madridban 18 fok volt, Ávilában épphogy elérte a 10-et. Figyelni kell az ilyen „apróságokra” a saját érdekünkben.
Gran Via
A szállás kiválasztásánál fontos, hogy átgondoljuk, hogy mennyi időt fogunk eltölteni ott. Nem érdemes egy 3-4 csillagos szállodát választanunk, ha csak éjszaka leszünk ott (és ha egyedül vagyunk, akkor minek is?). Én egy diákszállót, hostelt választottam a fő utca, a Gran vía mellett. 4 személyes koedukált szobában voltam. Az egyetlen hátrány, hogy a 2 emeletes ágyon kívül egy szekrénynek és egy asztalnak volt csak hely, a bőröndökkel már problémák voltak. Lutri az is, hogy kik lesznek a szobatársaid. Az én szobámban volt egy francia srác, aki azt hitte, hogy éjfél körül még hangosan zenét hallgatni az teljesen normális. Mellettünk volt a Plaza de España, ahol két szökőkút vonzza a városiakat, és bódékban vásárolgathatunk.
Plaza Mayor
Madridban (és Spanyolország legtöbb városában) sok Plaza, vagyis tér található. Kisebbtől az egészen nagyokig. Madrid legnagyobb tere a Plaza Mayor. Ez egy téglalap alakú tér egy csomó étteremmel és egy pár szuvenír bolttal. A tér közepén áll egy III. Felipe-t (Fülöpöt) ábrázoló szobor. Eredetileg Juan Gómez de Mora tervezte (a teret, nem a szobrot). Itt avatták boldoggá Madrid védőszentjét, bikaviadalokat és királyi esküvőket is rendeztek. Sajnálatos módon 1790-ben leégett és az újratervezést Juan de Villanueva végezte (fun fact: róla nevezték el a Prado egy részlegét is). A téren éttermek vannak és ha jó idő van, akkor mindenki kiül ide, esznek és beszélgetnek.
Plaza de Puerta del Sol
Másik nagy tér a Plaza de Puerta del Sol. Madrid címerében felfedezhetünk egy mackót, amint egy madroñoról, vagyis egy eperfáról lakmározik. Ez a jelkép 1222-ben tűnt fel először. A téren található a madridi nullkilométer, és III. Carlos (Károly) szobra. Ezen a téren szoktak tüntetéseket rendezni, egy hetes ott tartózkodásom során szinte minden nap találkoztam eggyel.
Madridban található a Real Madrid stadionja az Estadio Santiago Bernabeu, amit a benne található múzeummal együtt meg lehet látogatni úgy 25 euróért.
Museo del Prado
Aki egy kis kultúrára vágyik az tehet egy sétát az El Prado-ban, ami a világ egyik legnagyobb szépművészeti múzeuma. 26 év alatti diákoknak nemzetközi diákigazolvánnyal ingyenes a belépés. Ezt úgy tűnik elég komolyan veszik, bár alapos meggyőzés után sima magyar diákkal is beengedtek. A legtöbb kép vallásos természetű, Goya képeivel találkozhatunk szinte minden falon.
Múzeumok közül viszont inkább a Centro de Reina Sofiát ajánlom, ahol főként 20. századi művek voltak, kevesebb vallással. Itt található Picasso Guernicája is. Aki modern művészetre vágyik, felkeresheti a Caixa Forumot, ahova ingyenes a belépés. Az épület egyik oldalán függőkertet láthatunk. A San Isidro Museum, vagy más néven Museo de los Origenes bemutatja, hogy Madrid környékén milyen ősemberek, állatok éltek, és milyen leleteket találtak. A Museo Navalban az 1400-as évektől napjainkig használt hajókat láthatunk, plusz használati tárgyakat, fegyvereket. 3 euro volt a belépő, amit azért tartottam kicsit soknak, mert nagyon kevés angol nyelvű brossúra volt, 25 teremből kb ötben. A tárgyak elé is spanyolul voltak ki-írva a tudnivalók, ami a turistáknak nem igazán kedvez. Akit érdeklik ezek a dolgok, annak nagyon tetszeni fog.
