Világutazó

Dubaiból, hajnalban indul a busz Muscat felé. A határon kutyás vizsgálat, senki nem bukik meg. Egyszerű, ingyenes vízumkészítés, ami kellemes meglepetés a dubai-i írisz fényképezéses, sorba állós beléptetés után. Az ománi utak nem éppen az autós közlekedés szegényes terepe, a körforgalmakban mindenhol pazar építmények, az elválasztó sávban növényzet, ami abban az éghajlatban komoly gondozást igényel. Nem beszélve a gyakorta a városok között is sorakozó kandeláberekről, az éjszakai fényárban történő autózáshoz adják a világosságot. Omán olajtermelő állam, talán itt a megoldás.

Omán zászlaja két keresztbe fordított kard, díszes övvel és rituális tőrrel. A fehér szín a békét és a jólétet jelenti. A vörös a hetvenes éveke előtt használatos ománi zászlóról származik, amely egyszínű vörös lobogó volt, és az idegen hódítók elleni küzdelmet jelképezte. A zöld a Dzsebel Ahdrára (a Zöld-hegységre) és a termékenységre utal.

Muscatban egy kis öbölben kis szálloda. Az öblöt körben keretező hegyek oldalában körbástyás erődök őrködnek a város felett. Az esti világítás a látványt még mesebelibbé teszi.
A helyi bazárban beszerezhető a helyi öltözet alapvető két kelléke. a speciális fejfedő, amit csaknem minden ománi férfi visel, valamint a bojtos disdása, a teljes testet fedő hosszú ing.

 Muscat környéke is sok látnivalót tartogat. Halászfalu, zöldségpiaccal. Omán - az erődök országa. nagyjából 500 van az országban Az ország területén körülbelül 500 vár található, ebből 60 van restaurálva. Bár a portugáloknak nagy befolyásuk volt az omani várak építésében, csupán 3 erődítmény, ami valóban portugál építmény. A legtöbb vár az iszlám előtti korból származik. Bahla vára Unesco világörökség, helyreállítva és fantasztikusan berendezve. Keresztül a hegyeken, a wadikban - gyönyörűséges völgyeken át  vezet az út vissza Muscatba.

Masirah, csaknem lakatlansziget felé menet, a Wahiba - a vörös sivatag homokdűnéit nem lehet kihagyni. A sivatag hihetetlen színekben pompázik. Az úton tábla, vigyázat teve! Persze meg is jelent, semmitől nem zavartatva magát, kényelmes tempóban kelt át az aszfalton.
A sziget messziről látszik, teljes kivilágítás, az is kiderül, hogy még repülőtere is van. Hát ennyire volt lakatlan. A tengerpartja csodás, a pihenés napja. Mintegy 1000 km-es út Salallahig.

Salalah a tömjén városa, sok minden a tömjénről szól, van múzeuma, és a bazárban ezer változatban kapható.
A környéken zarándok hely is van - Jób sírja, valamint a környéken található káprázatos természeti képződmény, Tawi Atayr víznyelő.A Salallahtól néhány kilométerre lévő Taqah homokos tengerpartján búcsúzunk ettől a csodavilágtól.

 Írta és fotózta: Farkas Imre (facebook.com/UtazzPixelekkel)

A turizmus Velencét a tenger ékkövének nevezi. Találó elnevezés, hiszen ahol és amikor a turisták látogatják, csupa fény és szín. A szárazföldtől minden tekintetben elválasztott sziget a város. Általában az ideutazó egy hosszú, mesterséges és egyenes útpályán érkezik kocsival vagy vonattal. Ha nappali fényben jön, akkor a tengeri párából lassan feltűnik a színes házak sora. Csendesek, zárkózottak és titokzatosak. Ha éjszaka jön, egyszer csak a távolban megpillant egy apró fényt, majd még egyet, aztán húszat, százat és a várost ezernyi lámpa apró fényköre rajzolja ki, mely mindegyike sokszorosan tükröződik a tengerben. Valóban egy sziporkázó ékszer. Bármikor is jön, az az érzése lesz az embernek, hogy egy különleges, elszigetelt mesevilágba érkezik, ahol semmi sem olyan, mint a többi, hétköznapi városban.

Az első nap egy az ezeregy éjszaka meséiből. Díszes, színes ékszer-házak, az ablakokból virágok omlanak le. A csatorna vizén végtelen sok fekete gondolát egyforma hajós kormányozza. Nem lehet őket megkülönböztetni, ugyan az a személy mind, ahogy hívjak a turistát, hogy szálljon a hajójukba. Mesébe illő, különleges utat ígérnek, és a turista látva azokat, akik a nagy utashajón, a vaporetton tolonganak, kiválasztottnak érzi magát és elfogadja a feléje nyújtott kezet.

A városban nincs két egyforma látvány, mert egy labirintus, ahol nem az eltévedés, hanem a felfedezés vár. A mindenhol egyforma kővel borított utcákon minden ház más, még az emeletek is máshol vannak, és minden bolt mást kínál. A mosolygós árus a portékáját nem csak a boltban kelleti, hanem az utcát is kirakatként használja. Míg az egyikben színes maszkok vannak, a mellette lévőben mar vörös homárt vagy zöld mandulás süteményt kínálnak. A szem nem tud cikázás nélkül szétnézni közöttük.
A kalandozók miután elteltek a főutak kínálatával, az ezernyi színes bolttal és kíváncsiságuk becsalja őket egy csendes, szűk, sötét sikátorba, megkezdődik a kergetőzés a várossal. Sose lehet tudni előre, hogy a kanyargó sikátor hova visz: egy kis csatornához, rajta a híddal, vagy egy kicsi térhez, amit szorosan körbezárnak a magas házak, vagy egyszer csak véget ér egy lépcsőnél, mely eltűnik a csatorna zöld vizében. Vagy hirtelen kétfelé agázik és dönteni kell a két egyformának tűnő utcácska közül, esetleg hirtelen meglep és újra a kalandozóra zúdul a főutca süteményillata és kavalkádja a sok száz turistával
Ha a turista emléket akar magával vinni a városból, akkor a mesevilág még jobban beszippantja, hiszen kénytelen közelebb menni az utcai árusok portékájához vagy bemenni egy boltba, hogy megkeresse magának a különleges tárgyat, mely csak rá vár és csak neki fog mesélni az otthoni szűk szobában, mikor odakint zuhog az eső
Ezek a látogatások rendszerint egy naposak. Reggel érkezik a turista, és igyekszik szívét és táskáját minél jobban megtölteni a kincsekkel, hogy mikor távoznia kell, minél több csoda legyen, amivel túlélheti a szürke hétköznapokat.
Velence. Most mar nem tudok úgy gondolni a városra, mint az első alkalmakkor. Mar láttam egy másik arcát is és biztos vagyok benne, hogy több is van neki. Velence egy város és egy nő egyben, és mint minden nő, ő is másképp viselkedik velünk ha csak egy pikniket, egy éjjeli kiruccanást vagy egy hétvégét töltünk el vele. Ellenben ha közeledünk hozzá, nem lesz zárkózott és bizalmatlan, mint más európai város, hanem ránk mosolyodik és körbevezet Az első kedvessége, hogy bár azt hittük a kis ékszerházak belülről üresek és lezárt dobozként díszítik csak a várost, belül valójában lakhatóak. Sok ház várja az utazókat. Mindegyikben csak néhány, otthonosan berendezett szoba van, de azt szívélyesen megosztják bárkivel. A szállodákról nem írnék, hiszen azok is egy díszlet részei. 

