Világutazó

Vadnyugati kalandunknak lassan a végére érünk, utolsó megállónk következik. 2500km-t ledaráltunk kevesebb mint egy hét alatt, ideje kicsit megpihenni és feltöltődni amire nincs alkalmasabb hely mint Sedona. Az arizonai Flagstaff-től mintegy 50 km-re található a vörös hegyekkel körbezárt kisváros, a Grand Canyon déli szomszédságában. A tízezres lakosságú település nemcsak természeti szépségével vonzza turisták millióit, de erős spirituális töltete miatt gyakori célpontja a testi-lelki megújulásra vágyóknak. Persze ide kell egy jó adag nyitottság, de mi ezidáig már annyi szent helyet, sziklát és kanyont láttunk, hogy mi már nem akadunk fent a Sedonát övező misztikus történeteken.

Mikor azt mondom Sedona kisváros, úgy értem 20 perc autókázással eljutni egyik végéből a másikba, mégis annyi szórakozási és program lehetőséget találni itt, hogy egy hét is kevés lenne mindent kipróbálni. A természet szerelmesei számtalan túraútvonal közül válogathatnak, sziklát mászhatnak, lovagolhatnak, de akár a dzsip túrán is részt vehetnek.

Akik pedig csak pihenésre vágynak, azok festői környezetben élvezhetik az előkelő wellness szolgáltatásokat a jogától a masszázsig, a csoportos meditáción keresztül bármit. Az ezoterikus turizmus erősen uralja a vörös völgyet, de mielőtt még rá térnék Sedona eme aspektusára, járjuk kicsit körbe, hogy mit is lehet itt találni.

Először is vörös hegyeket, minden mennyiségben. Némelyiknek saját nevük van úgy mint Cathedral Rock vagy Bell rock, melyek feltételezhetően alakjukról kapták nevüket, de vajon mi a helyzet a Devil's Bridge-el?(ördög hídja) Talán csak annyi köze van az ördöghöz, hogy folyamatos kísértésben tartja az embereket, hogy átkeljenek a több száz méter magasban levő termesztés sziklahídon. A Slide Rock kanyon nyáron megtelik fürdőzőkkel, ősszel pedig festőkkel és fotósokkal, akik kifejezetten az őszi színek miatt érkeznek. Nem nagyon lehet itt eltévedni, kocsival vagy biciklivel könnyen felfedezhetők a tipikus pontok, de akár vezetett túrát is igénybe lehet venni. Azért én kicsit túlzásnak tartom a vezetett naplemente túrát az AirPort Vortex-nél, de tudván hogy a város a turizmusból él, végülis nem meglepő.

Azt meg kell hagyni a panoráma a reptéri kilátóról idegenvezetés nélkül is varázslatos, de ugyancsak felemelő kilátás nyílik a Holly Cross Chapel teraszáról is.

Az vörös szikla oromra épült kápolna, gyakori esküvők helyszíne is egyben, bár esküvőket előszeretettel tartanak a szabadban is. Mi épp szemtanúi voltunk egynek a folyó parton. Volt ott füstölő, indián dob egyszóval minden ami kell, hogy az ember úgy érezze ez a frigy az égben köttetett.Szót érdemel Sedona legszebb és egyben legszentebb kanyonja a Boyton Canyon is.

A helyiek úgy tartják láthatatlan templomok rejtőznek a sziklák közt, amik persze közönséges halandók számára láthatatlanok, és csakis külön szertartással válhatnak láthatóvá a beavatottak számára. Itt megjegyzem egyéni, hogy kinek mi fér bele a hitrendszerébe, de a szkeptikusok kapaszkodjanak, mert ahogy már korábban említettem, errefelé virágzik az ezotéria. Persze anélkül is lehet élvezni Sedona-t hogy az ember elmerülne a vortexek világában, de ha már akkora figyelmet szentelnek nekik, hogy a térképekre is rákerülnek, akkor egy pár szót megérdemelnek.

Ezek az energia örvények vagyis vortexek, nem feltétlenül látványos csillag kapukat takarnak, hanem egyszerűen magasabb energiájú területeket, ahol mérhetően magasabb elektromágneses sugárzást mértek. Összefüggésbe hozzák csodálatos gyógyulásokkal, ami miatt egyfajta zarándok hely is lett az évek során. Ilyen vortexek találhatók szerte a városban pl. a Cathedral Rock-nál vagy a reptérnél, és még amiről nem esett szó a Bell rock-nál. Mi napkeltét nézni érkeztünk ide, és bár még alig kezdett világosodni, odakint már jó páran jógáztak és sétálgattak, sőt mások már fent a csúcson vártak az első érkező sugarakat.

Sedonától 40 km-re délre már nyoma sincs a vörös hegyeknek, de akad helyette más látnivaló. Montezuma Castle nem egy hagyományos kőkastély, de simán megállja a helyét a korai natív építészeti remekművek között. A nemzeti emlékmű Canyon De Chelly-hez hasonlóan egy újabb sziklafalba épített város mely $5 fejeben látogatható. Több mint 40 nagyobb termet és kisebb privát cellát köt össze egy komplex több szintes folyosórendszer. Bár a zsákmány hazaszállítása nem lehetett egyszerű feladat, mindenesetre a Hopi indiánok zseniálisan megoldották a törzsük védelmét az ezredforduló környékén.  