Palacio Real
Impozáns épület a Palacio Real kívülről és belülről is. Ez a spanyol királyok hivatalos rezidenciája Madridban, manapság azonban már csak ünnepségek alkalmával használják. V. Fülöp építtette, 1764-ben fejezték be. 2800 (!) szobája van, amiből kb ötvenet lehet megnézni. Meg lehet nézni a királyi gyógyszertárat: 4-5 terem tele üvegekkel, rajtuk, hogy mi van bennük. Az egyetlen érdekes szoba innen az volt, ahol a lepárláshoz (stb gyógyszerkészítéshez) szükséges eszközök vannak, de azért itt hiányoltam azt, hogy leírják, hogy mit lehet azokkal az eszközökkel csinálni, meg milyen folyamat megy végbe. A többi (nem gyógyszeres) teremben voltak festmények, tükrök, de a legérdekesebbek a tapéták, dekoráció voltak. Minden szobában más. Nekem a legjobban egy kék tapéta tetszett, de a többi sem volt sok, ízléses volt, nem úgy mint mondjuk Versailles, persze itt is volt arany, de épp megfelelő mennyiségben. Az egyik teremben régi medálok vannak kiállítva annyira tiszta üveg mögött, hogy azt hittem még meg is lehet fogdosni. Persze nyilván gondoltak az ilyen tapizós emberekre, mint én, úgyhogy azért az üveg mégis ott volt. A harmadik rész, amit meg lehet nézni, a Királyi fegyvertár. Már belépésnél megvan a hű-effekt, lovakon ülő katonák lándzsákkal, kardokkal, amint épp feléd mutogatnak. Szinte még egy kicsit ijesztő is. Aki fogékony a fegyverekre, meg a többi eszközre, amit a harcoknál, csatában használnak, az tuti élvezni fogja. Nemcsak a spanyolok dolgai, hanem a győztes csaták után az ellenféltől megmaradt dolgok is vannak (kínai, meg török). Nekem a legjobban a puskák tetszettek. A legnagyobb vagy két méter hosszú lehetett. Egyes pajzsok olyan részletességgel voltak kifaragva, hogy lehet, hogy tovább tartott a készítésük, mint maga a csata, vagy a király uralkodása. Mindenképpen megéri bemenni, elfogadják a magyar diákot, amivel 5 euróért lehet bemenni. A Palacio Real mellett található a Jardines de Sabatini, ami egy park, formatervezett növényekkel, kisebb labirintusokkal és egy szökőkúttal.
Templo de Debod
Érdekes kulturális élmény a Templo de Debod, ahova érdemes naplementekor érkezni. Egy egyiptomi templomról beszélünk, amit köszönetképpen küldtek a spanyoloknak, mert volt egy áradás és ők megmentették valahogy. Krisztus előtt 2200-ból származik. Ingyen lehet meg-nézni. Arra nagyon figyelnek, hogy egyszerre csak bizonyos számú ember menjen be és ők se tapogassanak semmit. Három-négy kisebb kamra van és két nagyobb a felső szinten, ahol van egy kis interaktív makett, ami megmutatja az akkoriban létező templomokat, viszont már nem igazán funkcionál, van olyan gomb, ami nem világít, van, ami akkor is, amikor nem nyomtad meg. Vetítenek egy kisfilmet arról, hogy hogyan épült fel és van egy makett is arról, hogy hogyan nézett ki régen, mert most már eléggé le van rombolva.
Nagyon híres az El Rastro, ami Madrid bolhapiaca. Ékszereket, dvd-t, cd-t, ruhát, hangszereket, bútorokat, igazából bármit, mi szem szájnak ingere, lehet itt találni. Korán nem érdemes menni, mert a spanyolok állandóan késnek és akkor a legtöbben még ki sem pakolnak.
(Szöveg és képek: Tóth Bianka)
A kolombiai Elveszett Város túrámról már olvashattatok itt a Világutazó oldalán, ami önmagában is csodálatos élményt nyújtott, de az egyhetes kaland második napján engem is meglepett az a lehetőség, hogy meglátogathatunk a dzsungel mélyén egy titkos helyet, ahol a kokain készül. Itt nem csak az előállító üzemet nézhettem meg, hanem magát a kokain készítés folyamatát is végigkísérhettem.
