Világutazó

Stuttgart mellett egy régi repülőtér (Böbling) területén készült el a Meilenwerk elnevezésű 20 ezer négyzetméteres veteránautós-komplexum, ahol a benzingőz szerelmesei mindent megtalálhatnak, ami szem-szájnak ingere. Az óriási üvegépület számos szemet gyönyörködtető autócsodát rejt az amerikai aszfaltszaggatókon keresztül a kecses európai sportautókig.

A komplexum a nézelődés mellett vásárlásra is lehetőséget ad, ha pedig mi is rendelkezünk egy korosodó négykerekűvel a jól kiépített infrastruktúrának köszönhetően biztosan találunk egy műhelyt, ahol restauráltathatjuk kedvencünket.

Ha kigyönyörködtük magunkat az autónk pedig megkapta a kényeztetést, akkor mi következhetünk. A hosszú nap végén sem kell lemondanunk az autók testközelségéről, mert a V8 Hotel a hagyományos szobák mellett tíz darab különleges tematikus szobát is a vendégek rendelkezésére bocsát.

A vendégeket luxusautóból készített ágyak, eredeti alkatrészek és hol ízléses, hol már giccsbe hajló további autós berendezések várják a szobák minden szegletében. Az autóimádók választhatnak, hogy Herbie világában, egy Mercedes autómosóban vagy épp egy Cadillac autósmoziban akarják álomra hajtani fejüket. Természetesen a recepciótól kezdve a hotel minden helyiségében az autóké a főszerep, így ha nem akarunk a különleges lakosztályokra 160 eurót kifizetni, még akkor is megkapjuk a megfelelő autódózist.  A jó hír, hogy Meilenwerk ingyenesen látogatható.

A Fülöp-szigeteki Kordillerák rizsteraszai a világ egyik legfontosabb alapterménye, a rizs termelésének szentelt, kulturális tájak. A teraszok több évezredre visszatekintő hagyományos technológiákat és alakzatokat őriznek. A vidék az ember és a varázslatos szépségű természetes környezet közötti harmóniát szemlélteti, továbbá a hegyvidéki környezetben a természetes erőforrások körültekintő felhasználására épülő, fenntartható gazdálkodó rendszereket mutat be.

A Fülöp-szigeteken a rizsteraszok jelentik az egyetlen olyan örökséget, melyet a modern civilizációk nem torzítottak el. A nehéz terepviszonyoknak köszönhetően a Kordillera törzsek (ifugaók) azon kevés Fülöp-szigeteki népcsoport közé tartoznak, akik sikerrel álltak ellen az idegenuralomnak, és megőrizték ősi kultúrájukat. A teraszok történelme egybefonódik az itt élő népek történelmével, kultúrájával és szokásaival. A dél-ázsiai kultúrák közül egyedül a Fülöp-szigeteki épül gyakorlatilag kizárólag fa alkalmazására, a gyarmati idők előtt mindössze a teraszok építésénél használtak követ.
 

A Kordillerák teraszainak kialakítása mintegy 2000 évvel ezelőtt kezdődött, bár a tudósok véleménye eltér azok eredeti célját illetően. A teraszok magas színvonalú szerkezet- és vízmérnöki ismeretek bizonyítékai. A művelésükkel, gondozásukkal kapcsolatos elméleti és gyakorlati ismeretek írásos feljegyzések nélkül rituálékkal támogatva, verbális úton öröklődnek generációról generációra.

A teraszok építése nagy odafigyelést és precizitást igényel. A völgyoldalak olyan meredekek, hogy csak kézi erőt lehet alkalmazni, bizonyos helyeken még a szántáshoz használt bivalyt sem tudják alkalmazni. Az öntözéshez szükséges vizet a magasabb hegyekből vezetik le és egy töltésen belüli földalatti vízvezeték segítségével osztják szét. A decemberi vetés előtt a férfiak előkészítik a talajt, majd február-március környékén a palántákat a nők ültetik ki, és a júliusi aratásig gyomtalanítanak. A legalsó teraszoktól haladnak fölfelé a munkálatokkal. A legmagasabban fekvő teraszok és falvak között akár 800-1000 méteres szintkülönbség is lehet, amit gyakran meg kell mászniuk a rizsföldeken dolgozóknak, mert a meredek hegyoldalakon az állati erőt sem tudják alkalmazni.
 