Az a fehér begóniákkal díszített ház, melyben mi laktunk, negyedórányira volt a turisták egyik kedvenc helyétől, a Rialto-tól. És az útmutatás, hogy hogy találtuk meg? Velencében így tájékozódik az utazó és a helyi ember is: menj a Rialto északi végéhez, fordulj az onnan induló főutca bal ágára, menj, míg el nem éred a kutat, fordulj jobbra, menj át a fémhídon, majd ha látod a 3749-es számot, akkor megérkeztél. A ház postai címe: Ponte Chiodo, ami valójában a ház főbejáratától ívelő híd neve, de mindenki a kert felöli oldalon lép be a házba. Velencében nincsenek pontos címek, nincsenek vonalzóval megrajzolt utcák, sem felcímkézett házak. A város olyan szabadon él, ahogy háromszáz évvel ezelőtt tette, az idő megállt és nem változott. Ugyan úgy kedvére kiszolgálja a látogatókat és ugyan olyan könnyű szívvel fogadja be az utazókat.
Hajnal. Ahogy az éjszaka hangos volt a mulatozástól és a kacagástól, annyira csendesek a hajnali órák. A virradat egy alvó várost talál. A lámpákat már mindenhol lekapcsolták, az ajtókat becsukták és az éttermek teraszai békésen üresek. Végétert az előadás. 

Eközben a halászok megérkeznek a halpiac hatalmas, árkádos épületébe. Elrendezik asztalukat, rá a jeget, majd a friss fogást teszik: tonhal törzsek, rákok, kagylók, kecses, kerek tüskés halak, homárok, osztrigák, csigák Minden, mit aznap Neptunusz adott nekik. A mellettük lévő teret a zöldségek és a gyümölcsök foglalják el. Pár óra alatt az üres utcarész megtelik csendes beszélgetéssel, miközben a velenceiek megveszik az ebedre valót. Mire tíz óratájban a turisták itt sétálgatnak, már semmi sem utal a reggeli piacra. Az árkádsor újra üres, az utca tiszta. A sirályok és a söprögető kezek gyorsan rendbe tették.
Reggel 6kor a város még a hajnali párában alszik. A házak színtelenül bújnak el a ködben. Akinek ebben az órában mégis dolga akad, halkan lépked. Az ajtókat óvatosan csukják, az emberek suttogva beszélnek és a motorcsónakok csendesen szállítják az árut. A gondolák letakarva, egymás mellett kikötve hintáznak a csatornákon, vagy a két part között járnak ide-oda, hogy a munkába igyekvőknek kompjuk legyenek. Csak a sirály csapatok perlekednek hangosan a szemetesből kiszedett falatokért. Éktelen lármának tűnik a sivalkodásuk a csendes utcákon. A város most nem a táncosnő, ki maskarába bújva szórakoztatja a turistákat. Most háziasszony, aki gondoskodik a fedele alatt élőkről.
Zöldségesek, halárusok, kereskedők és mindenfélét szállítok vezetik a csónakokat, viszik a megrendeléseket az éttermek és a boltoknak. Megérkezéskor a hajót egy cölöphöz kormányozzák, hevenyészve kikötik, becsöngetnek a csatornáról nyíló ajtón, ahol ekkor megjelenik két kéz, mely átveszi a beadogatott csomagokat. Az utcákon az árut kis, kétkerekű molnárkocsikon viszik el oda, ahova csatorna nem vezet. A hordár megáll a hídnál, megfordul, háttal fellépked a lépcsőkön, miközben magával húzza a kocsit. Majd a másik oldalon visszafordul, és hátradőlve leengedi a kerekeket a fokokon. Gyorsan és csendesen közlekedik, mintha semmi nehézséget nem okozna a hatalmas csomagok célba juttatása. 

Ahogy a nap lassan feljebb kúszik az égen, a szürke város újra megtelik színekkel. Az ég kék lesz, és a házak fakó pasztellszíneit felváltják a pirosak, sárgák és zöldek A paletták kinyílnak, az ablakokban lévő virágokat kis kannák locsolják. Ilyenkor a kávézókban csak turistákat találni, akik már most megrészegülten iszák a teájukat és várják, hogy a város újra szórakoztassa őket. Eközben a velenceiek, mint egy több ezer főt számláló színházi társulat, már az újabb műsorszámra készül. A díszleteket a helyükre tolják, a boltokban felkapcsolódnak a lámpák és már nyílnak is az ajtók. Mire tizenegy lesz a függönyök szélnyílnak és az előadás ismét pompás.
Ha kíváncsi vagy, hogy mi zajlik a színfalak mögött és hajlandó vagy napokat úgy eltölteni a városban, hogy mind a négy égtáj fele bejárod az utcákat, Velence kézen fog és bevezet a színészöltözőkbe. Lassan, utcáról-utcára, a középkorú nő leveti a maskaráját. Majd a maszkját a félszeg, de megjátszott szégyenlősségével együtt, és te megláthatod a nőt a festék és a jelmez alatt: ugyanolyan emberek lakják a várost, mint bárhol. Itt is a fiatalok estenként ugyan úgy eljárnak egy bárba meginni egy italt és találkozni az ismerősökkel. Sokszor csak megállnak valahol egy pohárral a kézben vagy leülnek egy híd lépcsőjére, a csatorna partjára. Vannak itt is elszegényedett öregek is, akik a városszéli omladozó házakban laknak és eljárnak horgászni, hátha meglesz az aznapi ingyen betevő.