Egy hetes túránk méltó befejezéseként kisrepülőre ülünk, hogy a madarak szemszögéből is megismerjük azt a területet, amit eddig kocsival jártunk be. Arizona színes egyveleget mutat a magasból, ahogy a vörös sziklák átadják helyüket a sivatagoknak, vulkánoknak, és kanyonoknak, még végül megnyílik alattunk a föld és berepülünk Amerika "nagy árka" fölé. Itt kezdődött egyhetes vadnyugati túránk, és hogy most felűről is megcsodálhatjuk, valahogy megkoronázza az egész kalandot. Egy hét alatt bejártuk autóval, repültünk felette, lemásztunk a felszín alá, és tapostuk a porát. Láttunk vadlovakat, néztük a naplementét a Colorado folyó partján, hallottunk hamisítatlan indián történeteket,  mégis nehéz lenne megragadni, hogy mi tetszett a legjobban. Az élmények birtokában egyet biztosan tudok: mindegy hány fényképet láttam, vagy hány indián kalandregényt olvastam, a vadnyugatot igazán megismerni és megérteni, csakis az úton lehet.

Írta és fotózta: Kiss Juditka (topusatippek.blogspot.com, topusatrip.com)

A sirázi buszpályaudvaron, éppen akkor indult busz Münchenbe (!) – Ankarán, Isztambulon keresztül. Hát, nem irigyelem azt az utast, aki a egészen a végállomásig buszozik.

Yazdba pénteken érkeztünk, ami ott ünnepnap. Az volt a különös, hogy a taxi a bazár utcáin közlekedett. Még sohasem láttam eddig zárva bazárt, a sűrű forgatag nélkül a kihalt bazár szinte kísérteties. Persze a város is nagyon csendes volt, a helyenként fedett utcákon és az étteremben elvétve találkoztunk emberrel.

Yazd a Selyemút fontos állomása volt. Járt itt Marco Polo, és meglepő módon Jászberény testvérvárosa. Esti sétánk az itteni Péntek mecsetbe vezetett. a mecset két karcsú minaretje a város minden pontjáról jól látható. Ez a mecset 14. században épült, és egyike Yazd legrégebbjeinek. A helyiek hite szerint, ha a meddő nő fölmegy a minaret tetejére, és minden lépcsőfokon megtör egy mogyorót, termékennyé válik.

Az iszlám előtti időkben már Dáriusz idején is, egy iráni próféta és hitújító, Zarathustra tanítását, a zoroasztrizmus követték. Sokak szerint az első monoteista vallás, világképe dualista ugyan – vagyis a világ jó és rossz harca – de ez a két oldal egyetlen isten, Ahura Mazda két megjelenési formája.

Istentiszteletük legjellemzőbb vonása tűztemplomokban a szent tűz őrzése. Az itteniek szerit ebben a templomban legalább ezer éve ég a tűz. Temetkezési szertartásuk különleges az európai számára. A halott tisztátlan a szemükben, minél előbb szükséges megszabadulni tőle. A holttestet egy a városon kívül épített, kör alakú, felül nyitott toronyba , a „Csend tornyába” viszik, ahol a keselyűk, a nap, a szél elvégzik dolgukat. A csontokat egy közös sírba teszik. Így nem szennyezik be a földet a halállal.
Az idős ember a temető őre, akitől tudjuk, hogy ma már ez nem engedélyezett, az utolsó sah tiltotta be. Ejtsünk szót a széltornyokról. Ez az agyagból készült, nagyjából 15-20 méter magas szerkezet az itteni klimatizáció, külön energia felhasználása nélkül hűti az épület belsejét, hatékonyan. Szinte nincs olyan épület, ahol nem építettek volna a tetőre széltornyot.

 A több ezer éves zegzugos sikátorokban csak az arra járó motorok jelentik a modern kort. A szerény külsejű házak mögött gazdag paloták húzódnak, itt nem divat a kifelé való hivalkodás. A házak befelé épültek, kívülről csak a fal és egy ajtó látszik. Este meglátogattuk a helyi, iráni birkózás szentélyét is - a zurkhaneh-t az Erő Házát. Itt külön szertartás szerint - vezető dobos-énekes adta ütemre edzenek, végeznek különös kunsztokat érdekes eszközeikkel, és táncolnak -fiatalok és idősek egyaránt.

 Az elutazás előtti hajnal a szálloda tetején hihetetlen színekkel és fényekkel fantasztikus látvány tárult az optika elé, és a még mindig néptelen városban csak iskolába igyekvő gyerekekkel találkoztunk.

Fotók és szöveg: Farkas Imre (facebook.com/UtazzPixelekkel)
Az előző rész, Irán, a perzsák országa, a következő rész Iszfahán.

Hatodik napunk egy nagyon aranyos jelenettel kezdődött, ugyanis a szomszédos falvak távolabbi, hegyoldalba épült részeit összekötő, keskeny úton autóztunk, amikor az út melletti réten két kisgyereket pillantottunk meg, akik valószínűleg számukra teljesen természetes módon, pórázon sétáltattak egy őzikét.

