Világutazó

New York az USA északkeleti részén, New York államban található. Több mint 20 milliós lakosságával a világ egyik legnépesebb városa. Az amerikai kapitalizmus, a szabadság és a demokrácia szimbóluma.
2013 decemberében lehetőségem nyílt négy napot tölteni ebben a nagyszerű, és semmi máshoz nem hasonlítható városban. Szállásunk New Jerseyben volt, így mindennap egy órás vonatozással mentünk be a városba. Az autóval való közlekedés New York-ban és környékén is katasztrofális.  A városban a legjobb választás a metró, viszonylag olcsó és gyorsan, könnyedén juthatunk el vele a legtöbb helyre. New York már elsőre is lenyűgöző. Ahogy kiléptünk a Pennsylvania Station- ből, szinte azonnal ámulatba ejtettek a felhőkarcolók.

Első utunk az Empire State Buildinghez vezetett, amely New York egyik fő jelképe. Építésétől kezdve egészen 1971-ig a világ legmagasabb épülete volt. Szerencsére nem kellett órákat várni, kb. 10 perc alatt bejutottunk a liftbe és pillanatok alatt fent voltunk a 80. emeleten. Innen még egy lift visz fel a 86. emeletre. Itt van a híres kilátó, ahonnan az összes irányba lélegzetelállító panoráma nyílik. Órákig elnéztük volna innen a magasból New York-ot.

Következő úti célunk a Times Square volt. Tele emberekkel, reklámokkal, plakátokkal. Délután végigmentünk az Ötödik sugárúton, este pedig sétáltunk a Central Park-ban, amit teljes egészében hó borított, de így is nagyon élveztük.

A második napot a Metropolitan Museum-ra szántuk. A világ egyik legnagyobb műgyűjteményével rendelkezik és tulajdonképpen lehetetlen egy nap alatt teljesen bejárni. Elképesztő szobrok, festmények találhatók itt minden korból, a törzsi művészettől kezdve a modern művészetig. 5 óra alatt szinte csak végigrohanni tudtunk a múzeumon, de óriási hatással volt ránk mindaz, amit ott láttunk. Beesteledett, így visszaindultunk a vasútállomásra és élveztük a város hangulatát a kivilágított felhőkarcolók árnyékában.

   
Másnap reggelt a Brooklyn-híd megtekintésével kezdtük. Amerika egyik legrégebbi függőhídja, Manhattant és Brooklynt köti össze.  A híd kétszintes, fent sétálhatnak a gyalogosok. A hídról nagyon szép kilátás nyílik Manhattan déli részére. 

A Brooklyn-híd után a Wall Street felé vettük az irányt. Szombat volt, üzletemberek sehol, de így is érdekes látni ezt az épületet és a közelben található Federal Hall-t. Manhattan ezen részén vannak az igazán magas felhőkarcolók, de meglepően sok, szép századforduló környékén épült épületet is lehet látni. Még sétáltunk egy kicsit Manhattan déli részén, majd a Chinatown felé vettük az irányt. A kínai negyed egy teljesen más világ, szinte bámulatos, ahogyan az egykori kínai bevándorlók egy saját kis világot tudtak itt kialakítani. A hömpölygő tömeg, a halárusok, a kirakodó árusok nagyon jó hangulatot adnak. A város ezen területén több sajátos negyed épült (Little Italy, Greenwich Village).

A napot a jóval feljebb található Guggenheim Museum-mal zártuk, amely teljes egészében a modern művészetnek van szentelve. Az épület kívülről is érdekes sajátos építészeti stílusa miatt.
Az utolsó napon a Szabadság-szobrot néztük meg. A bevándorlók számára e szobor jelképezte a szabadságot, mely mára az Amerikai Egyesült Államok jelképe lett. Először New Jerseyből hajóval az Ellis Island-ra mentünk, ahova az európai bevándorlók érkeztek Amerikába. Itt található a Bevándorlási Múzeum is, a bevándorlók névsorával. Ezek után komppal mentünk tovább a Liberty Island-ra, ahol megnéztük a Szabadság-szobrot. Sajnos a koronába szóló jegyet hetekkel előtte le kell foglalni, így mi csak a talapzatig jutottunk, de elképesztő élmény volt így is. 

Írta és fotózta: Koch Róbert

Később behajóztunk Manhattan déli részére, ahol megnéztük a One World Trade Center-t, New York legmagasabb épületét, majd sétáltunk a városba. Este visszahajókáztunk New Jerseybe, de még távolról megcsodáltunk a fényekben úszó várost. New York egy igazán lenyűgöző, egyszer mindenkinek el kell jutnia ide, hiszen egy olyan élményben lehet része, amit soha nem fog elfelejteni.