Kik itt élnek tudjak, hogy két(féle) Velence van. A színházi társulat: a nap 24 órájában hajlandó jelmezekben, kifestett arccal fellépni és ámulatba ejteni az előadás nézőit. És van egy város a díszletek mögött. Egy város, ahol bár vannak íratlan szabályok, mégis nyitott és toleráns. Érdeklődve fogadja be a másságot. Könnyeden teszi meg a találkozáshoz az út felét, azáltal, hogy több idegen ország nyelvet is megtanulta. Ez a város csak azt várja el, hogy őszinte légy, önmagadat ad. Hiszen a színház az életük része és nem értik, hogy a falak mögött mi szükség lehetne a képmutatásra és a szerepjátszásra. Itt önmagad lehetsz, nem várnak el tőled semmit. Nem várják el, hogy alkalmazkodj, hogy úgy élvezd az életet, ahogy ők. Viszont ha hajlandó vagy megismerni őket és beilleszkedni, a város a keblére ölel. Mint a jó színészi gárda, mindenkit befogad és elfogad, annak, aki és igyekszik mindenkinek megadni, amit csak kíván. Ha szegény vagy, olcsón is tudsz élni, sőt miután megismernek engedményt is kapsz a vacsora árából a kis étteremben. De csak ott, ellenben ha a nézőterén foglalsz helyet, akkor az előadásért busásan fizetned kell. A színfalak mögött viszont a legfrissebb halat kapod, a tarisznyarákot aznap reggel fogták és ha meg sosem ettél, bárki szívesen megmutatja, hogyan férsz a húsához. Velence az a fajta nő, akiben megleled a kurtizánt és a hercegnőt is, de aszerint bánik veled, akit te meglátsz benne.

Írta és fotózta: Tamók Ria

Aztán észreveszed, azt hogy miközben a város gátlástalanul levetkőzik előtted és megmutatja a jelmez mögötti önvalóját, ugyanekkor rólad is lehullik a ruha, lemosod az arcodra tapadt vastag sminket és kibontod a hajad. Lehet, hogy meglepődsz mennyi szerepből száradt rád a festék és rég látott ismerősként üdvözlöd önmagad. Velencében újra megtudhatod ki vagy. Ki vagy valójában, ott, belül, amiről már meg is feledkeztél. Minél több időt töltesz el meztelenül, annál kevésbé fogod újra befesteni az arcodat. Mire távozol ismét tudod, hogy ki vagy és melyek azok a szerepek, amiket többé nem akarsz eljátszani.

Ha utazó barátként töltöd a városban az idődet, távozásod után már nem fogsz úgy visszatérni, hogy egy színházba mész egy pár órás előadásra. Hiszen a város is visszavár, mint egy kedves barátot, mert már az vagy számára.

Bár Európa a világ második legkisebb kontinense, a turisták fele ide koncentrálódik, és a 10 leglátogatottabb országból hét is a mi kontinensünkön található. A jól karbantartott kulturális örökségek, a gazdag történelem és a hatékony infrastruktúra mindezt lehetővé teszi.

Vajon melyik európai városban készül a legtöbb fotó? A kérdést Tanel Tammet professzor válaszolta meg a sightsmap.com segítségével. A Sightsmap a helyszínek szerinti közösségi fotós szolgáltatás, a Panoramio adatbázisából dolgozik, és egy hőtérképhez hasonlóan mutatja meg hol készült a legtöbb fotó.

A japán kapszulahotelekről már olvashattatok nálunk, most jöjjön egy kicsit európaibb verzió, a minihotel.

Most az egyik legnagyobb szállodalánc, a Premier Inn tervez egy minihotel beruházást meglehetősen nagy léptékben gondolkodva. A következő 3 évben 1000 szobakapacitással 5 hotelt terveznek nyitni London és Edinburgh belvárosában, míg 2018-ig 6000-re szeretnék bővíteni a szobák számát. A 11 m2-es szobákat közel 30%-kal a hasonló, központi elhelyezkedésű londoni szobaárak alatt szeretnék kínálni. A három pingpongasztal alapterületű, HUB névre keresztelt hotelszobák további érdekessége, hogy azok a hotel weboldaláról letölthető alkalmazás segítségével mobilról vezérelhetőek. A szobák további felszereltségéről és képességeiről itt olvashattok.

Az Adriai-tenger kitartóan csapkodta a horvát Isztriai-félsziget partjait, miközben a sziklák között egy kis rákocska reménytelen szélmalomharcot vívva próbálta a kinézett kavicsot egy kő mögé hurcolni. A fáradhatatlan hullámok azonban könyörtelen módon újra és újra elrabolták tőle a követ, de a kis ollós állatka nem adta fel. Elkeseredett próbálkozásait végül siker koronázta, és immár a hullámoktól védve, békésen megpihent az új szerzeménye fölött.

Az ember nem is gondolná, hogy mennyire nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy szinte teljesen kiszakadjunk a civilizációs mindennapok egyhangú szürkeségéből. Budapesttől végig autópályán haladhatunk Horvátországba, azon belül is az aktuális úticélunk, az Isztriai-félsziget felé, mely egykor még javában magyar föld volt. Az Európai Uniós csatlakozásnak köszönhetően a határátkelés is meglehetősen gyorsan zajlik, és az alagutakkal bőven megtűzdelt út is gyorsan eltelik, ahogy a táj szépen lassan mediterránba olvad át. Először csak kisebb pálmafák jelennek meg, majd felbukkannak az első leander-bokrok is. Aztán szinte a semmiből, teljesen váratlanul feltűnik a tenger.