Az Elveszett Városhoz vezető ösvényről letérve, egy piciny patak mellett vezetett a negyedórányi utunk egy kicsiny, kezdetleges sufnihoz, ahol már vártak minket. Ahol a katonaság helikoptereit megtévesztendő terepszínű álcahálót feszítettek ki az egyébként nyitott építmény fölé. Mielőtt elkezdődött volna a gyártási folyamat, néhány érdekes információval lettünk gazdagabbak, mint például azzal, hogy egy kiló kokain előállításához 1000 kokacserje 1 tonnányi levelére van szükség. Ezután megmutatták azokat az egyébként egyszerűen beszerezhető anyagokat, amiket használnak az előállítás folyamán. Az ember el sem képzeli, mit bele nem tesznek, amíg nem látja szabad szemével: hypo, benzin, kálium-permanganát, etil-alkohol, kénsav, szódabikarbóna, cementpor és más egyszerűbb összetevők koktélja után már meg sem lepődtem, amikor előkerült a felbontatlan wc- és lefolyótisztító, ami a „legjobbá” teszi a gyártó anyagát.
A zsákokból kiszórt kokalevelet tömegeit először kézi fűnyíróval szeletelték apróra, majd néhány gyerek mezítláb taposva préselte ki a levélből a dzsúszt így elindítva azokat a kémia folyamatokat, amiket később benzin és a már felsorolt anyagok hozzáadásával tartottak kontrol alatt. A procedúra alatt többször is változott a halmazállapota és a színe az anyagnak, amely végén egy szürke színű kokain-pasztát kaptunk, amit 97%-ban már kokainnak lehet nevezni, de a hatása még messze van a közismert drogétól. A termékmintát az ínyemre kenve, ott azonnal zsibbadás állt be, ami 20 perc után elmúlt. Míg a rossz minőségű kokaint - aminek házi elkészítésének a videóival tele van az internet, amfetaminszármazékokkal ütik és hígítják fel, majd lámpánál vagy mikrosütőben szárítják ki, addig a jó minőségű anyagot, vagyis az előttem elkészített kokain-pasztát a szomszédos Venezuelába csempészik és ott a filmekből ismert, jól felszerelt laboratóriumokban tesznek hozzá, olyan más kémiai anyagokat, amiket nagyon veszélyes szállítani, mert azok rázkódásra robbanásveszélyessé vállnak. Ezt a veszélyt elkerülve kell laboratóriumi körülményeket biztosítani az utolsó fázishoz mielőtt mini tengeralattjárókkal, hajókkal és magán repülőgépekkel továbbszállítanák a kokain bárókhoz a világ bármely pontjára.
Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy mennyire önfeledt és „cool” dolog egy igazi „kokain üzemet” meglátogatni, azokat emlékeztetném, hogy Mexikóban legalább 65,000 áldozata van az Egyesült Államok felé vezető drog ösvények ellenőrzése feletti harcokban, míg Kolombiában az elmúlt évtizedekben közel 100,000 ember halt meg ebben a drogháborúban, a világszerte kokain köré csoportosuló bűnszövetkezetek bűneiről és áldozatairól nem is beszélve. Mára a marxista, drogkereskedő FARC gerillái egyedül a két ország határán lévő hegyekben tudták megtartani az állásaikat a venezuelai kormány segítségével, aminek következtében egy angol kutatás szerint az elmúlt 10 évben a kokain minősége harmadára esett, miközben az ára megháromszorozódott. Érdekes módon, és minden tévhittel ellentétben nem csak minőségi kokaint nehéz Kolombiában kapni, de jó kávét is alig, bár mindkét élvezeti cikkből ők termelik a legjobbat, azokat a kolombiainál jóval magasabb felvásárlói árak miatt inkább exportálják. Kolombiában az utcán a kokain grammja 2 dollárba kerül, de az alacsony minőségére jellemző, hogy annyira fel van ütve, hogy több ismerősömnek, akik folyamatosan fogyasztották, fél év után kihullott az összes tömésük a fogukból, és szinte mindegyiknek eltört valamije annyira legyengült a csontozatuk. Ilyen és ehhez hasonló kalandjaimról olvashattok bővebben a blogomon, ahova szeretettel várlak benneteket.