Életem egyik legpezsdítőbb, legspontánabb, legfergetegesebb élménye volt, mikor belecsöppentünk a tavalyi nyaralásunk utolsó napján Barcelona legszuperebb fesztiváljának – Sónár - egyik rendezvényére.

Nem kellett hozzá más, mint napsütés, rengeteg őrült, partizásra elszánt fiatal, pálmafák és egy kis estrella (spanyol sör). Utolsó nap volt, szerettünk volna minél több életérzést kiszippantani a maradék időnkben a városból, de magunk sem gondoltuk, hogy hatalmasat sikerül szakítanunk J. Gondoltuk, Barcelona kapja meg a megérdemelt, méltó tiszteletet, és legszebb ruhánkkal háláltuk meg a vendégszeretetet. Elindultunk hát utolsó körutunkra, vissza a Ciutadella Parkba, a számomra egyik legkedvesebb parkba (rengeteg gyönyörű zöldövezet ékesíti a várost).

A nyaralásunk legelején ott kezdtünk, aznap esett az eső, így ezt a helyet „kihalva” mértük fel első körben. Visszatérve, verőfényes napsütés várt minket, és valami furcsa zsizsegés a levegőben ;).
A parkot most hátulról közelítettük meg, szebbnél szebb növények vettek körbe minket. A lábaink sietősre vették az iramot, izgatottak voltunk, s a fáradság ellenére tettre készek. Ahogy a tisztásra értünk elcsodálkoztunk, mennyi ember tölti meg a helyet, ahhoz képest, ami legutóbb fogadott minket. Furcsa mód, szinte csak fiatalok voltak, mint ha vártak volna valamire. Tettünk egy kört, s a tömeg csak gyűlt. Érezni lehetett, hogy itt valami készülőben van. A tér közepén állt egy kis keleti stílusú építmény, amit egy dj pulttal egészítettek ki. Ekkor már tudtuk érdemes maradnunk, s megnézni mi lesz ebből. Nem sokkal később már tele volt a tisztás, a port felverve kavarogtak az emberek, csoportokba tömörülve beszélgettek. Aztán megszólalt az első hang, s hatalmas őrjöngés támadt…mindez délután 3-kor, a napsütésben Barcelona egyik legszebb helyén. 

Írta és átélte: Török Lejla

Nem túlzok, mikor azt írom, hogy gyönyörű lányok, és szexi félistenek tomboltak körülöttünk. Körülbelül 10 másodpercig szóhoz sem tudtunk jutni, aztán bekapcsolódtunk az őrületbe. Nekem egyszerre járta a testem a hideg és meleg, egyszerre volt könnyes a szemem, és fogsoraimat teljes egészében mutató mosolyom. Nem bírtunk magunkkal, beszaladtunk a tömeg közepébe, és akkor már két kézzel csápoltunk egy ismeretlen elektronikus zenére. Tűzött a nap, de ez senkit nem érdekelt, mindenki levetkőzte, amit csak lehet, de leginkább a gátlásokat, és a gondokat. Nem lehetett nem vigyorogni az idegen emberekre, és velük együtt nevetni tovább. Úgy telt el pár óra, hogy észre sem vettük. A legnagyszerűbb az egészben az, hogy egészen váratlanul ért minket ez a hatalmas impulzus.

Barcelonát az első perctől kezdve imádtuk (s itt hosszan sorolhatnám a miérteket), de ez az utolsó ajándék tőle, végérvényesen megszerezte a ’legizgalmasabb város’ címet!

Évek óta járok telente Ausztráliába, részint ismerősökhöz, részint pihenni, részint keresem az üzleti lehetőségeket. Kiutazásom előtt többen kérdezték, nem unom-e még Ausztráliát? Ez egy akkora hatalmas ország, hogy ezt nem lehet ilyen könnyen megismerni, ezáltal megunni sem. Simán autózhatunk országon belül annyit, mintha Budapestről leruccannánk Bagdadba.