Varázslatos, hogy a négy elem mennyire megbabonáz és fogságban tart minket, akárhányszor látjuk… A Föld – gondoljunk csak az iszonyatos sziklafalakra, szurdokokra, Grand Canyon-ra, sivatagra vagy hegységekre, ahol évmilliók munkájának lehetünk szemtanúi. A Tűz – ahogy már egy gyertya lángját is elmélyedve bámuljuk, és egyben a legjobb barátunk s legfőbb ellenségünk. A Levegő, ahogy találgatva nézzük a felhőket, vagy amikor rettegve várjuk egy nagyobb vihar érkezését…

Vagy a Víz… Ahogyan a tengeren ösztönösen keressük a horizontot, egy kis szigetet, szárazföldet, vagy bármit, ami legalább megtörné azt a hatalmasságot, melyet elképzelni lehetetlen. Ha azonban semmit sem találunk, kénytelenek vagyunk beletörődni, hogy mekkora kis porszemek is vagyunk valójában. A tenger az idő és tér olvaszótégelyeként keveri magába évmilliók történelmét és kilométerek ezreit – talán épp a kis rák kavicsa is több ezer kilométert utazott a tengerfenéken, miután lepattant egy több millió éves kőzetről, ami számtalan réges-rég elpusztult élőlény megkövesedett szarkofágja.

A sok strandoló turista nem is sejti, hogy a talpuk alatt ott ropog a történelem – azt azonban már jól tudják, hogy mindez rettenetesen fáj: a horvát tengerpart ugyanis nem a megszokott homokos-fövenyes kategória, hanem hegyes és szúrós kövek, sziklák szegélyezik a partot. A tengerbe merészkedés előtt tehát mindenképpen javallott egy „vízi cipő” vásárlása, kivéve ha betonkemény a talpunk, vagy ha jó néven vesszük, hogy a fürdőzők jót mulatnak a négykézláb és fél lábon járásunk sajátos koreográfiáján, amint a csúszós sziklákon különösebb sebesülés nélkül szeretnénk a vízbe jutni.

Rovinj nyáron kiváló úti cél mind a passzív mind pedig az aktív pihenésre vágyók számára. A mediterrán nap szikrázóan szórja sugarait a langyos tengerbe, a kis dombon megpihenő horvát óváros szűk utcái és sikátorai pedig a közeli Olaszországot és a kicsit távolabbi Görögországot idézik. További isztriai utazások indulóállomásaként is kiváló, hiszen délre többek között Pula, északra pedig Poreč bővelkedik a látnivalókban, nem beszélve a szintén közeli Plitvicei-tavakról, mely a Világörökség része.

Rovinj óvárosában a dombetőre, a Szent Eufémia-templom felé sétálva idilli és hamisítatlan mediterrán hangulat fogad minket: a portájuk előtt söröző-sakkozó öregemberek, és a mellettük lustán ásítozó macska, a tenger morajlásába vegyülő sirályhangok, vagy a szűk, macskaköves utca fölött kifeszített ruhaszárító kötelek hirtelen borzasztó távolivá és apróra zsugorítják az itthoni betonpanel-házak és gyárkémények összképét, a gőzölgő aszfalt utakat, és pöfögő buszokat.

A tenger partján, a kikötő mellett egy nagy piac is fogad minket, ahol a helyi kofák egymást túlharsogva kínálják portékájukat, mely javarészt levendula, szarvasgomba, olívaolaj és füge. Az apró főtér felé haladva pedig éttermek, fagyizók és bárok garmadájával találjuk szemben magunkat, melyekbe az éhség, a hőség és a szomjúság miatt mind be is tértünk. Horvátországban, vagy egyáltalán mediterrán országban járva érdemes megtapasztalni a kiváló és egészséges gasztronómiájukat, mely főként zöldségekből, gyümölcsökből, valamint halakból és tenger gyümölcseiből áll. Az erőteljes olasz hatásra való tekintettel természetesen nem maradhat ki a gnocchi, spaghetti, valamint a többi jellegzetes tésztaféle sem, de amit mindenképpen érdemes megkóstolni, az a szardella, vagy girice, ami tulajdonképpen egy rakás apró hal kisütve, citrommal és salátával tálalva. Én személy szerint úgy vagyok vele, hogy nem eszek olyat, ami közben szemez velem, így inkább rukkolás gnocchi-t választottam (kiejteni nem GNOCCSI-nak kell, hanem inkább NYOKI-nak). Mediterrán étellel amúgy nem lehet melléfogni, ráadásul pont ideális a nagy hőségben, hiszen könnyű, gyorsan emészthető táplálékokról van szó.

A fagyizók is eltérnek az itthon megszokottaktól, hiszen habár egy gömb ára körülbelül ugyanannyi, mint Magyarországon, itt nem egy pingponglabdányi adagot kapsz, hanem olyat, hogy két gombócnál a másodikat már szinte a tenyeredben kell tartanod, nehogy kiessen a tölcsérből. A fagyis-barista eladó pedig kontrétan zsonglőrködött a fagylaltgömbökkel, mielőtt tölcsérbe szedte volna azokat, jár a taps!

A Rovinj-i városnézés után estefelé, a hatalmas hőséget kompenzálandó mi sem ideálisabb, mint leülni egy szimpatikus bárban a tenger partján, hogy sörrel pótoljuk az aznap elvesztett folyadékmennyiséget. Szerencsés esetben pedig még annak is tanúi lehetünk, hogy a naplemente után felbukkanó Hold aranysárgából ezüstre varázsolja a hullámokat.
Rovinj-től az isztriai partszakasz mentén délre indulva érdemes az A9-es autópálya helyett a 21-es utat választani, és útközben megállni Bale-ben. Az apró faluban még inkább érezhető az a hermetizálás, ami megóvja ezeket a településeket. Az ablakkereteken szinte már lógnak a régi fa zsalugáterek, a macskaköves utcafelületet pedig ki tudja, milyen régen tették le. A tősgyökeres baleiek pedig csodálkozva bámulják az elhaladó turistákat, akik hacsak pár percre is, de nyüzsgést hoztak a faluba.

Bale-től már csupán húsz kilométerre van Pula, mely elsősorban az amfiteátrumáról híres, ahol ma koncerteket és sporteseményeket rendeznek, de a hot-dogot majszoló nézők talán nem is tudják, hogy a Colosseumhoz hasonlóan a római korban ez is véres harcok színhelye volt, ahonnan a hullákat egy csatornán keresztül közvetlenül a tengerbe eresztették. A város ókori jelentőségét mutatja még a rengeteg I. századi műemlék is, többek között a parthoz közeli Fórum és az itt helyet foglaló Augustus-templom, vagy éppen a Sergius-diadalív. Ám keresztény emlékekkel is bőven találkozhatunk, melyek közül a leghíresebb talán a már említett amfiteátrum köveiből (is) épült Szűz Mária-székesegyház. Az elmúlt korok köveiről visszasugárzó hőséget itt is jobb, ha egy olasz fagylalttal, vagy egy gyors mártózással enyhítjük a tengerben.