Miután lefényképeztük, és ezzel alaposan zavarba hoztuk a gyerekeket, elindultunk utolsó úti célunk, a világ egyik legcsodálatosabb és leghíresebb kastélya, Neuschwanstein felé. Az időjárással itt már nem volt szerencsénk, de a szemerkélő eső és a leereszkedő köd ellenére is, útközben távolról megcsodálhattuk Németország legmagasabb hegycsúcsát, a 2962 méteres Zugspitzét. Németországba átérve pár perc után már Hochenschwangauba érkeztünk, ahol szembesültünk vele, hogy a látogatóknak autóikat az itt található parkolók egyikében kell hagyniuk, innen vagy gyalog, vagy jó pénzért hintókban mehetünk fel a másfél kilométerre található kastélyhoz. Neuschwanstein magas sziklára épült kastélya első pillantásra nehezen megközelíthetőnek tűnhet, valójában azonban széles aszfaltozott út vezet a bejárathoz, a séta senki kedvét ne vegye el.

Az impozáns épület már a parkolóból látszik, azonban ottjártunkkor épp felújítás alatt állt, így először mérhetetlen csalódást okozott, hogy a híres sziluett és a csodás homlokzat helyett csak az állványrengeteget láthattuk, de szerencsére miután felértünk, megnyugodtunk, hogy a kastélynak csak a lentről látható oldalát takarták el. Neuschwanstein rengeteg turistát vonz a világ minden tájáról, az esős idő és hétköznap ellenére is rengetegen voltak, így a belépésre várni kell. A kastélyba beléptető rendszeren keresztül juthatunk be és csak csoportosan látogatható, egyedül nem bóklászhatunk és az idegenvezetés is feszített tempóban zajlik. A felnőtt jegy 12 euró, ebben benne vannak a kis készülékek, amiken magyarul hallgathatjuk a kastély, a termek és az építtető, II. Lajos történetét. A viszonylag rövid, körülbelül másfél órás látogatás természetesen egy ajándékboltban ér véget, ahol ráérősen nézelődtünk, kint ugyanis zivatar tombolt. A boltban minden turista esőkabátot vett, így nagyon vicces látvány volt a sok kis fehér szellemalak, mikor a szakadó esőben az erdőn át elindultunk a Marienbrücke felé. A Marienbrücke egy szakadék fölött magasan átívelő kis híd negyedórányi sétára az épülettől, innen nyílik a legszebb kilátás a kastélyra. Aki úgy szeretne gyönyörködni a kastélyban, mint ahogy az a lenyűgöző fényképeken is látszik, annak kötelező ide ellátogatni! A hídhoz vezető útról megcsodálhatjuk Neuschwanstein idősebb szomszédját, a Hochenschwangau kastélyt, valamint a környező hegyekre és tavakra is tökéletes kilátás nyílik. Bőrig ázva értünk vissza a parkolóba, de ez nem tántorított el egy rövid városnézéstől Füssen hangulatos belvárosában, azonban rövid kávézás és vásárlás után az eső és a hideg végül hazakergetett a szállásunkra.

Utolsó ausztriai napunk reggelén esőre ébredtünk, de az időnként felszálló köd látni engedte, hogy a hegyetetőkön bizony hó esik. A fagypont körüli hőmérséklet ellenére felsétáltunk a ház fölötti fenyőerdő aljáig, ahol tobozokat és mohákat szedtünk. A kis szürke mohát csak dekorációnak szántam, de hazatérve megéreztem csodálatos illatát, amit az utazásunk óta eltelt több mint egy év után is ugyanúgy érezni, igazi természetes illatosító, mindenkinek ajánlom! Délelőtt elautóztunk a Paznauntal leghíresebb településére, Ischglbe, majd Kappl központjában nézelődtünk, vásároltunk. A délutánt a teraszon paplanba bugyolálva üldögélve és a ködfoszlányokat figyelve töltöttük, este pedig egy film után már csomagolni kezdtünk, amit nem könnyített meg a tudat, hogy két nap múlva kezdődik az iskola és a munka. Másnap reggel, miután elbúcsúztunk kedves házigazdáinktól – akiktől azóta is kapunk karácsonyi üdvözlőlapot –, nekivágtunk a haza vezető hosszú útnak.

Írta és fotózta: Pécsi Linda

Csak Innsbruckban álltunk meg hosszabb időre, ahol a Swarowski többemeletes múzeumában és boltjában vásároltunk, valamint sétáltunk a gyönyörű belvárosban, de sajnos a város feletti hegyek ekkor is felhőtakaróba burkolóztak. Miután elautóztunk az Inn folyó partján és megnéztük az 1964-es és 1976-os téli olimpia helyszínét, már tovább is indultunk. Visszafelé is Németország délkeleti sarkán keresztül utaztunk, de már csak a Mondsee-nél és a magyar határnál álltunk meg. Csodálatos utazásunk emlékeivel a gondolatainkban el-elbóbiskoltunk, végül éjfél környékén érkeztünk haza.

Csillagtúrák az Alpokban - Észak-Tirol és Vorarlberg: Samnaun és Reschensee
Csillagtúrák az Alpokban - Észak-Tirol és Vorarlberg: Hausberg
Csillagtúrák az Alpokban - Észak-Tirol és Vorarlberg: Ötz-völgyi-Alpok
Csillagtúrák az Alpokban - Észak-Tirol és Vorarlberg: Liechtenstein

Ötödik napunk reggelén a közeli Zams település melletti Zammer Lochputz kanyonba, utána pedig Liechtensteinbe indultunk. A kanyont a hegyekből lezúduló víz alakította hosszú évezredeken át, legfőbb látnivalója a 30 méteres vízesés. A legtöbb részen a sziklafal mentén épített vasrácsos járdán kell közlekedni, de alagutak és hidak is könnyítik a sétát, így egy óra alatt bejárhatjuk az egész hasadékot. Sisak viselése kötelező!