Az alábbi videón megtekinthetitek, hogy készül a kokain a dzsungel mélyén (a helyszín és a folyamat is nagy hasonlóságot mutatott az én személyes élményemmel):
Írta: Hungarian Geographic
Amerika legszebb útjai után a négy kereket szárnyakra cseréljük, és a felhők fölé emelkedünk. Kisrepülő túrára indulunk Sedonából, hogy ne csak az útról de a madarak szemszögéből is megcsodálhassuk Arizona elragadó tájait. 2 óra a levegőben, mintha csak a Google Earth zoomján ülnénk...
Sedonából indulunk, amely egy mágikus vörös hegyek közé rejtett völgyben fekszik, Flagstafftól 30 mérföldnyire Délre. Sedonát nemcsak a természeti szépsége teszi különlegessé, de erősen spirituális töltete miatt, igen közkedvelt célpont a testi-szellemi megújulást keresők körében. A kisváros legendája, és a különleges energiája egy egész fejezetet érdemel, de most csak madártávlatból tekintünk le rá. Tovaszállunk a Hopi indiánok szent történeteit őrző vörös óriások felett, és pár perc alatt elérjük a hófödte Flagstaff-et.
Alattunk a hires 66-os út kanyarog (I40) , ami 8 államon, és kb 4000 km-en keresztül szeli át az országot a két part között. A San Francisco Peak-et, azaz Arizona legmagasabb csúcsát elérve két-három "kisebb" széllökés hirtelen felébreszt Csipkerózsika-álmunkból, de az ijedtség csak egy pillanatig tart. Közben pilótánk, hogy oldja a feszültséget, elmeséli a vulkanikus hegylánc nevének történetét, aminek még véletlenül sincs semmi köze a kaliforniai San Francisco városához. Megtudjuk hogy még a 17.században Ferences rendű misszionáriusok adták a nevét megemlékezve Assisi Szent Ferencről (St. Francis of Assisi)
A 3850 m magas csúcsot elhagyva Kelet felé fordulunk és az alattunk elterülő hótakarót felváltja a Colorado Fennsík sivatagos látképe, teret engedve a vulkanikus maradványoknak. A fekete csúcsokat, amiket az útról elszenesedett hegyeknek érzékel a szem, az innen magasból nem látszik többnek egy túlméretezett vakond túrásnál. A szétszórtan elhelyezkedő több mint 100 vulkáni salak kúp közül a leghíresebb és egyben a legfiatalabb a Sunset Crater, ami nemcsak a magasból csodálható meg, hanem a főútról is könnyen megközelíthető (Sunset Vulcano National Monument) így a vállalkozó kedvűek akár meg is mászhatják.
A terület viszont nem csak régmúlt idők föld alatti aktivitásáról árulkodik, de az égből érkező meteoritok is nyomot hagytak rajta. A 220 m mélységű arizonai meteor kráter erre egy igen látványos bizonyíték. Hihetetlen, de egy teniszlabdányi méretű vas meteorit ütötte ezt a föld felszínén tátongó hatalmas lyukat, aminek átmérője 1200 m.
A tények és számok tudatában osztunk szorzunk, és persze hitetlenkedünk, majd újra átadjuk magunkat a csodálatnak, és tovább gyönyörködünk az elénk táruló Painted Desert látványában.
Bizonyára a Festett Sivatagnak is van egy kézenfekvő története, és magyarázat a kialakulására, én viszont a geológiai fejtegetés helyett a legegyszerűbb leirással élnék: Isten egy szép napon gondolt egyet, és jókedvében vörösre festette Arizona északi részét. Innen fentről nézve mi sem egyszerűbb mint elfogadni a tényt, hogy Földünk egy tökéletes tervre készült remekmű...