A történelem és a régi idők szerelmesei isztriai utunk következő állomásán, Porec-ben sem unatkozhatnak, hiszen a még mindig az ősi római városszerkezetre épülő település szintén bővelkedik látnivalókban, melyek közül mégis kiemelkedik az immár UNESCO Világörökség részévé nyilvánított Euphrasius-bazilika a térségben egyedülálló mozaikjaival. A számtalan szigettel körülvett város egyébként a példaértékűen rendben tartott strandjainak, isztriai ételkülönlegességekben bővelkedő éttermei, valamit kulturális jelentőségének köszönhetően számos díjat nyert el és az egyik legkedveltebb turistacélpont az országban.

Írta, fotózta és a videót készítette: Barnus és Marci

Horvátország megszámlálhatatlan kincsét és látnivalóit, nem is beszélve a magával ragadó mediterrán hangulatáról, elég nehéz szavakba foglalni, ezért végezetül álljon itt inkább az utazásunk során készített rövidfilmünk, melynek során könnyen a mesés Isztria vidékein barangoló hátizsákos turista helyében érezhetjük magunkat.

Júlia melle hideg volt és kemény.. nem okozott különösebb élményt a fogdosása. Azért csöcsörésztem meg őt Veronában, hátha tényleg szerencsét hoz. :)

A nevem napján indultunk. Az út Provence-ig sok száz kilométer, így az első estét Olaszországban töltöttük. Verona óvárosában össze is futottunk egy magyar pincérnővel, és annak – a magyarokra nem jellemző módon – rendje és módja szerint kedvezményt is kaptunk a pizzánkra és lasagne-ra, amit vacsorára elfogyasztottunk. Az olasz szállásadó család pedig segített, mosolygott, a vállunkat veregették, mintha a családjuk részei lettünk volna. Éreztük, hogy elindultunk nyugat fele. :) Liguria, az odaút olasz tengerparti része tele volt alagutakkal és viaduktokkal, vagyis a lelkem még út közben is szárnyalhatott. Nem tudom miért van, de imádom ezeket az építészeti remekeket, elolvadok tőlük, eufórikus állapotba kerülök, ha ezeken száguldhatok keresztül. Ahogy átléptük az olasz határt, és beértünk Franciaországba, köd telepedett ránk. Az útjelző táblákról mégis átcsillogott a Coté d’ Azur felirat. :)

A szállásunk egy Les Borrys nevű pár házas kis település közepén, egy erdővel körülölelt majdnem – ha nem – chateau volt.

Engedjétek meg, hogy tegyek egy kis kitérőt kastély ügyben. Chateau-kat úton-útfélen találtunk.. azok csak úgy akadtak mindenütt ahol jártunk.. amolyan kastélykák, kastélyocskák, kicsit nagyobb váracskák voltak ezek. Saját használatra. Mintha a szél a kastély-magokat valahonnan felkapta volna, és Provence-ban mindenütt szétszórta volna, azok meg gyökeret eresztettek, és kinőttek. Avignon-ban megnéztük a pápai palotát, de azt hiszem az egész csapat igazán nagy élménye mégis a folyó túlpartján álló vár maradt, amit az ellenpápák építettek fel. Ez volt Szép Fülöp vára. Bár az ablakokon üveg még nem volt akkoriban, és az emberek 30-40 évet éltek átlagban, az építészet ehhez képest fantasztikusan fejlett volt. A vár alatti városrész is nyomot hagyott bennünk, olyan kis finom, cizellált, tiszta, csendes volt minden, nem beszélve arról, hogy betértünk egy olyan galériába, ahonnan senki nem akart kijönni.. Tátott szájjal tapasztaltunk, kutattunk, szívtuk magunkba a hely szellemét, töltődtünk, ugyanakkor szomorkodtunk amiért itthon ilyesmiben nem lehet részünk. A hét közepén, a nap végén, már a szállás fele menet, Tarascon nevű városkában ismét találtunk egyet a kastélyokból, ahol is pár percre megálltunk. Felajánlottam, hogy veszek a másnapi reggelihez kenyeret és elmegyek keresek egy boulangerie-t. Egyedül indultam el, és találtam egy meseszép spalettás utcácskát, ami ott és akkor csak nekem volt a csoda arra a 15 percre. Ezt azért írom, mert üres volt az egész kis utca.. és én az egész út alatt a turistákra panaszkodtam, hogy minek vannak ott ahol én is vagyok, és ahol én fényképeznék, de nem tudok tőlük.. :) :) Persze ez csak humoros zsörtölődés volt.

Roussillon-ban az okker kanyonban például a fenyőfák idegesítettek, ott azoktól nem tudtam rendesen fotózni. De most komolyan?! Amíg én ott vagyok és fotózok, miért nem lehet leszedni a fenyőfa díszletet, hogy azt a csodálatos vörös és sárga kanyont tökéletesen megörökíthessem?! :) Na de kanyarodjunk vissza a várakhoz és kastélyokhoz. Les Boux sziklavára és sziklafalba vájt városkája egy újabb különleges élmény volt. A Luberon hegység tetején a városka kapujában egy édességbolt fogadott. Beleszédültem a színekbe és formákba, a látványba. Ha lehunyom a szemem, látom a kövekből kirakott utcákat, házfalakat. Szép volt nagyon. Gordes városára azt mondják, hogy Provence legszebb városa. Be is csiccsentettem már délelőtt, miután megkóstoltam a Pastis-t, a helyi ánizsos röviditalukat. Képzelhetitek milyen mesésnek láttam ezután a helyet. :) Ebben a városban forgatták a Bor, Mámor, Provence című film egyes jeleneteit. Egy utazótársunk régi vágya volt, hogy meglátogassuk azt a kúriát, amit a filmben a főszereplő megörökölt. Egy újabb chateau, méltóságteljes, terebélyes platánokkal, szökőkúttal, tavacskával körülölelve. Igen. Tényleg ilyen szirupos volt egész Provence, de olyan jó volt benne úszkálni.
A szállásunkon annyi volt a szoba, hogy még válogathattunk is. Esténként a kandalló mellett az ebédlőben vacsoráztunk, hallgattuk a francia híreket :) , és csacsogtunk, miközben az emeletről a porcelán babák, az antik könyvek és kitömött madarak hallgatóztak.

