Világutazó

Első ázsiai élményünk egy felejthetetlen három hetes malajziai utazás volt. Malajzia legtávolabbi szövetségi államára, a Borneón található Sabah-ra esett választásunk. Malajziát azonban csupán Borneót látva nem lehet megismerni. Kíváncsiak voltunk Kuala Lumpurra és a Maláj-félszigetre is, így utazásunk felét töltöttük csak Borneón. Malajzia brit gyarmat volt, lakosságának fele szunnita muszlim vallású maláj, jelentős kisebbségei a kínaiak és az indiaiak. Mivel tartottunk az utazási irodák által megszervezett nyaralásoktól, fárasztó és hosszas, ámde izgalmas kutakodás eredményeképp én magam állítottam össze kalandos utazásunkat, mely során egy helyen legfeljebb 3 éjszakát töltöttünk. Mindegyik szálláshelyünk különleges volt a maga nemében: laktunk az esőerdőben egy kókuszpálmából készült kunyhóban, illetve a dzsungel közepén a dombtetőn, valamint egy tengeren álló fatákolmányban is.

Egy várost sem láttam Malajziában, amire azt tudtam volna mondani őszintén, hogy szép. A második világháború pusztítása következtében a sabah-i városokat újjáépítették, de azért találni brit gyarmati múltat idéző történelmi nevezetességeket. Ettől függetlenül véleményem szerint Borneó malajziai része (ugyanis Borneón három ország osztozik: Indonézia, Malajzia és a Brunei Szultánság) elsősorban a természet kedvelőinek jelenthet tökéletes úti célt, az itteni városok csupán kiindulópontok. Kiváló lehetőség van Borneón hegymászásra, dzsungeltúrákra, trópusi állatok és növények megfigyelésére, búvárkodásra. Kuala Lumpurt nem tetszett nekünk, de erről majd később.Malajziáról először mindenkinek a Kuala Lumpurban található Petronas-ikertorony jut eszébe, mely 2003-ig a világ legmagasabb épülete volt (452 méter). Kevesen tudják csak, hogy a húsevő Rafflesia, amely a világ legnagyobb virága, csak Malajziában és Szumátrán található, illetve, hogy a borneói Kinabalu-hegy (4095 méter) Délkelet-Ázsia egyik legmagasabb hegycsúcsa. Borneó világhíres trópusi esőerdő-állományáról és búvárhelyeiről. A borneói esőerdők számos kipusztulás fenyegette ritka fajnak jelentik az egyetlen természetes élőhelyet, így a borneói orángutánnak, a törpeelefántnak, a ködfoltos párducnak, a nagyorrú majomnak. Elkeserítő látvány Malajziában, ahogy a pálmaültetvények terjeszkedése következtében fokozatosan csökken az esőerdők mérete. Amikor megérkeztünk Kuala Lumpurba, egyből indult a járatunk Kota Kinabaluba, a borneói Malajzia legnagyobb városába, ahol csupán csekély időt töltöttünk el.

Kedvenc borneói szállásunk a Tampat Do Aman Jungle Camp volt, mely a mesés tengerpart által körülvett paradicsomi esőerdő szélén található a semmi közepén. Dzsungelhangokra feküdtünk és keltünk, motoroztunk csodás tájakon, csónakáztunk mangrove erdőben, feküdtünk a hosszú fehér homokos partokon, gyűjtött esővízzel mosakodtunk a dzsungelre nyitott zuhanyzókban.

Kókuszpálmából készített aprócska kunyhóban laktunk, amiben nem volt más egy szúnyoghálóval fedett matracon és egy ventillátoron kívül. Imádtuk. Az idilli kempinghez tartozik egy 3,5 hektáros természetvédelmi terület is (négy féle őz természetes környezetben való háborítatlan szaporodását segítik elő, hogy utána visszatérhessenek a szabadba), oktatóközponttal és múzeummal, mely a helyi Rungus törzsek életvitelét mutatja be.

A Tampat Do Amant Howard, egy brit pasas hozta létre azért, hogy ezáltal óvja a környezetet és a helyi Rungus tradíciókat. Howard nagyon szimpatikus volt, sokat tanultunk tőle, például arról, milyen növényeket ehetünk a dzsungelben, ha túl szeretnénk élni.