Régóta kacérkodom a gondolattal, hogy ha már eljövök a világ másik végére, meg kellene nézni Új-Zélandot is, de annyi látnivaló van Ausztráliában, hogy ezt eddig mindig elvetettem. Régi álmom volt, hogy lakóbusszal menjünk végig az országon, így egyre többet időztem az ilyen túrákat kínáló oldalakon, és ekkor botlottam bele az egyik lakóbuszos cég úgynevezett relokációs listájába. Mi is ez pontosan? Majd megölt tavaly a kíváncsiság, hogy hogyan jut vissza az autó, a rendeltetési helyére, több ezer kilométerre, amikor te az ország egyik pontján felveszed, majd a másik pontján adod le? Hát ez a relokáció: felveszed az autót a cég által megjelölt városban, majd Te magad viszed vissza a kiindulási helyére, cserébe csupán 1 dollárt kell fizetned naponta, sőt még az üzemanyagodat is fizetik. Jó üzlet nem? Főleg, ha neked alapvetően teljesen mindegy, hogy északról délre, vagy délről északra autózol. Megmondják, mikor tudod felvenni, és mikorra kell odaérni a végcélhoz. Ausztráliában nem nagyon volt épp ilyen lehetőség, de találtam egy 8 napos turnust Új-Zélandon Christchurcből Aucklandbe, így azonnal lecsaptam rá, és ez meg is pecsételte az utunk sorsát. Reszkess Új-Zéland, jövünk! Ezek után már csak megfelelő repülőjegyet kellett vadászni, de ez elég egyszerű feladat, errefelé a fapadosnak tényleg az ára is fapados, nagyon olcsó az utazás, ha szerencsés vagy, húszezer forintból eljutsz bárhová.

Néhány szó a lakóbuszról: egy hatalmas VW Crafter autó van átalakítva két személyes lakóautóvá. Van benne minden: hideg-meleg vizes zuhany, wc, klíma, mikró sütő, mosogató, gázégő, kényelmes ágy, TV, tehát minden adott a gondtalan utazáshoz. Aki bírja a kicsit nomád - kemping életet, annak a legkiválóbb nyaralási forma lehet. Az autó és az utak mérete miatt viszont mindenképpen jól jön a teherautós gyakorlat, mert ez megspékelve az ismeretlen környékkel és a bal oldali közlekedéssel tud furcsa helyzeteket produkálni. :)

Új Zéland két szigetből áll, az északiból és a déliből. A két sziget teljesen különbözik egymástól, de mind a kettő rengeteg látnivalót kínál. A két sziget között komppal lehet közlekedni. Itt ne egy Szántód - Tihany kompot képzeljünk el, annál egy picit nagyobb. Nem sokkal, mert csupán 10 szint van rajta. Ebből három az autóké, egy külön szint a gyerekeké. Ezen kívül van VIP lounge, moziterem, bűvész műsor és élőzene, helikopter leszálló, kilátó rész, egyszóval minden, ami kényelmessé teszi az utazó számára a közel négy órás utat. 

És, hogy miért érdemes Új-Zélandra ellátogatni? Egy országon belül gyönyörű tengerpartok, hófödte hegycsúcsok, sivatag, gyönyörű tavak, gejzírek, vulkánok, fjordok, és még sokáig sorolhatnám.

Írta és fotózta: Tóth Balázs

Új-Zélandi kitérőnk után azt mindenképp levonhatjuk tanulságként, hogy 8 nap arra elég, hogy kapjunk egy kis ízelítőt a kivi életérzésből, és a maori kultúrából, de nagyon kevés arra, hogy tüzetesen megnézzük az országot. Alapvetően mindenkinek ajánlom Új-Zélandot, de azt hiszem én már megmaradok Ausztrália őrültnek! :)

(a honlap, amin ilyen ajánlatokkal találkozhattok: http://www.apollocamper.com/reloc.aspx)

Vadnyugati kalandunk negyedik napjához érve, már elég fáradtak vagyunk ahhoz, hogy ne érdekeljen a napfelkelte, igy adunk magunknak plusz pár óra pihenőt és csak később kezdjük a napot. Következő megállónk Canyon De Chelly, ami ugyan sem méreteiben sem látogatottságában nem közelíti meg az olyan nagyokat, mint a Grand Canyon vagy a Monument Valley, de mindenképp figyelemre méltó látványosság elrejtve az átlag turisták elől.

Canyon De Chelly Arizona keleti oldalán fekszik és egyben az Anasazi indiánok törzsi területe mely napjainkban nemzeti emlékműként,  5 dolláros belépőjegy fejében látogatható. A tény, hogy a turista áradat még nem rohamozta meg, csak még vonzóbbá teszi uticélunkat, ugyanis mostanra már kezdjük megérteni, hogy az igazi vadnyugat varázsát nem ott találjuk ahol a legtöbben tolonganak.

Canyon De Chelly egy meredek sziklafalakkal határolt természetes folyosó, ami egy kis folyó vonalát követve szűkül be, lehetetlenné téve az átmenő forgalmat. A falak tökéletesen elizolálják a kanyont, megközeliteni pedig csak úgy lehet, ha vagy a folyó vonalát követjük vagy pedig meredek lépcsőkön lemászunk. Mi egyelőre beérjük a kilátással, amit egy kb 20 km-es panorámaút biztosit végig az északi és a déli peremen. Sakkozunk hogy melyik legyen a befutó, végül hosszas mérlegelést követően a déli peremet válasszuk. Ezzel a döntésünkkel az északi út azonnal fel is kerül a "legközelebb megnézendő" listára, ami a negyedik napot elérve egyre hosszabbra nő. 