A tenger a gyengém, és elvesztem az eszem legtöbbször, ha megérzem az illatát, vagy meglátom a türkiz csillogását. Bár ahol mi jártunk, ott a tengernek nem volt szaga.. Érdekes tapasztalás volt ez. Marseille, Cassis, Cannes, Monaco és a francia riviéra sok volt a kicsi szívemnek, mert megszakadt a gyönyörűségtől, nehéz volt feldolgozni a hazatérést, és a nagy kékségtől való elszakadást. Marseille olyan volt mint egy ragyogó királynő élénk kék szemekkel. Cassis a kislánya volt, apró, kis huncut, de a szemét az anyjától örökölte, türkizes beütéssel csillogott. Monaco olyan volt, mintha egy képeskönyv precízen megrajzolt csipkés házikóiból állna, egy-egy öblöcskével, bagettet cipelő kisfiúkkal a kacskaringós utcákon, akiket ferraris apu és botoxozott anyu csak a születésnapján ölel meg. Cannes-ról a pacsuli szagú, fojtogató, unatkozó jólét sütött.. De a plage-ok.. Nizza végtelen városában a tengerparti sétány felejthetetlen látvány volt. Nizza-ba szeretnék még visszamenni, és csak ott eltölteni pár napot.

L’isle sur le Sourge-ban megtapasztalhattuk a francia piac nyújtotta kulináriákat. Én, mint egy kis dilis mosolyogtam, és pörögtem-forogtam, fotóztam agyra-főre, de legalább visszamosolyogtak az emberek. Amerre jártunk bagettel a hónuk alatt sétáló franciákkal találkoztunk. Vidám látvány voltak. Itt is betértünk egy galériába, ahol a szószék csigalépcsőzetétől kezdve a barokk kártyázó asztalig mindent lehetett kapni. Fejest ugrottunk a galéria közepébe, és amíg levegővel bírtuk, lubickoltunk benne. A tulajdonosnak egy barátja Magyarországról vitt neki ajándékba egy kutyaházat. Nagyokat mosolyogtunk a galéria közepén álló Ugat-lak-on. :)

Nem csak városkákban, piacokon, és várakban jártunk. Meglátogattuk Van Gogh szanatóriumát is, és elmentünk a Camargue-i Nemzeti Parkba, ahol több száz és száz flamingó között sétálhattunk, és szerelmes lettem a fehér vadlovakba, számomra mesebeli unikornisokba. Plátói szerelem ugyan, de még mindig itt vannak a szívemben. :)A Pont du Gard-nál elvesztettük az időérzékünket is a folyópartról elénk táruló múltat csodálva, és Abbaye de Saint-Roman-ban az ókeresztény barlangkápolnában, amely temetkezési helyként is funkcionált, szinte éreztük bőrünkön az ott éltek szellemét.

Platánsorok, spaletták, történelem, divat, kultúra mindenhonnan, mindenhogyan, egy kis elitizmus, tisztaság, rend, összetartás, kényelem..
Az utazó társak egytől-egyig olyan emberek voltak, akiket öröm volt megismerni, vagy újra együtt utazni, illetve együtt részesének lenni ennek a sok szépségnek.Hazafelé egy éjszakát újra Olaszországban töltöttünk, de azt hiszem jól esett ez az átmenet, mert a hirtelen váltás jobban sokkolt volna. Így is mire hazaértünk Magyarországra, ismét bogár temetővé vált a szélvédő..

Átélte és írta: Dr. Bayer Edit (Naky)
Photo by Naky:
www.facebook.com/naky.photography

Ez a fotó/fotók önálló művészeti alkotás, melynek tulajdonosa a szerző, Dr. Bayer Edit (Naky). A fotó engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása, a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. Copyright (c) All rights reserved!

Vadnyugat túránk második megállója a fagyos Grand Canyon után, Page. Ez így elsőre talán nem mond semmit, viszont aki a nyakába veszi Arizonát, annak egy kötelező állomás. Az Arizona északi határán húzódó kisváros, olyan nevezetességekkel büszkélkedhet mint a Lake Powel, a Horseshoe Bend, vagy a fotósok Mekkája, az Antelope Canyon. Azaz kanyonok, mert rögtön ketten vannak - Alsó és Felső Antilop - de erre még visszatérünk. Page felé haladva teszünk egy kis kitérőt, hogy megnézzük a Marble Canyon két partját összekötő acélhidat, a Navajo Bridge National Monument-et. Még a '30-as években építették a hidat, hogy megkönnyítsék a Colorado folyón való átkelést, ma pedig valódi funkcióján túl, a navahoknak állít emlékművet a 140méter magas acélmonstrum a Grand Canyon és a Glen Canyon találkozásánál.

A Page-be vezető 89-es főút már önmagában is elég látnivalót szolgáltat, és állandó megállásra késztet minket az előttünk álló 40km-en. Elérve Page-t először a Glen Canyon Dam-et vesszük célba, ami a Las Vegas közeli Hoover gáthoz hasonlóan erőműként és víztározóként is funkcionál. Itt ugyan nem engednek be a
gát belsejébe, de a kanyarból nézve legalább olyan jól mutat mint idősebb testvére Boulder City-ben.

A gát a Lake Powel-be duzzasztja a Colorado folyó felsőbb szakaszát, s ez már a Glen Canyon része. Csónakkal egész a kanyon belsejébe el lehet jutni, és egy hosszabb sétával felkutatható a világ egyik legmagasabb természetes boltíve. A navaho indiánok szent helyként tisztelik, úgy tartják a lelkek itt kelnek át a szivárványhídon, így talán nem meglepő, hogy miért is hívják Rainbow Bridge-nek.

A Glen Canyon partján tett sétánk után következhet végre napunk fénypontja. Irány az Antelope Canyon. A navahok területén fekvő földalatti csoda, a világon legtöbbet fényképezett kanyon. Közel egymillió turista zarándokol ide évente hogy megcsodálhassák a csiszolt homokkő falak közti fényjátékokat. Mi az alsó kanyont (Lower Antelope Canyon) vesszük célba, amit össze-vissza kanyargózó szűk járatai miatt "dugóhúzóként" is emlegetnek. A felső kanyon (Upper Canyon) látogatottabb, nagyobb termei miatt könnyebben járható, és főleg a nyári hónapokban különleges fényoszlopok figyelhetők meg, ahogy a nap átsüt a réseken.