Zamstól, ha az autópályát, és ezzel együtt a 14 km hosszú Arlberg Tunnelt választjuk, akár egy óra alatt is eljuthatunk a liechtensteini határhoz.Mi persze nem ezt tettük, a gyönyörű időjárás és a csodálatos környezet miatt a kisebb utakat választottuk. Stuben előtt tettünk egy pár kilométeres kitérőt észak felé, ugyanis itt található a különleges Flexenpass magashegyi hágó. Az 1773 méter magasan félig a hegyoldalba vájt, meredeken emelkedő útról kis ablakokon keresztül leskelődhetünk ki a szemközti hegyekre, a hágó másik oldalára érve pedig kitárul a táj, sziklákkal tarkított tágas zöld mezők terülnek el az út mindkét oldalán.

Ottjártunkkor az alagútban éppen dolgoztak, ezért csak váltva haladhatott a forgalom és meglehetősen sokat kellett várni, de egyáltalán nem bántuk, addig is kinyújtóztattuk elgémberedett tagjainkat, miközben mormotákat kerestünk a hegyoldalakban, és magunkba szívtuk a békés táj látványát a friss alpesi levegővel együtt.

Az osztrák-liechtensteini határon, mivel utóbbi ország nem tartozik a Schengeni-övezetbe, vannak határőrök, de szinte senkit sem ellenőriznek. Nekünk is csak a rendszámunkat vették alaposan szemügyre, nyilván nem sűrűn találkoznak magyarokkal, de ezután már intettek is, hogy továbbmehetünk. Liechtenstein az európai miniállamok közül a 4., a világon pedig a 6. legkisebb ország, államformája alkotmányos monarchia, valamint egyike azon két országnak a világon, amelyek szomszédjai sem rendelkeznek tengerparttal. Liechtenstein pont olyan, ahogy a legtöbb ember elképzeli: a Rajna völgyében elszórtan elterülő kisvárosok alkotta országot hegyek koszorúja szegélyezi, minden tökéletesen rendezett és tiszta, az utakon futó autók túlnyomó többsége pedig igen drága. A fővárosnál, Vaduznál átautóztunk a svájci határt jelentő Rajnán, visszafelé pedig felmentünk a liechtensteini hercegi család otthonául szolgáló várkastélyhoz. A kastély nem látogatható, de egy sétát mindenképp megér, innen ugyanis beláthatjuk az egész országot. A városokban nagy a nyüzsgés, de mégis a békés jólét hangulata érezhető mindenhonnan. Különlegesen egyedi szuveníreket itt sem nagyon találni, tollak, öngyújtók, hógömbök, kitűzők és az alpesi országok jellegzetes termékei között válogathatunk, különbséget csak a hercegi pár portréjával ellátott ajándéktárgyak jelentenek.

Írta és fotózta: Pécsi Linda

Visszafelé vezető úton már mi is Európa negyedik leghosszabb közúti alagútját, az Arlberg Tunnelt választottuk, amiért az ilyen építményeknél megszokott módon fizetni kell, személyautónként 9 Euro-t.  A Paznauntal bejáratánál ismét tettünk egy kis kitérőt, egy kisebb úton felkapaszkodtunk a völgy alján futó út és a mellette sebesen folyó Trisanna fölé, innen csodáltuk meg a wiesbergi kastélyt és mellette a völgy felett magasan átívelő vasúti hidat. Rövid autókázás után sötétedéskor értünk vissza Kapplba.

Csillagtúrák az Alpokban - Észak-Tirol és Vorarlberg: Samnaun és Reschensee
Csillagtúrák az Alpokban - Észak-Tirol és Vorarlberg: Hausberg
Csillagtúrák az Alpokban - Észak-Tirol és Vorarlberg: Ötz-völgyi-Alpok

Bár még benne vagyunk a télben és főleg a síszezonban, gondolom már ti is kacsintgattok a melegebb, egzotikusabb helyek felé. A Karib-tengeren fekvő Dominika pont egy ilyen hely. A hófehér homokos pálmafás tengerpartjaival és égszínkék vizével igazi trópusi paradicsom, klímája egész évben alkalmassá teszi a pihenésre. A gyönyörű tengerpartokon való sütkérezésen túl az aktív kikapcsolódást kedvelők is találnak kedvükre való programokat. A sziget belsejében húzódik a Karib térség legmagasabb hegye, a Pico Duarte, ha a vizisportokat egy kis túrázással egészítenénk ki. Az egész szigetet átjárja az indián falvak és a spanyol kultúra keveréke. A sziget varázsát a természeti szépségek mellett az ízletes karibi konyha, a lakosok vendégszeretete, az éjjel-nappal szóló merengue ritmusa adja, nem is beszélve a zenei fesztiválok és karneválok hangulatáról.

"Ez a Föld legjobb, legtermékenyebb, legkellemesebb, legkiegyensúlyozottabb tája, a leggyönyörűbb föld, amelyet emberi szem valaha látott" - mondta Kolumbusz Kristóf az általa felfedezett szigetről.

Felkeltette az érdeklődésed ez a csodálatos ország? Úgy érzed itt a helyed? Most itt a lehetőség, hogy adj egy esélyt magadnak: töltsd le a mobiltelefonodra az EMMA -Biztosítás könnyedén- applikációt és használd! Az alkalmazásban minden aktivitásért pontokat szerezhetsz: biztosítás kötés, ismerősök meghívása, Facebook megosztás. A pontokat beváltva részt vehetsz a nyereményjátékban, és esélyes leszel, hogy EMMA-val síelj a nyárba. A nyereményjáték fődíja ugyanis nem más, mint egy 2 főre szóló utazás a Karib-tenger gyöngyszemére Dominikára. (Az nyeremény tartalmazza az útiköltséget és az all inclusive ellátást is.)
 