A Tampat Do Amanhoz legközelebbi városból, Kudatból repültünk Sandakanba, Sabah második legnagyobb városába, amely a Brit Észak-Borneó fővárosa volt (nem összekeverni Sandokannal, a maláj kalózzal J).

Kudat kikötője

Sepilokban szálltunk meg, mint ahogy minden más turista, aki részt szeretne venni az orángutánok és a nagyorrú majmok etetésén a rehabilitációs központokban, illetve fel szeretné fedezni a Rainforest Discovery Centert (RDC). Az orángutánok a szabadban élnek Sepilokban, de a szokásos időben mindig előjönnek az etető platformokra. A Labuk Bay-ben található Proboscis Monkey Sanctuaryt (a nagyorrú majmok rehabilitációs központját) 11 hektárnyi területen hozták létre a pálmaültetvények között, ezzel elősegítve fennmaradásukat, természetes környezetükben való szaporodásukat.

Sepilokban csak drága szállások közül lehet választani, gyorséttermek és boltok nincsenek, hacsak nem akar az ember visszataxizni Sandakanba. Az egyetlen szállásunk, amivel nem voltunk elégedettek, az az itteni Sepilok Forest Edge Resort volt. Kívülről nagyon szép, a park idilli, de az árához képest egerek cincogtak a szobánkban, a fürdőszoba undorítóan koszos volt, a személyzet meg a képünkbe hazudott. Ellenben imádtuk a majom-etetéseket, a RDC-ben sétáltunk 25 méter magasan a fák lombkoronájában, az esti dzsungeltúra során láttunk repülő mókust, kaméleont, mérgező százlábút, tarisznyarákot, skorpiót.

Az éjszakai dzsungel egyszerre volt gyönyörű és félelmetes. Egyre sötétedett és ijesztő volt, ahogy az ugató hangot kiadó béka és az üvöltve zümmögő kabócaszerűség együttesen zenélt.Sandakanba gyűlnek azok a turisták is, akik innen szeretnének eljutni a Kinabatangan folyóhoz, hogy reggeli/délutáni/esti csónaktúrákon vegyenek részt állatmegfigyelés céljából. Csónakáztunk hát mi is a Kinabatangan folyón.

A nagyorrú, a hosszúfarkú és az ezüstös langur csak úgy hemzsegtek a part menti fákon. Láttunk ezen kívül orrszarvú madarakat, krokodilokat, óriási gyíkokat, vaddisznót, azonban elefánthoz sajnos nem volt szerencsénk. A dombtetőn levő erdei szállásunkhoz, a Last Frontier Resorthoz vezető 600 lépcsőfok megmászásakor megfigyeltünk egy vad orángutánt is, miközben az komótosan majszolgatta a bogyókat a fán. A Last Frontier Resort egy belga férfié, Gerté, akivel nagyon jókat beszélgettünk. Finomakat ettünk itt is, de vacsora közben denevérek és óriásszöcskék repdestek felettünk, ez némileg megakadályozta az étel élvezetét. A búvárhelyeiről híres kis sabah-i szigeteket sem szerettük volna kihagyni, így megszálltunk egy lábakon „ringatózó” házikóban a Monkey Dives Lodge-ban.

A helyiek mind ilyen tákolmányokon laknak a vízen. Tekintettel arra, hogy búvárkodni nem tudunk, kipróbáltuk a sznorkelinget, ami búvárkodás palack nélkül, pipával. Motorcsónakkal elvittek minket Mabul szigetre és a híres Kapalai-ra, amely valójában nem is sziget, hanem egy luxus resort a vízen.

Írta és fotózta: Tünde

A motorcsónakázás nagyon kalandos volt, ugyanis két hatalmas hullám között nem igen ért hozzá a csónak feneke a vízhez, a hullámok dobáltak minket, csuromvizesek lettünk. Kapalai-nál egy csodálatos korallfalnál sznorkelingeztünk. Színesnél színesebb halak és korallok között úszkáltunk Borneó akváriumában. Láttunk fél méteres kék pöttyös tüskés ráját, színes tengeri csillagokat és hatalmas teknőst is. Mabul is szép és hangulatos, de nagyon koszos, ugyanis a szemetet nem szállítják el innen sehova, az csak gyűlik és gyűlik.A Monkey Dives Lodge „saját medencéjében” is „búvárkodtunk”, ugyanis egy tengerből hálóval leválasztott rész is tartozik a szálláshoz. Gyönyörű halakat (bohóchal, tehénhal, oroszlánhal), korallokat és csomó rákot láttunk a szobánk alatt.