Az alsó kanyont nem özönlötték el annyira a turisták, de a látvány itt sem ér kevesebbet. Sőt... Miután minden apparátusunkkal bizonyítjuk, hogy komolyan gondoljuk a fényképezést, két órás külön belépőt kapunk, hogy idegenvezetés nélkül a magunk módján fedezhessük fel a kb. 1km-es szakaszt. Az első meglepetés maga a bejárat, azaz inkább egy keskeny rés a földön ahol bejuthatunk a föld alá. Elsőre kissé ijesztő, de az idegenvezető megnyugtat, hogy jó helyen járunk és azzal hagy magunkra, hogy csak figyeljük a szent szellemet... Ez a sokatmondó üzenet némi kapaszkodót ad, hogy legyőzzük a klausztrofóbiánkat, és rövid szakasznyi mászás után hirtelen a napsugarak játszóterén találjuk magunkat. Mesébe illő jelenet fogad: a beszűrődő napfény a falakat színesre festi, a vörös minden árnyalatát felhasználva a lilától egészen a narancsig.

Gyorsáradások mosták ki ezeket a földalatti járatokat, mélyen a vörös homokkő sziklába vájva, a szél és a homok pedig smirgliként tökéletesre csiszolta a remekművet. Sok helyen jártam már, sok szépet láttam már, de nincs ehhez a helyhez fogható. Nemcsak a látvány miatt, de van valami különleges hangulata amit nehéz szavakba foglalni. Azért megpróbálom röviden vázolni az élményt: mi néma csendben próbálunk minden sarkot és szegletet megörökíteni, miközben a távolból furulyaszó közeledik felénk. Bár a dallam csak a közelgő turistacsoportot jelezte, nekem mégis beugrott mit mondott az indián a kanyon előtt: a "Spirit". Azt hiszem ez volt az amiről beszélt, és amiért a látogatottság ellenére még mindig szent helynek tartják a kanyont. Hitük szerint a furulyaszó életre kelti  a szent szellemeket, és ennek most mi is szem és fültanúi lehettünk. Aki ismer, tudja hogy számomra igazi kihívás 20 percig csendben maradni, de ez a barlang két órára gond nélkül belém fojtotta a szót, így nem csoda, hogy teljesen megszűnt az időérzékünk.  Egyszercsak észrevettük, hogy a végére értünk a kanyonnak, és egy vaslétra jelezte, hogy itt a mese vége.

Mára már nem maradt más hátra csak a Horseshoe Bend, napunk méltó befejezése.A Horseshoe Bend a Colorado folyó egyik jellegzetes szakasza, ahol a folyó lópatkó formát leírva megkerül egy kiugró sziklát. A kilátópont könnyen megközelíthető és kb fél óra - dombra fel, dombról le - séta árán elérhető a tízpontos panoráma. Innen megnézni a naplementét, megint nem egy olyan emlék amit könnyen elfelejt az ember. De ugyan kinek ne lenne borzongató érzés a Colorado folyó partján ülni és nézni a vörös tájat, melynek sziklái több millió évet tudnak magukénak? Miközben eltűnik a Nap a horizonton, sorba vesszük milyen élmények értek minket két nap alatt. Tegnap még Grand Canyon, ma pedig Marble Canyon, Glen Canyon, Antilope Canyon, és még ami út közben volt... Már most nehéz számon tartani, pedig a java mégcsak most következik, ahogy egyre mélyebben haladunk a vadnyugat szívében.

Írta és fotózta: Kiss Juditka (www.topusatrip.com)

Nagyon közel, Bosznia és Hercegovina fővárosábn igazi keleti hangulat uralkodik. Szarajevó elnevezés a török „saray” szóból ered, ami annyit jelent, hogy palota. Szarajevó város nevét több nyelven is használják: Sarajevo (bosnyákul, szerbül, horvátul) ; Сарајево (cirill írásmóddal) és Saraybosna (török nyelven). Lakossága összetételét túlnyomórészt bosnyákok, majd szerbek és horvátok teszik ki. A városban muszlim, ortodox, római katolikus és zsidó vallás uralkodik. Aki szeretne egy ilyen etnikai és vallási ötvözet része lenni, annak feltétlenül meg kell látogatnia ezt a várost.

Szarajevóban nagyon sok látnivaló van. Legnevezetesebb ucta az óvárosban található Baščaršija. A Baščaršija a 15. században épült meg, amikor Isa-beg Isaković megalakította a várost. Számos kávézónak, étteremnek (csevabdzsinica, burekdzsinica) ad helyet ez az utca. Háromszor jártam eddig Szarajevóban, és minden egyes alkalommal azt észleltem, hogy az emberek sokkal lazábbak, nyugodtabbak mint Európa más városaiban.

Baščaršija főutca

Baščaršija téren található a Sebilj (jel. arabul szökőkút). Mehmed-paša Kukavica emelte fel 1754-ben, de 1852-ben tűz következtében leégett. 1891-ben a cseh Aleksandar Vitek építész tervrajzai szerint újraépítették. A legenda szerint aki iszik ebből a kútból, az vissza fog térni Szarajevóba (velem is így történt). Nagyon sok ember fordul meg itt nap mint, és mégis van ennek a helynek egy megnyugtató jellege. Aki már járt ott, érti, hogy miről beszélek.

A Sebilj forrás

A szarajevói bazár (jel. arabul piac) varázsolja az igazi keleti hangulatot. Különböző mesterségek találhatók itt meg: fazekasok, lakatosok, ötvösök stb.

Bazár

A Tašlihan egy volt kő karaván-szeráj, amelyet 1540-1543 között építettek. A szeráj perzsa eredetű szó, aminek jelentése palotaegyüttes. Szarajevói szerájon belül hazai és külföldi árusok üzletei működtek. Sajnos 1879-ben leégett és használhatatlanná vált. A képen látható maradvány maradt meg az egykori Tašlihan szerájból.

Írta és fotózta: Anita

Nem mondhatom még el magamról, hogy mindenhol voltam már, de van egy-két olyan, ahova mind a mai napig visszavágyom. Mindegyiket más miatt szeretem. Ha még gondolkozol, hogy idén merre indulj, én a következő hat egyikét javaslom - írja a backpacker.hu blog szerzője.

6. Iguazú-vízesés - Argentína

Az argentin-paraguayi-brazil határon lévő vízesés egy hatalmas nemzeti park területén található. Egy egész nap lehet lófrálni a gigantikus pillangók között, és csodálni ezt a hatalmas vízesést. Olvasd tovább az élménybeszámolót!