Az út mentén anasazi indiánok árulják portékáikat, és mesélnek a történeteikről, tradíciójukról. Barátságosak, beszélgetnek, kérdezősködnek, de nem rámenősek és mindemellett örülnek a kíváncsiságnak. A navahokhoz képest jóval kisebb törzs, saját teremtés történettel rendelkeznek, amelyben természetesen az ő népük volt az első. Népmeséiket előszeretettel festik meg szimbólumok formájában és lapos köveken adják tovább. Megfelelő érdeklődés mellett pedig boldogan el is magyarázzák alfától omegáig, hogy mi mit jelent. Nem vitás Canyon De Chelly hozzájuk tartozik, ők pedig a kanyonhoz, így teljes a kép. Természetesen mi viszünk egy darabot a történelmükből, elvégre autentikusabb emlék mint a megszokott hűtőmágnes, de azért akad itt értékesebb holmi is a nyaklánctól a vert ezüstig mindenféle csoda.

A déli perem egyik legjellegzetesebb pontja a White House Ruin megállója, ami a szemközti sziklafalba épített ősi romváros maradványaira nyújt kilátást. Nem egyszerű fakunyhókról beszélünk, hanem a falba vájt komplex járatokról, amik kisebb-nagyobb termeket kötnek össze. A fal előtt egy előépületet romja is látható, ami feltételezhetően valami raktár lehetett, és nem messze a romoktól  apró sátrak jelzik, hogy a kanyont jelenleg is lakják. A város építését időszámításunk előtt az 1190-es évekre datálják, azaz közel 3000 éves ősi civilizáció nyomai bújnak meg a falakban. Generációk jöttek mentek de az őseik kultúráját még ma is őrzik.  Ennek fényében nekem mondhatja bárki, hogy primitív népek voltak, egy ilyen korai építészeti remekmű nem éppen egy fejletlen civilizációról árulkodik...A romvároshoz egész közel lehet menni, ha valaki veszi a fáradtságot, és lemászik a kanyonba, úgy 2-3 óra alatt megjárható. A rövid időkeret miatt, mi csak messziről gyönyörködhetünk benne, de azért így is megteszi.  

Az utolsó előtti megállónál egész közel sétálhatunk a perem széléig, védőkorlát sehol, embereket csak hébe-hóba látunk, azok is főleg helyiek.
Teljes a csend és a nyugalom, valahogy minden lelassul körülöttünk. A mélyben vadlovak legelésznek a fejünk felett kondorkeselyűk köröznek mi pedig csak lógatjuk a lábunkat az ősi sziklákról és hagyjuk, hogy minden porcikánkat átjárja a vadnyugati hangulat. Lassan elérjük a déli perem utolsó megállóját, és ezzel felkerül a pont az i-re. A kanyon mélyéből a Spider Rock keskeny tűsziklája emelkedik a magasba, és az egész olyan elképesztő látványt nyújt, hogyha valaki azt mondaná ez is egy szent hely, én már azt is elhinném.

Ahogy a perem szélén ülve megigézve bámulom a tájat, egy indián nénike beszélgetést kezdeményez. Miután egyetértünk abban, hogy milyen csodálatos ez a hely, elmeséli hogy itt született, itt is nőtt fel, és bár egész Californiáig sodorta az élete, minden évben visszatér, hogy együtt ünnepeljen az itt élőkkel. Újra elámulok a nyitottságukon, és ez a beszélgetés valahogy megkoronázza az itt töltött napot. A nap utolsó sugarait kihasználva körbefényképezzük a magányos sziklát minden szögből, majd megkezdődik az éjszakai szállásvadászat. Idestova 5 napja léptük át California határát, és minden nap gazdagabbak lettünk valamivel. Eddigi emlék gyűjteményünket varázslatos tájak, felejthetetlen élmények, igazi indián történetek, és kézi készítésű csecsebecsék tarkítják. Canyon De Chelly-ből pedig nem viszünk mást magunkkal mint fényképeket, a történetüket egy lapos kövön, és egy kis morzsát abból a békéből, ami itt a nyugalom földjén honol már hosszú idők óta.