Az EMMA, a teljes egészében hazai fejlesztésű pénzügyi asszisztens segít rendszerezni, megtalálni és kezelni a legjobb személyre szabott ajánlatokat a biztosítások terén. Az applikáció Androidon és iOS-on is elérhető. Érdemes letölteni, hogy mindig kéznél legyen. Bővebben itt olvashatsz EMMA-ról.

Következő napunkon is jó idő, 15-20°C ígérkezett, így újra kirándulni indultunk. Ezúttal az Ötz-völgyi-Alpok volt az úti cél, ami az 1991-ben itt talált gleccsermúmiának köszönhetően azoknak is ismerősen csenghet, akik nem ismerik az Alpok részeit. Ötzi, a jégember, aki nevét a hegycsoportról kapta, a világ legrégebbi, teljes épségben megmaradt emberi holtteste. Túrázók vették észre az osztrák-olasz határon 1991-ben, 1998 óta a bolzanoi Régészeti Múzeumban tekinthetjük meg.

Az Ötz-völgyi-Alpokba Ausztria felől három É-D irányú völgyben juthatunk el, nyugatról keletre a következő sorrendben követik egymást: Kaunertal, Pitztal, Ötztal. Utóbbi a legismertebb, itt egy hágón át is kelhetünk a hegycsoporton, valamint ebben a völgyben található Tirol talán leghíresebb síközpontja, Sölden. Pitztal gleccservasútjáról és Ausztria legmagasabban található (3440 m) felvonóállomásáról és étterméről híres. Mivel Kapplhoz a Kaunertal esik a legközelebb, mi ezt az útvonalat választottuk. Több hegyi úthoz hasonlóan sajnos ez is fizetős szakasz, egy autó napidíja max. 5 fővel 22 euró.

A völgy alján haladó út lassan emelkedett, majd egy kanyar után pont velünk szemben megjelent a Gepatsch-Stausee 153 méter magas, félelmetes látványt nyújtó kőfala. Ezt a magasságkülönbséget a víztározó fala előtt a hegyoldalra felkanyarodó szerpentineknek köszönhetően mindössze 2 km alatt kiküszöböltük, de meg is álltunk utána pihentetni az autónkat.

A fal tetejéről lefelé nézve a Kaunertalban gyönyörködhetünk, ha pedig megfordulunk, már a gleccserekkel borított hegycsúcsok emelkednek a szürkészöld víztükör fölött. A 6 km hosszú tavat elhagyva az út még kanyargósabbá válik, szalagkorlát pedig nem mindenhol van és a forgalom is igen nagy, a turistabuszok feltartják az autósokat, valamint az igen nagyszámú motorosokat is. A növényzet eltűnik, a csupasz hegyoldalakon és az út mellett megjelennek a gleccserek olvadékvizei által táplált vízfolyások, amik az egész vidéket behálózzák. 2750 méteren, egy nagy kiépített parkolóban ér véget a Kaunertaler Gletscherstrasse, amitől pár lépésre már a gleccserek fagyott folyamai csúsznak le észrevehetetlen lassúsággal a hegyekről.

Vannak itt szuvenírboltok, éttermek, mosdók és információs központok, valamint a Karlesjochbahn kabinos felvonó is a parkolótól pár lépésre indul, amivel percek alatt feljuthatunk a 3108 méter magas hegygerincre, ahol az osztrák-olasz határt piros vonal és tábla is jelöli.

Bármerre is nézünk idefent, a kilátás egyszerűen lenyűgöző: kelet felé a gleccserek borította hegyek uralják a látképet, nyugat felé, a gerinc másik oldalán a Langtaufertalon keresztül feltűnik a Reschensee kék vize, a távolban pedig a Keleti-Alpok legmagasabb hegyeivel büszkélkedő Bernina-csoport több mint 4000 méteres csúcsai is felsejlenek. Télen innen lehet lesíelni a gleccsereken, de nyáron a kilátásban való gyönyörködésen kívül nem igen lehet mit csinálni, a gerinc nagyon omladékos, innen nem lehet túrára indulni, úgyhogy felvonóval visszatértünk a parkolóba, ahonnan a gleccserekre indultunk sétálni.

A jégfolyamok egy részét hatalmas fehér takarókkal fedik, hogy lassítsák az olvadást, de így is mindenhol a víz csobogását hallani, ahogy a néhol igen mély hasadékokon lezúdul. Ha valaki gleccsertúrát tervez, mindenképpen vízálló és csúszásbiztos bakanccsal induljon útnak, erre táblák is figyelmeztetnek, amiken a gleccserek világáról is sok érdekességet olvashatunk. Aki még nem járt magashegységben, annak garantáltan felejthetetlen élményt nyújt a jégen való kirándulás, a bátrabbak akár egy kiépített gleccserbarlangban is sétálhatnak.

Végül csak el kellett indulnunk lefelé, de haladásunkat gyakran az úton kószáló tehenek nehezítették, valamint az út melletti kis tónál, a hangulatos Weißseenél és a vízfolyásokon átívelő kis fahidaknál is megálltunk pár fotóra. Visszafelé még beugrottunk Landeckba, a környék legnagyobb városába, de már egyikünknek sem volt kedve nézelődni.