A teraszok csoportjai teljesen betakarják a hegyoldalakat, követve azok körvonalait. Fölöttük egészen a hegytetőkig intenzíven gondozott magánerdők (muyong) gyűrűje terül el, ami a tradicionális gyakorlat szerint szükséges az ökoszisztéma teljességének és a teraszok folyamatos vízellátásának fenntartásához. Az egymás alatt elhelyezkedő teraszok közt akadálytalanul tovahaladó víz az ültetvényeken egyenlően oszlik el. A területen gátak, zsilipek, csatornák és bambuszból készített vezetékek kommunálisan fenntartott, összetett rendszerét építették ki, mely végül a völgy álján található patakba vezeti a vizet. A teraszok csoportjaihoz egycsaládos törzsi épületekből álló falvak csatlakoznak, melyek építészete tükrözi az itt élő népek saját hegyvidéki környezetükről alkotott felfogását.

A Fülöp-szigetek teraszai magasabb fekvésük (700-1500 m tengerszint feletti magasság) és meredekebb lejtőik miatt térnek el a kontinensen találhatóktól. A magaslati termesztés egy különleges fagytűrő mellmagasságig növekedő rizsfajra alapul, mely 1500 méterig terem, e magasság fölött zöldségeket termesztenek. A rizsteraszok központja Banaue, ezt a kis városkát kb. 20 ezer kilométer hosszan veszik körbe a rizsteraszok, ezzel a világ legnagyobb és legrégebbi mezőgazdasági rendszere, mely 1995 óta az UNESCO- világörökség részét képezi.

 

Ha eddig azt hitted a hullámlovaglás csak a tengerek vagy az óceánok hullámain lehetséges, (mint a Jaws esetén Hawaiin), esetleg (a modern technikának köszönhetően) medencében, akkor, íme, egy kis újdonság. A világ közel száz folyóján kialakulhatnak óriáshullámok, melyek szörfözésre alkalmasak.

A világ egyik legnagyobb folyóján, az Amazonason is megfigyelhető ez a jelenség, a Pororoca, aminek jelentése helyi nyelven "nagy, tomboló zaj". A hatalmas hullám évente mindössze egyszer, tavasszal telihold idején jelentkezik, mikor az Atlanti-óceán dagályhulláma az Amazonas folyó torkolatánál találkozik a folyóval és a folyással ellentétes szökőárat hoz létre. Az őrült erővel meginduló szökőár akár 10 kilométernyi mélyen is behatolhat a szárazföld belsejébe, letarolva mindent és létrehozva egy több kilométer hosszú átlagban 4-5, de akár 12 méter magas hullámot is.

A helyiek már évszázadok óta kenuikkal hódítják meg a Pororocot, de a szörfös társadalom csak 1997-ben fedezte fel magának. Ahhoz, hogy valaki ezt a különleges élményt átélhesse, nagyon jó szörftudásra van szüksége, mert több szempontból is veszélyes. A hullám óriási ereje következtében, a víz felső része a folyó folyásirányával ellentétesen mozog, alul pedig fordítottan, tovább nehezíti a szörfözést, hogy a hullám az édesvíz keveredése révén kevésbé tartja fönt a deszkát, így jóval nehezebb talpon maradni. További veszélyeket rejt a folyó hordaléka (uszadék fák) és az igen veszélyes élővilág (anakonda, aligátor, piranha).
A hullám rekordere a brazil szörfös, Picuruta Salazar, akinek 2003-ban 37perc alatt 12, 5 kilométert sikerült megtenni a Pororoca hullámain.
 

A modern technikának köszönhetően a Vatikán legszebb és leghíresebb épületei egy virtuális túra során is megtekinthetők.

A pennsylvaniai Villanova Egyetem közreműködésével készültek el a speciális 360 fokos gömbpanorámás felvételek, melyek hatalmas felbontásának köszönhetően fantasztikus részletességgel ismerhetjük meg a lenyűgöző alkotásokat.
A túra során a Szent Péter- bazilikát hét nézőpontból is megnézhetjük és megcsodálhatjuk a Szent Péter tér éjszakai látképét (katt). Michelangelo legismertebb alkotásával, a világ legnagyobb 540 négyzetméter felületű freskójával a Sixtus-kápolnában találkozhatunk (katt).

A Lateráni Szent János-bazilikának a belsejébe is betekintést nyerhetünk, mely a legmagasabb rangú Róma négy pápai bazilikája közül - „Minden templom anyja és feje”(katt). Végül, de nem utolsósorban a Falakon kívüli Szent Pál-bazilikát, Róma második legnagyobb bazilikájának épületét vizsgálhatjuk meg kilenc kameraállásból (katt).

