Ha azt gondolnád hogy a kaliforniai High Sierra vidéke már az összes csodáját megmutatta, és nincs már új a nap alatt, akkor készülj fel mert most olyan helyre viszlek, ahol garantáltan tátva marad a szád. Félreértés ne essék nem drámai túlzásról van szó, arra az emlékre alapozok mikor nekem bizony leesett az állam. Az uticél nem más mint a Sequoia Nemzeti park, amely Kalifornia szívében, a Yosemite déli szomszédságában egy elfeledett őserdőt rejt magában.
Most pedig képzelj el egy túlméretezett erdőt, ahol a fák olyan magasak, hogy nem látod hol érnek véget, és olyan szélesek, hogy a törzsbe vájt alagúton autók közlekednek. Képzelj el egy, ezekkel a gigantikus fákkal szegélyezett kacskaringós szerpentint ami keresztül halad az óriások birodalmán, egy szempillantás alatt átformálva a „nagyságról” alkotott elképzeléseidet. Isten hozott meseországban, az Avatar titkos erdejében, az Entek birodalmában vagy ha jobban tetszik Liliputiként Guliver földjén.
Itt nem felhőkarcolók merednek az égbe hanem felhőkarcoló méretű fák, és ezek még mindig nem földünk legmagasabb fái. Magasságban a szintén kaliforniai Redwood (vörös fenyő) viszi el az arany érmet, 115m-es magassággal. S bár az itt élő giant sequoiák alacsonyabbak északi testvéreiknél, viszont jóval terebélyesebbek, és 2000-2700 évükkel mindenképp tiszteletet érdemelnek. A park díszpéldánya a Shermann tábornok névre keresztelt óriás, ami 84 m magasságával és 11m átmérőjével a legnagyobb élő szervezete a planétának. Ha nehéz kizárólag méterben gondolkodni és elképzelni ezt a monstrumot, képzelj el egy 27 emeletes házat aminek 31 méteres alap kerületét kb. 15 emberéri körbe, és most képzeld el hogy mindez él, és folyamatosan növekszik. De nem ám felfelé, ahogy azt joggal feltételezhetnénk, hanem a törzse terebélyesedik évről évre. Kétségtelen hogy az idő nekik dolgozik...
Nehezen hiszünk a szemünknek ezért úton-útfélen megállunk, hogy meggyőződjünk róla tényleg igaziak, csodálkozunk, keressük a szavakat, de hiába. Az első sokkot követi a következő döbbenet, és ez az érzés végig velünk marad, és elkísér az utunkon. Az agyam valahogy átkapcsol a „nem hiszem el” üzemmódba és hiába látjuk, érzékeljük, tapogatjuk, érezzük a száraz fenyőillatot mégis nehéz felfogni ezt a túlméretezett idegen világot. A fák elszenesedett törzse erdőtüzek nyomát őrzi, ami nem óvatlanságból hanem épp ellenkezőleg, mesterségesen keletkezett, és az ökoszisztéma fenntartását szolgálja. A tűz egyrészt immunizálja a fa kérgét a gombák és egyéb kórokozók ellen, egyben természetes növekedésre serkentve azt. Másrészt a fenyőmagvak tobozból való kijutását segíti, a nedvességtől megduzzadt toboz pikkelyek kiszárításával, valamint ellenállóbbá is teszi a fákat egy esetleges tűzvész esetén.
Bentebb merészkedünk, hogy még többet fedezzünk fel, és követve a Kaweah folyó vonalát folyamatosan átváltozik a táj. Az óriásokat felváltják a kisebb testvéreik majd egy közepesen szíverősítő 3 km-es emelkedő után végre elérjük a bájos Tokopah vízesést. Bár a Yosemite vízeséseit nehéz felülmúlni, de a Sequoia Nemzeti Park egyetlen vízeséseként mindenképp üde színfoltként tesz hozzá a park varázsához. Fáradtság ide vagy oda még mindig nincs vége a napnak és mi az utolsó pillanatig kihasználjuk az időnket. Hegyet mászunk, sétálunk az erdei ösvényeken, áthajtunk az alagútfa alatt, (Tunnel log) és megmásszuk a Morro rock sziklába vájt 360 lépcsőjét, hogy madártávlatból is megcsodálhassuk a High Sierra ősi erdejét.
Túl azon, hogy a fákat szigorúan védik, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy megóvják a környezetet eredeti formájában, ugyanakkor igyekszenek maximálisan kiszolgálni a turistákat. Így került lépcső a Morro rock sziklájába, és alagút a viharban kidőlt fába. Ugyanis hiszed vagy sem, ezeknek a fáknak az igazi ellenségük a vihar. Gyökérzetük bár terebélyes, meglepő módon nem túl mély, és ezt a hatalmas tömeget nem tudja megtartani egy komolyabb széllökéssel szemben, így elég gyakori itt a kidőlt fák látványa.
A nap záró eseményeként mielőtt magunk mögött hagytuk volna az óriásokat, még abban a kiváltságban részesültünk, hogy az 1.sorból néztük végig ahogy egy barna medvemama a bocsával komótosan átballag előttünk az úton, nem kis torlódást okozva ezzel. Bár ez errefelé megszokott jelenségnek számít, mi mégis olyan extázisban voltunk, hogy izgalmamban még a fényképezőgépet is elfelejtem megfelelően használni, így csak két elmosódott pacaként sikerült megörökítenem ezt a felejthetetlen pillanatot. A párom vigasztalásképp azzal a mondattal nyugtatott, hogy „majd legközelebb” mintha legalábbis ez egy mindennapos jelenség lenne az életünkben. Mindent egybevéve kimerítő de fantasztikus túrát tudhatunk magunk mögött, szarvasokkal medvékkel, és olyan élményekkel megturbózva, amik felejthetetlenné teszik ezt az 1 napot az óriások földjén. Búcsúzóul még vetünk egy utolsó pillantást a naplementében vörösen izzó Morro Rock-ra és kilépünk a Sequoia Nemzeti Park déli kapuján, abban a biztos tudatban, hogy még visszatérünk.
Szöveg és képek: Kiss Juditka (topusatippek.blogspot.com)