Írta és fotózta: Pécsi Linda

Csillagtúrák az Alpokban - Észak-Tirol és Vorarlberg: Samnaun és Reschensee
Csillagtúrák az Alpokban - Észak-Tirol és Vorarlberg: Hausberg

Harmadnap egy laktató alpesi reggeli után kirándulni indultunk. Először a völgy aljáról induló Diasbahn felvonóval 1830 méterig utaztunk fel, ahol a Sunny Mountain élménypark található egy mesterséges tóval és étteremmel, innen indultunk bakancsosan a távoli kolompszó és a 2250 méteres Hausberg felé.

Mióta az első alpesi tájképet kiraktam puzzleból, azóta szerettem volna a hegyek között kirándulni, és ez a túra pont olyan volt, amilyennek mindig elképzeltem: a hegyoldalból lelátni az innen oly mélynek tűnő völgybe a kis házakkal, a szemközti hegyek oldalán  fenyvesek sötétlenek zöld mezőkkel tarkítva, az erdőhatár felett a füves rétek világosabb sávja tűnik fel, és szemben, alig magasabban mint mi, az Alpok szürke sziklacsúcsai hófoltokkal pettyezve terülnek el a kék ég előtt.

Hosszan szerpentinező úton haladtunk felfelé a legelőn békésen kérődző, halkan kolompoló teheneket is elhagyva, mikor a tábla szerint jobbra kellett fordulnunk, de se út se hegycsúcs nyomát nem láttuk, csupán a majdnem függőlegesen emelkedő alhavasi növényekkel borított hegyoldalt. Ennek ellenére nekivágtunk, elvégre Ausztriában a túraútvonalakat jelző táblák csak nem csalnak, és igazunk is lett, pár perces kaptató után elértük a csúcsot jelző keresztet.

Felérve láttuk, hogy ez igazából csak egy kis oldalcsúcs a hegyoldalban, így miután üzenetet hagytunk a keresztre rögzített kis dobozban lévő könyvecskére és megebédeltünk, már tovább is indultunk. Aki eddig csak a magyarországi középhegységekben kirándult, annak figyelembe kell vennie, hogy 2000 méter felett bizony nem úgy megy a túrázás, mint 500 méteren, hamarabb elfárad az ember, és inkább számoljon több idővel, minthogy ráesteledjen a hegyen. Mi is kénytelenek voltunk feladni a következő csúcs, a 2690 méteres Alblittkopf meghódítását, mert bár nagyon közel voltunk, de túl lassan haladtunk és vissza kellett érnünk a felvonóhoz, amit már délután 5-kor leállítanak. Így viszont még bőven volt időnk egy gyors autós kirándulásra a völgy DK-i vége felé.

Írta és fotózta: Pécsi Linda

Még amikor otthon keresgéltem közeli látnivalók után, akkor vettem észre a műholdképen a Galtür mellett található Staussee Kops-ot, ami egy gyönyörű víztározó Vorarlberg és Tirol határán, 1809 méteres tengerszint feletti magasságban. A tározó 1969-ben készült el, fala 122 méter magas és 400 méter széles, a korlát viszont mindössze derékmagasságú, úgyhogy csak óvatosan kukucskáljunk le a mélybe. Galtürtől délre kezdődik a fizetős Silvretta-Hochalpenstrasse, ami 2037 méter magas hágójával (Bielerhöhe Pass) köti össze a Paznauntal és Montafon völgyeket. Az út mentén még két víztározó található, egyiken még hajózni is lehet, de sajnos mi odáig már nem mentünk el, sötétedéskor kimerülten indultunk vissza szállásunkra.

Csillagtúrák az Alpokban - Észak-Tirol és Vorarlberg: Samnaun és Reschensee

Nyugati szomszédunkról a legtöbb embernek az alpesi tájak, a Milka csoki, Bécs és persze a síelés jutnak az eszébe, nem is véletlenül, hiszen turisztikai főszezonnak hagyományosan a tél minősül. Ausztria csodás tájain azonban azok az utazók is garantáltak megtalálják számításaikat, akik inkább a túrázás és biciklizés szerelmesei, mint a télisportoké. Mi az utóbbi csoportba tartozunk, így augusztus utolsó hetében indultunk útnak.

Nyaralásunk során az ország legnyugatibb tájait, Észak-Tirolt és Vorarlberget fedeztük fel, amely tartományokba a magyar turisták csupán 10%-a látogat el.  Szállásunk egy hagyományos családi panzióban volt, ahonnan a hét során csillagtúrákat tettünk a környező országok és a közeli látnivalók felé. Maga a falu a Középső-Alpokban található Verwall-csoportot ÉK-DNY irányban határoló Paznauntal (Paznaun-völgy) alján, 1268 méteres tengerszint feletti magasságban terül el, apartmanunk viszont száz méterrel feljebb, a hegyoldalba épült, így szobánkból a hegyekre nyíló kilátásban gyönyörködhettünk.