Vannak igazi klasszikus pontjai a Földnek amit mondhatni mindenki ismer. Ilyen a Grand Canyon is, ami a vadnyugat egyik örök jelképe. Láttam már képekről, elképzeltem ezerszer, de a két dimenzió korlátai közül kiszabadulva ott állni a peremen az egy teljesen más kategória. A kanyon szélén, állva az ember összezsugorodik, és elveszik a távolságban. A  helyenként 1,6 km mély szakadék, 440 km hosszú és 30 km széles, de ha nehéz ezt a sok számot így együtt elképzelni, csak gondolkodjunk el, mit jelent ez a távolság magyarországi viszonylatban...

Április végén járunk, mikor már az ember joggal várná el a jó időt, de úgy tűnik nem itt és nem most. Kilenc óra autózás áll mögöttünk, mire Los Angelesből elérjük a Grand Canyon déli kapuját, ami már pont semmire nem elég, így az éjszakát a 66-os út mentén fekvő Williamsben töltjük. Hogy kihasználjuk a sötétedés előtti utolsó órát, végig sétáltunk a kisváros főutcáján, melynek minden épülete és szöglete magán viseli a történelmi út jeleit. Nagyon igyekszünk nem tudomást venni a közelgő viharfelhőkről, de reggelre nincs mese, szembe kell néznünk a tényekkel, na meg a 30 cm-es hóval, ami nem épp biztató jel így az első napon. Lesz ami lesz, mi ugyan meg nem futamodunk, ha már idáig eljöttünk érte. Nekivágunk az egy órás útnak, amiből a csúszós-havas viszonyok mellett simán kettő lesz mire elérjük a Grand Canyon Falut, miközben  XYZ erősségű hóvihar tombol. Legalább parkolót nem nehéz találni, ami itt felér egy ajándékkal. A tény, hogy rajtunk kívül senki nem tartózkodik idekint, jelzés értékű is lehetne, de mi inkább örülünk a helyzet adta lehetőségnek, mert valljuk be nem kis teljesítmény üresen találni a világ egyik leglátogatottabb nemzeti parkját, ahová évente 5 millió turista zarándokol el.

A Grand Canyon Nemzeti Park az iránytű minden oldaláról megközelíthető. Las Vegas felől a nyugati bejárat van legközelebb (West Rim). Ide építették fel az üvegfenekű Sky Walk Bridge-et, ami a kevésbé szívbajosaknak való, és azoknak akik csillagászati összegért kimerészkednek a semmibe, úgy hogy még csak le sem fényképezhetik! Nonszensz! Az északi perem (North Rim) a Utah felől érkezőknek nyújt könnyű elérhetőséget, de csakis május és szeptember között járható, mert ne felejtsük, hogy itt 2440m magasan, télen komoly hóviharok tombolnak. A déli perem (South Rim) alacsonyabb fekvésű, jóval forgalmasabb és látogatottabb is mint a többi. Szerencsénkre télen nyáron járható, és mivel minket egy kis hófúvás nem riaszt el, szaladunk is egyből ponthoz, de várakozásunkat csalódás kíséri. 

Lehet, hogy nem volt véletlen hogy eddig nem nagyon láttunk embereket... Sűrű köd ereszkedik a kilométeres szakadékba, a látó távolság pedig zeró. Kicsit szíven üt a gondolat, hogy ez mekkora pech… 800 kilométerrel magunk mögött végre itt állunk mélység és magasság határán, lábunk alatt a világ nyolcadik csodája és semmit nem látunk belőle.

Nincs mit tenni visszavonulót fújunk, és amíg odakint dübörög a tél, mi a moziban melegedve megismerjük az öt törzs népeit - a Havasupi, Hualapai, Navajo, Hopi, és a Paiute indiánokat, és a történelmüket. A Grand Canyon az ő földjük volt már jóval azelőtt, hogy nemzeti parkként megismerte volna a világ. De még visszább megyünk az időben a kanyon születéséig, amit közel 3 milliárd évre datálnak. Hoppá egy újabb sokkoló információ! Azt is megtudjuk, hogy a Colorado folyó "csak" 5 millió éves, azaz bébi a kanyon igazi korához képest. Folyamatos apadása hozta felszínre a Grand Canyon történelmét a falak rétegeibe vésve. Egy óra mozi után újra szembeszállunk az időjárással, de ezúttal próbálkozásunk nem marad jutalom nélkül.