A szibériai Jakutszk városába mindössze egyetlen út vezet Moszkvából. Ennek a Léna folyó partjával párhuzamosan futó része Lena Highway, avagy a Highway from hell posztunk főszereplője.

Elöljáróban érdemes megemlíteni, hogy Jakutszk térsége a világ egyik leghidegebb lakott helye, ahol a téli átlaghőmérséklet -40 °C ennek következtében a föld állandóan fagyott, nyáron viszont az átlaghőmérséklet meghaladja a 23 °C, de nem ritka a 30 °C sem. A hatalmas hő ingás és az állandóan fagyos talaj miatt ilyen körülmények között elég nehézkes egy betonút építése. 

Így az egyetlen Jakutszk városába vezető út a Léna Highway annak ellenére, hogy hivatalos autóút nincs lebetonozva. Télen az útviszonyok a körülményekhez képest jónak mondhatók, ugyanis a talaj állandóan fagyott, ekkor akár 70 km/h is „száguldozhatnak” az autók. Némi problémát csak a hó, a hideg és a hatalmas köd miatt nullára csökkenő látástávolság okozhat, ám ez említésre sem méltó a nyári embert és autót próbáló körülményekhez képest.

A nyári hónapok alatt a fagyott talaj felső rétege felolvad, és a közlekedés rémálommá változik. A nyári esőzések és az árvizek tovább súlyosbítják az amúgy is rossz útviszonyokat, járhatatlan sártengerré változtatva, amiben szó szerint elsüllyednek a járművek. Egy-egy beragadt autó, teherautó akár napokat is eltölthet a sárban rekedve. A magára hagyott autókat élelem vagy a meleg ruha reményében gyakran feltörik a segítségre várók.

Ám ha sikeresen túljutottunk az út legnehezebb szakaszán sem lehetünk biztosak, hogy eljutunk Jakutszkba. A főút a Léna folyó keleti partján húzódik, ám Jakutszk a nyugati parton terül el, így híd híján a nyári időszakban csak kompon lehet átkelni, télen pedig a folyó jegén jelölnek ki átkelőhelyeket az autók számára, ám ősszel a jégzajlás illetve tavasszal az olvadás idején a város megközelíthetetlen. A tavaszi és őszi időszakban Jakutszk városa szinte hermetikusan elzáródik a külvilágtól, csak repülővel vagy hajóval lehet megközelíteni.
 

 További képek a videón!

Az elhagyatott helyek sorozatunk következő posztja Kolmanskopot mutatja be. Kolmanskopot az 1800-as évek végén német gyémántbányászok építették, de az első világháborút követően a város hanyatlásnak indult, majd lakatlanná vált, mára pedig a Namíb-sivatag homokja foglalta vissza a területet.

Délnyugat-Afrika partjai mentén húzódik a több száz kilométer hosszú Namíb-sivatag, mely nevéhez méltón (helyi nyelven jelentése a hely, amelyben nincs semmi) igen elhagyatott hely. Ám nem volt ez mindig így. Az 1900-as évek elején, mikor még Namíbia német gyarmat volt rendkívül gazdag gyémántlelőhelyeket fedeztek föl ezen a területen, köszönhetően egy vasúti munkásnak, aki homoklapátolás közben talált rá az első gyémántra.  A lelőhelyek fölötti kizárólagos kontroll biztosítása érdekében a part mentén mintegy 300 kilométer hosszan és a szárazföld belsejébe 100 kilométernyi mélyen benyúló Sperrgebiet-et (tiltott területet) hoztak létre a németek. A partvidék központja a Lüderizt kikötőjétől mindössze néhány kilométerre épült Kolmanskop város volt.

A gyémántlelőhelyek felfedezését követően 1900-as évek elején, a gyémántláz kitörésének idején több ezren érkezte a sivatagba a meggazdagodás reményében. Néhány éven belül egy egész várost építettek fel a hozzá tartozó infrastruktúrával, iskolával, kórházzal, kaszinóval, színházzal, tekepályával és luxusépületekkel. Az első világháború kitörését követően a gyémánt világpiaci ára lezuhant, és  így a település is lassan elnéptelenedett és az 1950-es évek végére teljesen kihalt. 1980-ban a CDM bányavállalat több épületet helyreállított, amik ma múzeumként funkcionálnak.

