Az emberek előszeretettel illetnek biblikus metaforákkal bizonyos helyeket, természeti képződményeket, és ez alól az amerikai sem kivétel. A metafóráknál maradva már megjártuk a poklot, alámerültünk a Halál Völgybe (Death Valley) megnéztük hol golfozik az ördög (Devil's golfcourse) és átkeltünk a hídján (Devil's bridge, Sedona). Épp itt az ideje, hogy a másik oldalt is megismerjük és magasabb szférákba emelkedjünk, hogy láthassuk hova szállnak le az angyalok.

Utunk a Utah állambeli Zion nemzeti parkba vezet, és a célunk nem kevesebb mint megmászni a park leghíresebb csúcsát, az Angel's Landing-et. Az angyalok leszállópályájáig hosszú és rögös út vezet, de mint a mesékben, éppúgy a valóságban is édes a jutalom. A csúcsra vezető utat szemléletesebben úgy tudnám leírni mint egy jól kitalált és megépített akadály pályát, ahol a főhősnek egyre nehezebb terepen, egyre komolyabb akadályokat kell legyőznie, mígnem fölér a tetejére, ahonnan bónuszként a legszebb panoráma nyílik.

Nem véletlen kapta ezt a megtisztelő nevet az 500 m magas csúcs, ugyanis a park korai felfedezői úgy vélték ide lehetetlenség feljutni, hacsak nem angyalok szárnyán érkezik az ember fia. De mint már annyiszor a történelemben, most is jött az ember, megépítette az utat, és ezzel újra bebizonyította, hogy nincs lehetetlen. Azóta is naponta ezrek vágnak neki a nehéz útnak, attól az egyszerű vágytól vezérelve, hogy láthassák Zion festői kanyonját felűről.
Minket is ugyanez hajtott előre, mikor nekivágtunk a 4.2 km-es emelkedőnek, remélve hogy mellénk szegődnek majd az angyalok mikor kell... A túraút első szakasza kb 2km-en keresztül egy közepes erősségű emelkedő, ami pont arra elég, hogy megdolgozza kicsit a pulzusunkat, vagy elriassza a folytatástól a kevésbé felkészülteket. Itt nemcsak a fizikai megerőltetésre gondolok, de ha valaki fél a magasságtól, akkor ezen a szakaszon van ideje szembenézni attól ami vár rá később. A második szakasz már jobban próbára tesz, de még még mindig nem igényel semmi különösebbet, csak rakni egymás után a lábakat a cikk-cakkos emelkedőn.

A pihenőt elérve, végre lehet egyet szusszanni. Itt már kb 300 m magasságban vagyunk, két túraösvény találkozásánál, az igazi kihívás viszont innen kezdődik. Ezzel nem árt tisztába lenni, úgyhogy a tériszonyosok jobb ha ennyivel beérik, ugyanis a mélység már innen is sokkoló, és ez csak fokozódni fog, ahogy fogy a lábunk alól a talaj. Aki viszont jóban van a magassággal, annak nagy kár lenne a cél előtt visszafordulni, bármilyen ijesztőnek is tűnik a továbbjutás. Én nem vagyok egy szívbajos típus, de bevallom első látásra - sőt másodikra is - egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy tényleg akarom-e. Persze nem a józan ész vitt tovább.

A merőleges sziklafal csúcsára egy keskeny hegygerincen vezet az út kb 400 m magasan a föld felett. Védőkorlát nincs, az egyetlen kapaszkodót pedig a sziklába vert lánc biztosítja. A mélység ijesztő, de ha csak előre nézünk és nem lefelé, akkor elkerülhető a pánik, ami itt nem annyira szerencsés. Mindenki magáért felel, senki más nem hibáztatható helyette ha lezuhan. Erre fel is hívják a figyelmet, csakúgy mint a halálos balesetekre is, amikre már sajnos többször is volt példa. Hatékony elrettentés - nem nekünk, mindenesetre pont elég ahhoz, hogy komolyan vegyük.
Egyik oldalról sziklafal, másik oldalról hatalmas mélység, alattunk pedig olyan keskeny szirt, ami épp egy embernek elég. Az emberek nem türelmetlenkednek, egymásnak adják a láncot, megvárják még a szembejövő elhalad, mintha lenne valami íratlan szabály, amit mindenki betart a biztonság érdekében. Miután átkeltünk a gerincen, nem maradt más hátra mint fel a csúcsig.

A meredek lépcsőkön való haladás nem volt egyszerű, és a nagy forgalom folyamatos megállásra késztetett minket, de itt már nem bántam. A kilátás mindent vitt. Egy jó 20 perces mászás és húzódzkodás után végre elértük a csúcsot, nem volt több kapaszkodó és végre ott hevert a lábunk alatt Zion. A tény, hogy egyesek rendszeresen megmásszák, cseppet sem rontotta meg a büszkeséget amit akkor éreztem mikor végre le tudtam ülni, hogy fújjak egyet.

A panoráma egész egyszerűen überelhetetlen. Dél felé a Virgin River kigyózó vonala mentén megnyílik a kanyon, Észak felé pedig a Narrows-ban beszűkül. Ilyen magasságból az aszfalt út csak egy vékonyka csíkká szűkülnek, a buszok apró pontokká válnak, és hirtelen mi nézünk le a kanyonban keringő sasok hátára. Igen, ez tényleg valami olyasmi, amiért érdemes felmászni ide, még akkor is ha egy angyalt sem látunk épp landolni. Következhetett a megérdemelt piknik, a fényképezkedés ami méltó jutalmunk volt a 3 órás mászás után,majd pedig még egyszer ugyanez, csak most visszafelé... Érdekes módon lefelé már kisebb lendülettel haladtunk, csendben, fáradtságtól elcsigázva, de azért végső bónuszként még sikerült egy magyar baráti társaságba belefutni. Kevés édesebb érzés van, mint mikor az ember a világ végén meghallja hogy az anyanyelvén beszélgetnek.

Egyesek szerint az Angels Landing 4 óra alatt oda -vissza megtehető. Ezzel nem vitatkozok, biztos Superman és Batman is képes rá, vagy aki csak fel - meg leszalad, maximum kicsit körülnéz. Aki azonban kényelmesen akarja végig járni ezt az utat, esetleg gyönyörködni, netalán fényképezni annak érdemes rászánni egy napot, hogy megmássza az angyalok leszálló pályáját. Mi megtettük, kiálltuk a bátorság próbát, Zion angyalai pedig büszkék lehetnek ránk. A túráról készült videót itt találjátok!

Írta és fotózta: Kiss Juditka (www.topusatrip.com)