Ahogy a köd kezd felszállni, a kanyon is kezdi megmutatni magát, és végre sikerül elkapni egy-egy lélegzetállító pillanatot. A nap átsüt a vastag felhőn levő hiányos foltokon, és a Grand Canyon mesébe illő látvánnyal ajándékoz meg minket. Közben belátjuk, hogy a szabad parkolókon, és az üres buszokon kívül milyen más látványos előnyei is vannak a szeszélyes áprilisi időjárásnak. 

Később autóval folytatjuk utunkat, és a keleti kapu felé haladva minden létező ponton megállunk. Hogy csak párat említsek a sok közül: Mother Point, Yaki Point,  Grand View Point, és sorolhatnám még. Mindenhol csak 15 perc és máris  vége a napnak. Jól időzítünk, és csonttá fagyva ugyan, de időben elérjük a Keleti kapunál fekvő Desert View point-ot, ahol a Navajo torony tetejéről majdnem egy ikonikus grand canyon-i naplementével zárhatnánk a napot. De csak majdnem, mivel az időjárás megint közbeszól. Sebaj, majd legközelebb! Visszajövünk amint jó idő lesz, vagy majd egyszer valamikor...

Ezt ünnepélyesen meg is fogadjuk, amint forró csokit iszogatunk a Navajo torony kandallója mellett, miközben összegezzük a mai nap viszontagságait. A csontig hatoló hideget, az átláthatatlan ködöt, a tüdőgyulladás kockázatát, valamint a cserébe kapott felejthetetlen élményeket, és az első pillanatot amikor végre megpillantottuk a vörös-havas sziklákat. Igaz reggel még komoly aggályaink voltak a mai nappal kapcsolatban, és biztosak voltunk benne, hogy az égiek összeesküdtek ellenünk, mostanra viszont átértékelve azt  mondhatjuk,  jókor voltunk jó helyen.

Írta és fotózta: Kiss Juditka (topusatippek.blogspot.hu)

Fotós túrák az Egyesült Államokban, kezdőknek, profiknak és megrögzött kirándulóknak egyaránt - TopUSATrip

Dél-Afrikában Limpopo tartományban áll egy nagyon egyedi bár, amit építészek helyett a természet alkotott. A Sunland Big Baobab névre keresztelt fa a világ legvastagabb törzsű baobab fája (Adansonia digitata). A 47 méter kerületű fáról évgyűrűk hiányában szénizotópos kormeghatározó módszerekkel állapították meg, hogy több ezer éves.1993-ban a holland Van Heerdens a földjén álló baobab fa évezredek alatt kialakult üregét kitisztította és egy természetes szellőzésű, állandó 22 °C hőmérsékletű borospincét és bárt alakított ki a belsejében, ami azóta is turisztikai látványosságnak számít a környéken.

Nemrégiben a világ jelenlegi legnagyobb utasszállító repülőjének az Airbus A380-as pilótafülkéjéből nézhettetek végig egy leszállást San Franciscoban, ami nagy sikert aratott.

A mostani videó is hasonlóan érdekes, az Air Tahiti Nui légitársaság 15 éves születésnapja alkalmából készült, végigkövetve a repülés minden mozzanatát, a gép előkészítésétől és karbantartásától a fel- és leszálláson keresztül egészen a felhők fölé.

Ismét véget ért egy év, remélem mindenki sok szépet látott és csodás élményekkel gazdagodott idén is! Ezzel a kis összegzéssel kívánunk mindenkinek Nagyon Boldog, Sikerekben és Egészségben gazdag Új Esztendőt! Örömmel tölt el, hogy ennyien velünk együtt kalandoztatok idén is, remélem jövőre is a Világutazóval tartotok! Íme, a Világutazó 10 legnépszerűbb posztja - a statisztikák alapján - 2013-ban!
A teljes posztért kattints a címekre!