Első napunkon a rossz idő miatt megcéloztuk a Svájc keleti csücskében elhelyezkedő samnauni vámmentes területet egy jó kis bevásárlás reményében, de hamar rá kellett jönnünk, hogy az árak a nyugat-európai szinthez képest olcsók, nem a magyarországihoz. A szuvenírek és sportfelszerelések mellett főleg parfümöket, édességet és alkoholos italokat árulnak, valamint rengeteg a benzinkút is. Kirándulásunk nekem mindenképpen megérte, ugyanis egy helyi kisbolt kedves tulajdonosa készítette életem legfinomabb szendvicsét alpesi sonkából és sajtból, valamint ha mormotát nem is láttam, de legalább a hangjukat hallhattam a közeli hegyekről. Az 1846 méteres tengerszint feletti magasságban megbúvó település lényegében egy zsákutca, de csak autóval, hiszen rengeteg túraútvonal kiindulópontja, valamint Samnaun és Ischgl között terül el az Alpok egyik legnagyobb és legnépszerűbb síterepe, a Silvretta Arena, ahol akár át is síelhetünk Ausztriából Svájcba és vissza. A Samnaun és Pfunds közötti útról csodálatos kilátás nyílik a szemközti hegyek oldalán lefutó vízesésekre, de néhol rendkívül meredek és szerpentines, azonban útmenti keresztek elrettentő látványa folyamatosan figyelmezteti a sofőröket a veszélyre.  Miután visszaértünk Ausztriába, dél felé, a Reschenpass hágóra fordultunk, és Naudersi vár mellett elhaladva pár perc autókázás után már Olaszországban találtuk magunkat. Az osztrák-svájci-olasz hármas határ mellett, de teljes egészében olasz területen fekszik a Lago di Résia, németül Reschensee víztározó, amiről nem is tudtuk milyen varázslatos, ugyanakkor szomorú meglepetést tartogat.

A mesterséges tó 1950-es létrehozása során 3 tavat egyesítettek, ennek következtében - több más település kisebb részeivel együtt - Graun falu teljes egészében víz alá került, a templomtorony azonban még ma is kilátszik a tóból, emlékeztetve az egykori falura és lakóira, akik kénytelenek voltak elhagyni otthonaikat. Télen, amikor befagy a Reschensee, gyalog is megközelíthetjük az óratornyot, amiből a legenda szerint fagyos éjjeleken még ma is hallani a harangszót, pedig a harangokat még az elárasztás előtt eltávolították a toronyból.

A tó autóval is körüljárható, déli végén pedig 3 hatalmas lefolyó biztosítja, hogy a víz ne emelkedhessen a gát fölé, - innen ellátni az Ortler 3905 méter magas, örökhavas csúcsára is. Nauders és Landeck érintésével egy-másfél óra alatt értünk vissza Kapplba.

Írta és fotózta: Pécsi Linda

A békét árasztó Canyon De Chelly után nemcsak Arizona útjain, hanem az időben is utazunk kicsit. Visszarepülünk egészen a dinoszauruszok korába, és ma egy olyan helyre kalauzolunk ahol színes drágakövek hevernek a lábaink előtt. Egy igazi kővé vált erdő felé tartunk a 66-os történelmi úton, Új Mexikó és Arizona közt. A Petrified Forest Nemzeti Park, területileg nem túl terjedelmes, és mégis a világ ezen kis részére koncentrálva találhatók a legnagyobb sűrűségben ezek a különleges kőzetek. Több százmillió éves geológiai folyamatról adnak tanúbizonyságot a hatalmas kristályok, amik valójában megkövesedett fák.

Minden kavics, de még a legutolsó fűszál is szigorúan védett, erre a park bejáratánál fel is hívják a figyelmünket, és a lelkünkre kötik, hogy ami eddig a parkban volt az ott is marad. Nyomatékul, még átnézik előtte (és utána is) az autónkat, és mindent megjelölnek amit korábban összeszedegettünk utunk során. A parkon keresztül haladó 42 km-es út első szakasza keresztül fut a Festett Sivatagon.

Ha valaki látta már a Painted Desert-et akár csak képről is, az átérezheti mennyire találó a névadás. Magas mangán és vas tartalmának köszönhetően a lápkő dombok színe vörös-fehér, erre a növényzet még rátesz egy kis zölddel, egyszóval igen vidám összhatást kelt. Annak aki szereti  a biblikus hasonlatokat, tudok egyel szolgálni: miután  Isten szétválasztotta az eget és a földet, jókedvében vörösre festette eme kis szegletét, hogy ne legyen olyan egyhangú az arizonai sivatag.

Elhagyva a festett sivatagot, az út szélénél megállunk egy elhagyott kocsironcs mellett, amin az öregedés látható jelei már megmutatkoztak. Nem kell olyan hosszú időre gondolni, maximum 150 év, de semmi ahhoz az időhöz képest, ami alatt a fa kristállyá lesz. Pedig lényegét tekintve ugyan az az erő dolgozik, csak más léptékkel.

Megközelítőleg 280 millió év munkája, összhangban a természet erőivel, és láss csodát, igazi kincsek kerülnek a felszínre. Semmi túlzás nincs ebben, körülöttünk mindenfelé hatalmas tömbök hevernek, amik messziről felszeletelt fa rönknek tűnnek de a látszat csalóka. Közelebbről megnézve látszik igazán, hogy szivárvány színű XXL méretű kristályok, amik hajdanán vígan éltek az akkoriban mocsaras vidéken. Megszámlálhatatlan mennyiségben hevernek csak úgy szerte szét, kisebb-nagyobb darabok, némelyik félig még a föld alatt, és emellett aprócska színes kavicsok tengere borítja a felszínt. Ezt látva jobban érthető hogy miért őrzik annyira, sajnos nem eléggé...