Utunk felénél járunk, miközben megérkezünk a kanyonok földjére. Megcsodáljuk a Marble Canyon-t, a Glen Canyon-t majd egy éles irányváltással Nyugat felé fordulunk, és berepülünk a Grand Canyon fölé. Vannak azok a bizonyos pillanatok, amikor elakad az ember szava és libabőrös lesz a látványtól. Na ez pontosan egy ilyen pillanat volt. Alattunk a kanyonok királya, se vége se hossza. Leirhatatlan érzés Földünk egyik leggrandiózusabb alkotása felett repülni és ha tehetném vennék egy mély levegőt, megnyomnám a "pause" gombot és megállitanám a pillanatot hogy örökké tartson.
Álltunk már a peremen és éreztük az ember parányi mivoltát, de innen a magasból csak még inkább mellbevág a kanyon széditő nagysága. A világ 8. csodája a több mint 400 km hosszú, helyenként 30 km széles kanyon, amely egy hatalmas tátongó sebként húzódik keresztül Arizona északi részén. A havas szirtek és a vörös kontrasztja, a mélyben kanyargó Colorado folyóval páratlan látványt nyújt. Évmilliós geológiai folyamatok formálták a kanyon jelenlegi arculatát, amely az egyik legkedveltebb túristalátványosság a világon. Évente 5 millió turista rója le tiszteletét mi pedig most a magasból hajtunk fejet a természet eme csodája előtt.
Szöveg és képek: Kiss Juditka (topusatippek.blogspot.com)
Bármeddig tudnánk még gyönyörködni a látványban, de sajnos utunk végefelé járunk már. Visszafelé még elrepülünk a Sycamore Canyon felett, ami a Grand Canyon után, csak egy kisebb ároknak tűnik, majd ismét feltűnnek a távolban Sedona ismerős vörös sziklái.
2 óra a levegőben, de csak 20 percnek tűnik. Vörös sziklák, vulkánok és hófödte csúcsok fölött repülve megízleljük milyen is a világ a madarak szemszögéből és egy pillanatra elfog az irigység, hogy miért is nem kaptunk szárnyakat. Panaszra viszont legkevésbé sincs okom, hiszen a Colorado fennsík elképesztő tájait, közöttük a Grand Canyont madártávlatból megcsodálni egy életre szóló ajándék, amit nemcsak a képeken de a fejünkben levő memóriakártyán is a legszebb emlékek között őrzünk.
Miután a mosolytalan (megjegyzem miért is mosolyogna...azért mert maszkban kell járnia a szmog miatt vagy mert egy négyzetméterre jut még 15 másik honfitársa, akivel folyton lökdösődnie kell a metróban...) bevándorlási tisztviselő hölgy utunkra bocsátott, hogy apránként felfedezzük a várost, taxit fogtunk az úton.
A nagy kapkodásban elfelejtettük tisztázni a fuvardíj összegét a szállodáig, ami egy tipikus hiba, de gondoltuk majd megoldjuk menet közben. A sofőr természetesen rengeteg pénzt szeretett volna beseperni a buta kis turistáktól, mi azonban nem hagytuk és már-már agresszív stílusban közöltük vele, hogy nekünk egyáltalán nem jelent problémát ha egy rendőrtiszt társaságában kell tisztáznunk a köztünk fennálló nézeteltérést. Végül az úr megkérdezte mennyit vagyunk hajlandóak fizetni az útért, így összességében nem jártunk rosszul. A későbbiekben is ugyanezt tapasztaltuk, kőkeményen alkudozni kell, 500 RMB-ről hirtelen lecsökkenhet az ár 75 RMB-re, ha van energiánk az ilyesfajta tevékenységekhez.