Írta és fotózta: Kiss Juditka (topusatippek.blogspot.com, topusatrip.com)

Chiléből léptük át bolíviai határt. A semmi közepén megálltunk a dzsippel egy kiégett busz melletti kis viskóban, hogy ellenőrizzék az útleveleinket. Bolívia pillanatok alatt a kedvenc országom lett. Az igazi ‘Dimenzió-ugrás’, ahogy én nevezem. Semmi sem olyan mint, ahogy otthon megszoktad, édeskés illat terjeng a levegőben, a nők vicces kis kalapban sétálnak az utcán, a szállás udvarán szárítják a láma húst, az emberek hatalmas kokalevél-golyót tartanak szájukban.

 Az országba a Salar de Uyuni sósivatagon keresztül léptünk be. Azt hiszem ez a világ egyik legszürreálisabb helye. Csodálatos helyeken jártunk a négy nap alatt.

A következő város, ahol megálltam szintén lélegzetelállító volt: Potosi. Ez a legmagasabban fekvő (4000 m) város a világon. Ma is híres az ezüst bányáiról, de régen Párizzsal vetekedett a fontossága. A helyiek szerint legalábbis…Ezekbe bányákba kevéske pénzért beviszik a turistákat. Egy pillanatig nem gondoltam, hogy ennyire veszélyes lesz. Rendesen beöltöztetnek mindenkit, sisak, gumicsizma, arc takaró kendő…majd az első állomás a bányász piac, ahol üdítőt és dinamitot vásárolhatsz ajándékba a bányászoknak. Igen, dinamitot vittünk a hátizsákunkban. A bányában egy pillanatra sem állt le a munka, amíg bent voltunk. Néha kiabáltak,“el az útból” és már robogott is el mellettünk a kocsi, amit két bányász tolt. A bányában négy szint volt. Az első még úgy ahogy elment, de a másodikhoz egy nagyon vékony és szűk peremen kellett végig másznunk. A hátizsákban lévő dinamit fokozta a helyzetet. Rozoga létrán másztunk át a harmadik szintre, ahol legalább már nem kellett guggolnunk, hanem fel tudtunk egyenesedni. A negyedik szinthez pedig egy következő rozoga falétra vezetett, majd csak kúszva tudtunk tovább menni. Az idegenvezetőnk rámutatott két bányászra, akik az alagút végén ástak. Azt mondta a bánya egy hete beomlott. Bent maradt legalább három ember. Nem tudjuk életben vannak-e még. Se média, se rendőrség, de mentők. Csak két önkéntes bányász, akik próbálták őket kiásni. Visszafelé még nagyobb volt a megpróbáltatás. Komoly erőfeszítés volt a szánkat eltakaró kendőn keresztül levegőt venni, az alapból is oxigén hiányos magaslatokban. Volt olyan pillanat, amikor azt hittem nem élem túl a kúszást. Végül megláttuk a fényt az alagút végén. A bányában sok gyerek is dolgozik, napi 8 órát, heti hét napban. Elképesztő és elkeserítő élmény.

La Pazban folytattam az utamat, ahol bringára pattantam és leszáguldottam a világ legveszélyesebb útjának kikiáltott szerpentinen, a Death Roadon. Bringával nem annyira félelmetes, de a hely két busznak nem elég. Az egyiknek tolatnia kell, ha szembetalálkoznak. Ilyenkor történik a baj.
La Pazból pedig érdemes felutazni a kis mini repülővel az Amazonas dzsungelbe (ha nincs pénzed a repülő útra a másik megoldás a Death Road busszal). 

Rurrenabaque egy alternatív turistaközpont, ahonnan a "Pampas" és mindenféle egyéb dzsungektúra indul. Ezen a három napon kis cölöpházakban adnak szállást és a napi utazás pedig kizárólag tutajjal megoldott. A programban sok érdekesség között piranja pecázás, anakonda vadászat is szerepel, ráadásul bizonyos helyeken lehet (rózsaszín) delfinekkel úszni a természetes közegükben. Bolivia érdekes, gyönyörű és hihetetlen olcsó (ha már kifizetted a repjegyed). Ha kíváncsi vagy egyéb beszámolókra, látogass el a www.backpacker.hu oldalra.

Szöveg és képek: Bori, a www.backpacker.hu blog szerzője

A Gulfair légitársaság Frankfurtból induló járatával érkeztünk a kis szigetország, Bahrain fővárosába, Manamába.
Az ország korábban fő bevételét adó gyöngyhalászatot mára felváltotta kőolajra épülő gazdaság.
Nagyon érdekes volt a XVI. században épült, ma már a világörökség részét képező, több – portugál, afrikai, indiai, perzsa – nép keze nyomát viselő Qal'at al Bahrain erődben tett látogatás. Az erőd közelében a sokak által ismeretlen dilmun civilizáció 4000 éves emlékei érdekes képet mutatnak az olaj pénzen épülő toronyházas szuper modern város sziluettjével.