Néhány éve a tiltott zónát a Namíbiai kormány Nemzeti Parkká nyilvánította annak reményében, hogy a természeti látványosságok és az elnéptelenedett szellemvárosok nagy turisztikai vonzerővel bírnak majd. A Diamond Area 1 a külszíni gyémántbányászat miatt a mai napig teljesen elzárt a látogatók elől.

képforrás:itt további érdekes képekkel

A világ egyik leglenyűgözőbb sivataga a vakítóan fehér White Sands gipszsivatag Új-Mexikóban található. A  Tularosai-völgyben fekvő 780 km² területű sivatag különlegessége, hogy alapanyaga a legtöbb sivatag kvarchomokjával ellentétben gipsz.

A White Sands történte 100 millió évvel ezelőttre nyúlik vissza, mikor az észak-amerikai kontinens ezen részét sekély tenger borította, mely idővel visszahúzódott sós tavakat hagyva hátra. A napsütés hatására ezek is elpárologtak, csak a só és a vastag gipszréteg maradt vissza.  A közeli hegyekből lefolyó esővíz a kiszáradt tó gipszrétegével keveredve, a medence legmélyebb pontjára a Lucero-tóba folyt. A tó medrében kikristályosodott gipszet, a szél az idők folyamán finom porrá őrölte és létrehozta ezt a szemkápráztató szépséget. 

A gipszsivatag különlegessége, hogy a szemcsék fényvisszaverő képessége miatt a perzselő napsütés ellenére is hűvös tapintású. Az akár 30 méter magasságot is elérő dűnék, a szél hatására évente akár 9 métert is megtehetnek, így mindig más és más látvány várja az idelátogatókat.

A White Sands vidékének a természeti szépségen túl fontos katonai jelentősége is van. Itt található a Trinity Site, ahol 1945. július 16-án felrobbantották az első, a közeli Los Alamosban készített atombombát. A robbantás helyszíne ma is zárt terület, ahol mindmáig katonai kísérletek folynak. Évente kétszer, április és október első szombatján azonban megnyílnak a támaszpont kapui a nagyközönség számára.

képforrás:itt

A japán vasútközlekedés messze földön híres megbízhatóságáról és pontosságáról. Azonban a csúcsidő maga a pokol, bár ez így van a legtöbb nagyvárosban, de azt hiszem, mondhatjuk, hogy ez Japánban extrém méreteket ölt. Aki még nem tapasztalta meg, nem tudja mit jelent a szardíniásdoboz effektus.

A vonalakon egy sínpár van lefektetve, ahol egymást követik a gyors, gyorsabb és a szupergyors vonatok, melyek egy kitérő sínpárnak köszönhetően tudják megelőzni egymást az állomásokon. A vonatok és metrók annak ellenére, hogy a reggeli csúcs környékén (fél 8-8) két percenként követik egymást, mégis minden kocsijuk dugig megtelik emberekkel. Hiába lenne szükség még sűrűbb indításokra, fizikailag képtelenség megoldani, hiszen mire kimegy a vonat a következő már be is állt. Ilyen körülmények között pedig ne csodálkozzunk, ha mindenki igyekszik a lehetőségeihez képest a minél gyorsabb vonatokat igénybe venni, mert nem mindegy mennyi időt kell ilyen helyzetben a vonaton tölteni. Hogy pontosan milyenben? Nézd meg a videókon!

 
A peronokon a földre vannak felfestve, hogy melyik vonat ajtaja, hol fog kinyílni, ami centiméter pontossággal így is történik. A kijelölt helyeken a tömeg sorban állása is szervezetten, fegyelmezetten zajlik, hiszen a helycserés támadásnak nagyon flottul kell mennie, mert átlagosan alig 30 másodpercet tölt(ene) egy vonat a peronon. Az ajtók kinyílnak, az embertömeg 10-15 másodperc alatt kitódul a várakozók sorfala között, a felszállók pedig nagyjából ugyanennyi idő alatt beszállnak, már ha sikerül felpréselniük magukat, ha nem akkor jön a segítség.

Ahhoz, hogy minden a legtökéletesebben működjön, a peronokon egyenruhás, fehér kesztyűs vasutasok várakoznak, akiknek a feladata, a szó szoros értelmében az utasok bepréselése a kocsikba. A vonatra fel nem fért vagy kilógó embereket és testrészeiket szükség esetén akár egy egész csapatnyi peronőr tuszkolja be a vonatba, a lassan csukódó ajtók között folyamatosan betömködve a még kilógó karokat, táskákat. Aztán a vonat elindul, és mint egy hatalmas massza mozog az összezsúfolódott embertömeg a sebesség ritmusára.