5. Atacama sivatag - Chile

San Pedro de Atacama-ban tilos táncolni, ezért a helyiek illegális bulikat szerveznek a dűnék között vagy egy elhagyatott házban. Persze nem emiatt a kedvencem: erről a helyről annyi csillagot lát az ember, mint egész eddigi életében összesen. Az extrém sportot kedvelők pedig nappal felcsatolhatják a sandboardokat, hogy bevegyék a sivatag homokbuckáit.

5. Grúzia

Grúzia egy fantasztikus időutazás - vissza 80-as évekbe. Ladák, bóvlik, egy erős elnyomás utáni ébredezés. Tbilisi gyönyörű, az ételspecialitások után még mindig vágyom, hihetetlen olcsó, de amiért igazán megéri meglátogatni, az a grúzok vendégszeretete. Felfedeznéd Grúziát?

3. Varanasi - India

Bevallom, India nem mindenkinek való. Tényleg büdös, és tényleg elképesztő a szegénység. Viszont, ha ezen valahogy sikerül túltenned magad, akkor megláthatod ennek az országnak a csodás spiritualitását, az emberek kedvességét és ahogy a kis sikátorok között kijutsz a Gangesz partjára, hamar megérted, miért tekintik egy Istennek a folyót. További élmények Indiából!

2. Gili Air - Indonézia

Egy nagyon pici sziget Lombok mellet, ahol az ember úgy érzi, hogy egy háromdimenziós képeslapba csöppent. Gilin tilos motorral vagy autóval közlekedni, így a helyiek apró kis lovaskocsival fuvarozzák a turistákat. A homok fehér, a víz türkiz színű és az emberek folyton mosolyognak! Ismerkedj meg Gili Air mesés világával!

1. Salar de Uyuni - Bolivia

Soha életemben nem láttam olyan szépet, mint a Salar de Uyuni. A 180 négyzetkilométernyi sósivatagban sétálva, az ember úgy érzi, a mennyország határán van, hiszen, a pár centis víz teljesen visszatükrözi az eget. Ha kíváncsi vagy élőben is erre a csodára itt a lehetőség.

A világ második legforgalmasabb kikötője, a világ második legforgalmasabb repülőtere, a világ legnagyobb ülő Buddhája, a világ leghosszabb mozgólépcsője, a világ leghosszabb libegője, a világ leghosszabb függőhídja, és mindez egy helyen, egy különleges közigazgatású régióban, Hongkongban található.

Hongkong sokszínűsége már a repülőtéren lenyűgözött, hiszen ez világ egyik legnagyobb reptere, ami hatalmas forgalmat bonyolít le, a világ legkülönbözőbb pontjairól fordulnak meg itt az utasok. A brit gyarmatosításnak köszönhetően nem csak Ázsiában, de világviszonylatban is fontos kereskedelmi központ lett Hongkong. A kis szigetekből álló város, területét nem tudják bővíteni, így magasabbnál magasabb épületek készülnek, hogy a növekedő népesség elférjen.

 A Lantau szigetén található repülőtérről a városba egyetlen úton juthatunk el, méghozzá a világ leghosszabb függőhídján keresztül.Az emeletes buszok egészen Kowloon városrészig visznek be. Itt találhatóak a legolcsóbb és egyben a legszűkösebb szállások (hotelek, hostelek), ezek általában egy sok 10 emeletes toronyház egyik emeletén helyezkednek el. A szobák olyannyira szűkösek, hogy fürdő szoba már luxus, de ha van is épp hogy 1 ember elfér benne. Kowloon szigetén található a hírességek sétánya, ahol csak ázsiai hírességek szerepelnek, számunkra csak 2 híresség lehet ismerős, Bruce Lee és Jackie Chan. A hírességek sétányára gyönyörű kilátás nyílik Hongkong Central District-re, ahol minden este a híres banképületek fényjátékba borulnak.

Hongkong Kowloon részről hajóval könnyen átjuthatunk a Cetral Districtbe csupán 60 Ft-nak megfelelő HK$-ért. A Central District legfontosabb két épülete, a kardot formáló Bank of China épülete, illetve HSBC (The Hongkong and Shanghai Banking Corporation) épülete, ami arról híres, hogy a teljes épület szerkezetet is láthatjuk. Ezeket az épületek a magasból, a Victoria Peak-ről is megszemlélhetjük. Ide a híres hongkongi siklóval juthatunk fel, és csodálatos kilátás tárul elénk az egész Central District-re és Kowloonra. A városközpontban feltétlenül próbáljuk ki a helyiek kedvelt közlekedési eszközét, az emeletese villamost (double decker tram, csupán 75 Ft-nak megfelelő HK$-ért), ez is még a gyarmati időkből származik. Itt található a világon egyedülálló Central-Mid-Levels Escalators, a világ leghosszabb kültéri mozgólépcsője, ami a szűk és emelkedő utcákban való közlekedést segíti elő.

Miután kinézelődtük magunkat, érdemes kicsit hongkongivá válnunk. Ehhez elsőként térjünk be egy ázsiai típusú játékterembe. Vigyázzunk itt minden csupa cukiságból áll, és meglepő módon ez felnőttek számára készült. Ha igazán hongkongi szórakozásra vágyunk próbáljuk ki a kicsit bolondosnak tűnő sticker machine-t. A hongkongi fiatalok kedvenc szórakozása, baráti társasággal fotózkodni, és kidekorálni ezeket.

A híres ázsiai tejes teát se hagyjuk ki, és ha kicsit merészebbek vagyunk, próbáljuk ki az utcai árusok által készített friss és gyors tésztákat, illetve a híres párán főtt édes vagy sós dim sum-t. Egy helyi lakos segítségével pedig, az eldugott „hot pot”-ozó helyeket is megtalálhatjuk. A „hot pot” egy óriási forró leves az asztal közepén, amiben mi magunk főzzük meg az ínycsiklandó húsokat és zöldségeket, ez egy fajta „ázsiai fondue”, érdekes módon a levest senki nem eszi meg. Miután jól laktunk, és megpihentünk, és még mindig van erőnk, a világ leghosszabb libegőjével, eljuthatunk a Lantau sziget egyik csúcsán található, a világ legnagyobb Buddha szobrához.

Írta és fényképezte: Csilla