 Manama központjára már nem jellemző a hagyomány, a globalizáció szülte fém-üveg tornyok épültek és épülnek nagy számban. Ezek között bújnak, vagy inkább nem is bújnak, hanem tűnnek ki a muszlim vallás elmaradhatatlan ima helyei, a mecsetek. A mecsetek méretei egyre inkább növekednek, az Al-Fateh Nagymecset legalább 6500 m2 és több mint 7000 hívő befogadására képes.

2010-ben, még az arab tavasz előtt volt ez a túra. Akkor még nem volt kérdés a F-1 futamrendezés. Bejutottunk a pályára és a lelátó mellett láthattunk néhány relikviát is.Elzarándokoltunk a 400 évesre becsült, vízhiány tűrő életfához, vagy ahogy az arabok nevezik Shajarat-al-Hayat-hoz.

Az állatkertet mindenhol megnézzük, ha van rá mód. Nagyon sok madárfajnak ad helyet az itteni zoo, íme néhány madárportré.

Az amúgy kihalt tengerparton még láttunk néhány - már az Iránra hangolódás jegyében - nagyon szép viseletbe öltözött, piknikező hölgy társaságot.

Fotók és szöveg: Farkas Imre (facebook.com/UtazzPixelekkel)

Másnap reggel: irány Irán! Folyt. köv.

Az Adria-tenger déli szakaszán, a Kotori-öbölben helyezkedik el két gyönyörű sziget, amelyeket az öböl gyöngyszemeinek is neveznek. Ez a két sziget pedig nem más mint Szent György és Szirti Madonna szigete.

Szent György szigete Perast város lakosságának temetője volt. Mai nap pedig katolikus kolostorként működik, és sajnos turisták számára nem látogatható.
A turisták számára látogatható sziget pedig a Szirti Madonna szigete. Keletkezéséhez több legenda is fűződik. Egyik szerint a sziget egy földrengés következtében jött létre. Ekkor két halász a peraszti Szent Miklós templom oltárképét egy sziklán találta. Az oltárképet visszavitték az eredeti helyre, de viszont kétszer is eltűnt, és a jelenlegi sziget helyén találták meg. Ekkor a perasztiak erre a helyre köveket kezdtek hordani, és idővel megalakult a sziget. Ez a legenda a sziget keletkezésének egyik változata.

A másik legenda szerint a peraszti tengerészek ezen a helyen süllyesztették el az ellenséges hajókat. Majd hajókkal köveket hordtak ide, és így alakult meg a sziget.Aki arra jár, mindenképp látogasson el erre a szigetre, mert biztos, hogy nem mindennapi élményben lesz része. 

Közel egy hónapos montevideoi tartózkodás után, ha valaki megkérdezi tőlem, hogy „és milyen Uruguay?“, nekem rögtön a nagyon barátságos és segítőkész szavak ugranak be. Talán soha nem voltam még olyan fővárosban, amely ennyire vidékiesen barátságos, ahol ilyen könnyedén megszólítják az emberek egymást az utcán, vagy ahol engem, mint külföldit ennyire szeretnének és a nyelv, kultúra vagy klíma miatti problémáimat kedvességükkel ennyire ellensúlyoznák. Különösen spanyol nyelvtudással, de ha az embernek szerencséje van, anélkül is nagyon hamar barátokra, segítőkre találhat, akik megmutatják neki a város nevezetességeit, meghívják egy asado-ra (ez a tipikus uruguayi szabad tűzön grillezett hús, és az ehhez kapcsolódó baráti összejövetel), vagy segítenek neki, ha baj van.

Uruguayt Dél-Amerika Svájcának becézik, leginkább a többi dél-amerikai országhoz képest stabil és fejlődő gazdasága miatt, illetve a közbiztonság miatt, ami ugyan a helyiek szerint enyhén romló tendenciát mutat, de még így is kiemelkedően a legjobb Dél-Amerikában. Ezt magam is tapasztaltam; az ember probléma nélkül haza tud sétálni Montevideoban este akár egyedül is, anélkül, hogy különösebben félnie kéne.

Uruguay egyébként Magyarországnál kétszer nagyobb, ezzel a második legkisebb ország Dél-Amerikában, délről a Rio de la Plata (Az ezüst folyó), nyugatról Argentína, északról Brazília, keletről pedig az Atlanti- óceán határolja. A legutóbbi adatok szerint 3,3 millió ember él Uruguayban, aminek több, mint fele a fővárosban, Montevideoban lakik.