New York-ot nem lehet megunni, ez a pezsgő város mindig tartogat valami érdekes dolgot. Így gondolta ezt Sam O'Hare is, aki öt nap leforgása alatt, 35.ooo különleges technikával készített fénykép felhasználásával készítette el a The Sandpit (A homokozó) című művét, mely hat percben mutatja be New York egy napját. A tilt shift technikával készült felvételek olyan hatást keltenek mintha New York egy terepasztalon kelt volna életre. (A Makett természet posztban pont az ellenkezőjét láthatod, hogyan tűnik valóságosnak a miniatűrben megalkotott természet.

A tilt shift fotózási technika egy speciális eltolható tengelyű objektívet igényel, amelyet eredetileg a perspektivikus torzítás kiküszöbölésére fejlesztettek ki, hogy a hatalmas épületek oldalai is párhuzamosak maradhassanak. Ám ezzel a technikával könnyen be lehet csapni a fénykép nézőit ugyanis az optikai tengely eltolásával a tárgyak térbeliségének érzete és az élesség pontja befolyásolható, így a képek azt a hatást keltik mintha maketteket fotóztak volna.
 

The Sandpit from Sam O'Hare on Vimeo.

Nemrég elindított sorozatunk a Különleges közlekedési eszközök első bemutatkozója a Kambodzsai bambusz vonat után ismét egy gyöngyszemet választottunk, a tobogánt.

A Portugáliához tartozó Madeira szigete maga az édenkert, fantasztikus növényvilága miatt az Atlanti-óceán virágos kertjének is nevezik, ám, aki a botanika mellett egy kis adrenalin szint emelkedésre vágyik, mindenképp próbálja ki a ma már csak turista attrakciót, a tobogánt, melyet valaha a szigeten, mint közlekedési eszközt használtak.

Montét, a hegyi falut, melynek plébániatemplomában nyugszik az utolsó magyar király IV. Károly, a tengerpartról egy felvonóval lehet megközelíteni. Miután leróttuk kegyeletünket és megcsodáltuk a hegy tetejéről nyíló csodálatos panorámát, következik a kirándulás legizgalmasabb része a hegyről lefelé vezető út. A sziget különleges járművei a "szárazföldi szánkók" vagyis a tobogánok már szépen sorban várják a különleges élményre éhező turistákat. Ez egy vesszőből font szánkótalpú kosárszán, amihez két megtermett, jó kondiban lévő férfi is tartozik, akik, hol tolják, hol húzzák a szánt a két kötél segítségével.

Hagyományokhoz hűen a tobogánt "terelgető" férfiak egyenruhaként fehér inget és nadrágot, fejükön szalmakalapot és a lábukon pedig speciális gumitalpú csizmát viselnek, aminek jó hasznát veszik fékezéskor. Mikor a tobogánba elhelyezkedtek az utasok, a szánt irányító férfiak egy kezdőlökéssel megadják a lendületet, majd felpattannak a tobogán hátsó részére és megkezdődik a száguldás lefelé.

A simára koptatott, meglehetősen meredek, keskeny közúton nem egyszerű a szánt irányítani főleg az elsőbbségadás kötelező tábláknál és az éles kanyaroknál lehet némi félsz az utasokban, de aggodalomra nincs ok a kormányosok nem ma kezdték.  A körülbelül tíz perces lejtmenet két személynek kb. 25 euro, de megéri, mert felejthetetlen élmény.

A helyi különlegesség eredete bizonyos források szerint egy kétségbeesett apa találmánya volt, aki beteg lányát akarta időben orvoshoz juttatni ezzel az eszközzel. Más források szerint közlekedési eszközként való használata a XVII-XVIII. századra nyúlik vissza, mikor Madeira szigete már kedvelt üdülőhely volt az gazdag európaiak körében. Ekkor még az egyetlen kényelmes módja a közlekedésüknek a gyékényből font függőágyak voltak, melyekkel a meredek utcákon szállították őket. Ám ez igen lassú közlekedési eszköznek minősült, így egy brit kereskedő ötlete volt, hogy legalább a lefelé vezető utat meggyorsítsa ezzel a módszerrel.

képforrás:flickr.com (Photocritic.org, smir_001, S Walker)