Alapvetően nem szoktam a helyiekkel leállni társalogni séta közben, kivéve az USA-ban, ahol roppant érdeklődő a legtöbb ember. Mint kiderült, itt ezt rendkívül jól tettem, ugyanis az egyik helyi szokás nem más, mint a gyanútlan, naiv turisták csőbe húzása egy rendkívül egyszerű, mégis meglepően hatékony módszer segítségével. Éppen a belváros környékén sétálgattam a napsütést élvezve (végre tiszta volt a levegő - viszonylag...), amikor két fiatal, mosolygós helyi lány leszólított, hogy lennék-e olyan kedves, hogy képet készítek róluk egy semmitmondó épülettel a háttérben. Természetesen eleget tettem kérésüknek. Már éppen készültem búcsút inteni nekik, amikor folyékony angolsággal faggatni kezdtek ittlétem miértjeiről és hogyanjairól. Kedélyesen elcsevegtünk, gyakorlatilag időm sem volt arra, hogy azzal a kis fénnyel törődjek, ami már a beszélgetés második percében kigyúlt az agyamban, csak még nem vettem róla tudomást. Az egyikük felvetette azt a zseniális ötletet, hogy egyenesen csodálatos volna, ha velük tartanék egy teafesztiválra, ami - nahát, micsoda véletlen egybeesés - pont egy utcányira található. Itt már tisztán gondolkodtam és túlléptem azon megállapításomból származó örömforráson, hogy mennyire barátságos emberekkel hozott össze a sors, így udvariasan de gyorsan és határozottan elköszöntem. Később megtudtam, hogy a "teafesztivál" egy bár privát fülkéjében zajlott volna, ahol megkóstolunk számos teát, a végén pedig a kezembe nyomják a több ezer yuan-ról szóló számlát. Ilyen és ehhez hasonló "mutatványosokkal" sajnos tele van a város, maximálisan ignorálni kell őket, így a lehető legkevesebb kellemetlenség éri az utazót.
Létezik még egy jelenség, amely mellet nem haladhatok el csak úgy szó nélkül, ez pedig a nyilvános köpködés. Biztosan sok tapasztalt utazótársam tisztában van ennek a tevékenységnek a lefolytatásával, engem azonban kissé váratlanul ért. Rengeteg ember úgy szabadul meg a szervezetében felgyülemlett váladéktól, hogy szépen, módszeresen felszívja és kiköpi azt. Akár ez ember cipőjére is. Akár az ötcsillagos szálloda medencéje szélére is, miközben az ember vidáman elképzeli, hogy csobban egyet a vízben. Ezt az ötletet jobbnak láttam elvetni, miután az imént említett eset többször megismétlődött és kivitelezése gyakorlatilag úgy hangzott, mintha a férfi gyomra legmélyebb bugyraiból próbálta volna visszanyerni a kis csomagot, mely tevékenység tetőpontját aztán a hely akusztikájának köszönhetően hatványozottan intenzívebben élhettem át.
Mindazonáltal, ha a fent említett kellemetlenségeken jelentősebb megrázkódtatás nélkül képes valaki túllépni, hatalmas élményt nyújt a város. Csillogó felhőkarcolók egymás hegyén-hátán, ha szerencsénk van, talán látjuk is őket a szmogtól. Emberek nyüzsögnek az utcán elegáns öltözékben. Egymást tökéletesen kiegészítő cipőt és táskát viselve hömpölyögnek a metróban – amelyről megjegyezném, hogy az egyik leghatékonyabb közlekedési lehetőség, amellyel volt szerencsém találkozni – kezükben a legmodernebb okostelefonokat és tableteket szorongatva, hogy eljussanak a Bundba, ahol kifejezéstelen arccal közösen építik fel a kínai gazdaságot.
Szöveg és képek: Balogh Veronika
Majd ha egy kerülettel tovább utazunk, szemünk elé tárul a nyomor minden aspektusa. A szenny, az utcán teregető emberek, a szellemépületek. Az egyik legszebb konfuciánus templomot például egy piac közepén találtam meg, nem kifejezetten bizalomgerjesztő környezetben.
Ez volt életem első útja Kínába. Nem állítom azt, hogy testem minden porcikájával vágyom vissza, azonban rendkívül érdekes volt megtapasztalni mindennapjaikat. Konklúzióként megállapíthatom, hogy boldog vagyok, hogy nem ott születtem, valamint, hogy nem kell maszkot viselve együtt fulladoznom a mocsokban a többi 23 millió emberrel.