A két leginkább szembetűnő uruguayi kulturális sajátosság a húsevés és a mate tea fogyasztása. Évi átlagos 90 kilogramm húsfogyasztással Uruguay vezeti a nemzetközi listát, ennek is a nagy százaléka marhahús, hiszen az ország a marhacsordákkal teli pampáiról is híres. Méltán nagyon kedvelt a fent említett asado, vagyis szabad tűzön grillezett hús, kolbász, sajt és zöldségek, ezt a típusú ételt a legtöbb étteremben is lehet kapni. Mikor a tudósok azt a furcsa tényt vizsgálták, hogy az uruguayiak mérhetetlen húsfogyasztásuk ellenére nem szenvednek jobban a hús által előidézett betegségektől, arra a megállapításra jutottak, hogy ez a mate tea fogyasztása, és annak jótékony hatása miatt van. Ha van valami, amit egy uruguayi még a húsnál is gyakrabban fogyaszt, az a mate tea. A mate elnevezés a kecsua mati szóból ered, amely poharat jelent, és amely később a hagyományosan a mate ivására használt tök elnevezése is lett.

Ebbe a „tökpohárba“ teszik a teafüvet, amelyet felöntenek forró vízzel, és ezt a főzetet a bombilla-nak nevezett fém szívószállal szívják fel. Egy mate átlagosan 15- 20 újratöltésre alkalmas, így az uruguayiak szívesen osztják meg a matejukat barátokkal, családtagokkal; egy pohár nekem, majd a következő kört már a következő issza. A mate-nak erős élénkítő hatása van a benne található koffein és egyéb anyagoknak köszönhetően, és tisztító hatású a benne lévő antioxidánsok miatt. Az íze egyébként jellegzetesen kesernyés, engem a natúr zöld teára emlékeztet.Uruguayban nagyon sokan a mateval és a hozzá tartozó termosszal közlekednek az utcán is, mennek iskolába, vagy csak kiülnek a folyópartra egy baráti beszélgetésre. Sokan még biciklizés közben is a termosszal és mateval zsonglőrködnek. Vicces látvány, ha más miatt nem is, emiatt érdemes ellátogatni Uruguayba.

Az ország főváros- centralizáltsága miatt mondhatjuk, hogy Montevideo maga Uruguay. Legalábbis a márciustól decemberig terjedő időszakban. Vidéken akadnak gyönyörű strandolóhelyek, ahová a fővárosból „kiköltöznek“ az emberek a nyári vakáció alatt (december- február), ezek közé tartozik Punta del Este, amely gyönyörű óceánpartjával az ország legtöbb turistát vonzó helye, La Rocha, amely szörfözésre alkalmas hullámairól híres, vagy Punta del Diablo, egy gyönyörű halászfalu közel 400 lakossal, amely a nyári időszakban a brazil, argentín és európai turistáknak köszönhetően 25 000 fősre duzzad. Ezeken kívül az országot átutazva végeláthatatlan marhacsodákkal teli mezőket láthatunk, amiket néha megszakít egy-egy farm vagy kis falu látványa.

Montevideo egyébként barátságos, nyugodt város benyomását kelti, az úgy nevezett óvárosban pedig bőven akad lehetőség bulizásra, étterem látogatásra, vagy egy kis sörözésre. Persze mindehhez igen mélyen a pénztárcába kell nyúlnunk, ugyanis az ország igen drága, főleg a szomszédos dél-amerikai országokhoz képest. Sajnos ebben a tekintetben is svájci körülményekre számíthatunk.

Amennyiben kíváncsi vagy a szerző, Rita további dél-amerikai élményeire, fotóira és cikkeire kattints ide.

A Maldív-szigetek fehér homokos tengerpartja éjszakánként ragyogó köntöst ölt, a világító kék pöttyös homok szürreális színfoltja az éjszakának. Ezt a világító szépséget a partra sodort fitoplanktonok okozzák, a biolumineszcencia (erről bővebben itt olvashatsz) következtében zafír fénybe borulnak a környezet zavaró hatására.

Képforrás:Will Ho

Vadnyugati túránknak lassan feléhez érünk, messze elhagytuk már a Grand Canyont és az Antelope Canyont, mai napirend szerint a Monument Valley-be tartunk. Az én fejemben a Monument Valley mindig a western filmekkel társult, jelenleg viszont a 168-as főúton autózunk, Page-ből Kayenta felé. Ahogy egyre mélyebben haladunk Arizonában, a sivatagi tájképet felváltva "nagyobbacska" sziklák bukkannak elő a semmiből. Elsőre megdöbbent a méretük, képekről valahogy kisebbnek tűntek, pedig ez még csak a bevezető oda ami vár ránk ma.