10. Ház a folyó közepén

9. Vízalatti vízesés Mauritiuson

8. A legjobb téli panorámák medencéből

7. Csernobil elhagyatott kórháza 27 évvel a baleset után

6. A világ 10 legjobb túraútvonala

5. 10 lélegzetelállító gyaloghíd

4. 30+1 elképesztő fotó madártávlatból

3. Nátron-tó, ahol kővé válnak az állatok

2. Lépcső a semmibe - megnyílt Ausztria legmagasabban fekvő függőhídja Dachstein felett

1. A legek útjai

Ezzel a hangulatos karácsonyi kisfilmmel kívánunk nagyon boldog, békés és szeretetteli karácsonyi ünnepeket  minden kedves Világutazó olvasónak és családjának!

Gyönyörködhetünk az Alpok vonulataiban számos kilátóról és függőhídról, de eddig ilyen különleges helyről még nem. Ma adják át a  nagyközönségnek a franciaországi Chamonix feletti 3842 méter magas Aiguille du Midi csúcson épült új kilátót. A kilátó érdekessége, hogy tetőtől talpig üvegből készült (minden oldala és az alja is) így semmi sem akadályozza a  szédítő látványt. Az üvegpadló alatt 1035 méteres mélység tátong. Talán néhányak számára ismerős lehet a konstrukció, mely a chicagoi Sears Tower oldalában már borzolja a kedélyeket egy ideje.

A „Step into the Void” (Lépés a semmibe) nevű kilátó névre keresztelt üvegkalitka minden fala 12 mm vastag az alja pedig 3x12 cm üvegből készült. Az építmény ellenáll akár 220 km/órás szélnek is. A látogatók papucsot kapnak, hogy ne csússzanak el és hogy kíméljék a padló üvegét. A kilátó építésének költsége 2,1 millió euró, melyet 2013. szeptember 13-án kezdtek építeni és a mai napon adják át a látogatóknak.

Kína Szecsuán tartományában, Leshan városától nem messze található a világ legnagyobb kő Buddha-szobra. A monumentális alkotást a Minjiang, Dadu és Qingyi folyók találkozásánál, egy sziklatömbből faragták ki a Tang-dinasztia idején (i.sz. 618–907).  A 71 méter magas szobor az ülő Maitréja Buddhát, az eljövendő korszak Buddháját ábrázolja. Az Óriás Buddha elképesztő méretekkel bír. Vállszélessége 28 méter, és a legkisebb lábujjkörmén is elfér egy ember. A leshani Óriás Buddha és az Emei-hegy környéke 1996 óta az UNESCO Világörökség része.

A helyi mondás úgy tartja: "A hegy Buddha és Buddha a hegy". Vagy Buddha a Buddhában, ugyanis a hegységnek az a része, ahol a leshani Óriás Buddha található, maga is hasonlít egy fekvő Buddhára, ha a folyó felől nézzük, a leshani Óriás Buddha éppen a szívénél van. A leshani Óriás Buddha nem csak az időjárás viszontagságainak és a turistaáradatnak van kitéve, hanem ahogy sok helyen másutt is Kínában, komoly problémát okoz a légszennyezettség is. Így néhány éve a szobor közelében található gyárakat és erőműveket bezárták, ezzel védve ezt a kulturális és természeti örökséget. 

Fotók:soso, David Schroeter

A svájci Alpokban megbúvó Whitepod öko-luxus resort 1400 méteren helyezkedik el a 3257 méter magas Dents-du-Midi (A dél fogai) lábainál. Különlegessége abban rejlik, hogy alpesi rönkházak helyett luxusjurtákban tölthetjük az éjszakákat. Az épületcsoport középpontjában egy régi épület áll, magába foglalva a szállás közösségi és kiszolgáló funkcióit, körülötte pedig szétszórva 15 db "Pod". Alapterületük egyenként 40 m2,  felszerelésük természetközeli mégis luxus kategóriájú: kényelmes ágyak, szőrmék, puha meleg szőnyegek, és egy nagy fatüzelésű kályha. A Whitepod épületek koncepciójának lényege az ökoturizmus fejlesztése és a "zöld" környezet tiszteletben tartása.

Új-Zéland, a Gyűrűk ura és a Hobbit filmek forgatásának otthona, amit zseniálisan használ ki az országimázs építésére.

Legyen szó akár a Hobbit-kocsmáról, vagy az Air New Zealand repülésbiztonsági filmjéről,   itt minden a Középfölde lakóiról szól, így azon se csodálkozzunk ha a repülőtéren egy óriás Gollam fogad. Íme a legújabb gyöngyszem...