 
A Monument Valley tanúhegyei számos filmben feltűntek a múltban, de a filmes történelmen kívül, komoly kulturális örökséget is rejt ez a terület. A navaho indiánok földjén járunk Arizona és Utah állam határmezsgyéjén. A törzsi területen fekvő parkba látványos út vezet, senki se előttünk, se mögöttünk, és ezt az érzést csak még jobban tetézi, mikor egy csapat Harley Davidson húz el mellettünk. Ez már az igazi vadnyugat...Aki járt már erre, pontosan tudja miről beszélek. Mielőtt még elérnénk a völgyet megállunk Kayenta-ban, ami egyben az utolsó nagyobb település 400km-es körzetben. Ja igen, ha nem mondtam volna még a távolságok itt extrém méreteket öltenek. Kayenta-ból egy abszurd kép ragad meg bennem: egy McDonalds a sivatag közepén, és a dupla sajtburgert falatozó helybeli navahók akik mellesleg úgy néznek ránk mint a marslakókra.

Innen már csak 20 perc autókázás és elérjük az első kilátópontot ahonnan rálátni a völgyre. A tanuhegyeknek nevezett geológia képződményeknek saját nevük van úgy mint Rain God Mesa, Totem Pole vagy Big Chief. A nevek egyrésze az őslakosoktól származik, mások pedig az képződmények alakjáról árulkodnak mint a Sleeping Dragon vagy Elephant Butte. Az indiánok úgy tartják, hogy a monumenteknek saját szellemük van, legalábbis ezt az infot egy barátságos helyi osztja meg velünk, aki az út mellett saját készítésű portékáit árulja. Még ha csak népmese is, ott az út szélén egy igazi navahóval beszélgetve, valahogy hihetőnek tűnik.

A központig aszfalt út vezet, itt beszerezhető a szokásos hűtőmágnes és kulcstartó, innen azonban már csak kavicsos földúton lehet továbbmenni egész közel a sziklákig. Mi nem kockáztatunk meg egy defektet és inkább kihagyjuk ezt a lehetőséget pedig nagyon csábító az időutazás gondolata. Azért, hogy le ne maradjunk semmiről, pár órát könnyen elsétálgatunk a központ mellett, és megkeressük a legjobb lelátást a völgyre. Innen nézve az ezerszer látott poszter megelevenedik, háttérben a Merrick Butte, az Elephant Butte és a Cly Butte, azaz a völgy elmaradhatatlan óriásai emelkednek a magasba. Bár a kép nem adja vissza a nagyságot, de lehet következtetni az előttük szaladozó színes kis matchboxok méretéből.


Tovább haladva Észak felé, újabb óriások szaladnak el mellettünk: Sentinel Mesa, Castle Butte, és a  Bigham's Tomb, ami egyben az utolsó tanúhegy a Monument Valley sorában. Még utoljára megállunk, és visszanézünk az emelkedő tetejéről, ahol a megint csak egy jól ismert kép köszön ránk a tanúhegyek közé futó nyílegyenes útról.  Elhagyja a szánkat egy "wow" ahogy újra tudatosul bennünk, hogy itt állunk teljes életnagyságban, több millió éves sziklákkal a háttérben, amiket eddig csak képeslapokról láthattunk.

Az út szélén újabb kézműves árulja a portékait, az ezüsttől a madzagos türkiz karkötőig mindent. Ha jobban körülnéz az ember, és nem rohanó turista módjára elhessegeti őket láthatja, hogy igazi kincsek is akadnak itt, eredetiség igazolással, meg ami kell, -bár ugye kinek mi a kincs!? Mindenesetre ami itt kapható az garantáltan nem "Made in China". Mi egy karkötővel gazdagabban megyünk tovább, egy darabig még elkísérnek minket a monolit sziklák kistestvérei, mire teljesen magunk mögött hagyjuk a Monument Valley-t. Az utolsó igazi érdekesség egy Mexican Hut nevű, kb.10 főt számláló település, ahol az út szélén egy kő egyensúlyozik szombréróval a tetején. Sejtjük, hogy miről kapta a nevét Utah sivatagi megállója.

Ahogy lemegy a nap úgy érjük el Chinle-t, az éjszakai szállást, már újra Arizonában. Hulla fáradtan nincs nagyobb öröm egy kulturált fürdőszobánál és egy tiszta ágynál. Röviden számot vetünk az egy napra eső óriáshegyek számával, bár már lassan követni sem tudjuk, hogy mi mindent láttunk mióta úton vagyunk. Négy napja indultunk el Los Angelesből, megjártunk sivatagot, és kanyonokat, láttunk naplementét a Colorado folyó partáról és a western filmek klasszikus pontját. Négy nap nem sok, de ezalatt az idő alatt láttuk, megéltük és test közelből érezhettük az igazi vadnyugatot, aminek még közel sincs vége...

Írta és fotózta: Kiss Juditka (topusatippek.blogspot.com, topusatrip.com)