A kopár sivatagos táj, amit ma Badland-nek is neveznek, valaha egész más képet mutatott. A földtörténeti középkorban itt szubtrópusi klíma uralkodott, buja növényzettel, sűrű vörös fenyő erdővel (Red Wood), és különféle állat fajokkal amiket ma megkövült fosszilok formájában őriz a föld. A megkövült fa (petrified wood) képződésének magyarázata zanzásítva a következő: az óriásfák a mocsaras talajban elsüllyedtek majd a vízben oldott ásványi anyagok a fák repedésein keresztül beszivárogtak és belűről kvarckristályokká formálódtak. 

A lényeget elég jól megragadja ez a magyarázat, de ehhez a kémiai reakcióhoz azért kellett az a pár száz millió év, ami tulajdonképpen a valódi értékét adja a parknak. Nehéz elképzelni ezt az időskálát, mint ahogy azt is hogy itt valaha őserdő volt, mi pedig azt a földet tapossuk amit valaha a dinók.

Ennek fényében elég nehéz ellen állni a kísértésnek, hogy ne csípjek fel a földről egy pár darabkát az ősidőkből, de több okból mégsem teszem. Nemcsak az ellenőrzéstől, vagy a babonától tartok, sokkal inkább attól, hogy pár évtizeden belül széthordják az emberek, egy egész földtörténeti korszak maradványait. Ennek a veszélye pedig sajnos fennáll, ugyanis a szigorú kontroll ellenére is, évente több tonnányi ásvány tűnik el a parkból. Mi a gyűjtögetés helyett maradunk a fényképezésnél, bizonyítéknak teljesen megfelel, és így legalább a Blue Mesa festett szikláit is hazavihetjük emlékül.

Itt nincsenek hosszabb turista ösvények, és különleges hegymászó felszerelést sem igényel a terep, de azért rövidebb sétára több megállónál is van lehetőség. A leglátványosabb útvonalak a Crystal Forest és a Giant Log megálló pontoknál indulnak, de ha fotózás céljából érkezik az ember, akkor érdemes a Blue Mesa sziklái közt megvárni a naplementét. 

Írta és fotózta: Kiss Juditka (topusatippek.blogspot.com, topusatrip.com)

Megérkezésünkkor első látásra úgy mértük fel, hogy két óránál többet nem nagyon fogunk itt eltölteni, ehhez képest egy fél napot lazán elsétálgattunk a Petrified Forest Nemzeti Parkban. Vadnyugat túránk ötödik napjához érve sikerült megismernünk az arizonai pusztaság egy teljesen más oldalát, és a tipikus indián filmek helyszínein túl bepillanthattunk az ősidőkbe is.

Bahrainből az iráni nagyvárosba Sirázba vezetett az utunk. Eddig a Shiraz egy nagyon finom bor fajtát jelentett számunkra, ez most jelentősen megváltozott.

De a név azonosság nem véletlen, mert a szőlőfajta perzsa eredetű, és belőle kitűnő ribizke és keserű csokoládé illatú vörösbort készítenek a világ bor termelő vidékein. Ma ennek itt nem láttuk nyomát, lévén az iszlám nem engedi az alkohol fogyasztását.

 Az első esténk a bazárban telt. Talán nem annyira meglepő, de kínai áruk nem voltak, viszont hihetetlen mennyiségű - igazi kézműves termékek a végelláthatatlan folyosókon.

Másnap Naks-i Rusztembe vezetett az utunk. Itt nyugszanak Irán - iszlám előtti időszakának egyik legismertebb uralkodói - Darius perzsa király és fia Xerxes a sziklafalban lévő monumentális sírokban. Darius Krisztus előtt 485-ben halt meg, Xerxes Krisztus előtt 460-ban. Talán még emlékszünk a thermopülai és a szalamiszi csaták történetére. E csaták vesztese volt Xerxes. 

Van a közelben - Paszargadaiban még egy monumentális síremlék, ez az Óperzsa Birodalom alapítójának, Nagy Kürosznak a nyughelye, aki Krisztus előtt 559 től 576-ig uralkodott.

 Persepolis - a romváros szintén a közelben található, építését még nem fejezték be, Nagy Sándor hódításakor állítólag tűzvész pusztította el. Persepolis volt a szakrális főváros, itt ünnepelték a perzsa új évet - ami a tavaszi napéjegyenlőség idején lehetett, itt fogadta az uralkodó a hatalmas birodalmának követeit, itt adták át az ajándékaikat. A romváros éjszakai kivilágítása lenyűgözött bennünket.

Siráz, a sok kerttel és gyümölcsfával rendelkező várost az irániak a rózsák, a bor, a költészet, és a szerelem városának tartják. ennek szellemében jártuk a várost. Voltunk az Eram palotában, Szádi és Hafiz költők mauzóleumában, ott találkoztunk egy idős szent emberrel.

 Az iszlám 652-ben hódította meg a Szászánida Birodalmat. Az iszlamizáció mélyreható változásokat okozott a kultúrában, a tudományban és az iráni társadalom szerkezetében: a felvirágzó perzsa irodalom, filozófia, orvostudomány és művészet az újonnan alakuló muszlim civilizáció lényeges eleme lett.  A mohamedán világban a péntek a "vasárnap" vagyis az ünnepnap. A városok legfontosabb mecseteit általában Péntek mecsetnek hívják. Sirázban fő mecsetnek is ez volt a neve, megcsodálhattuk az iszlám kerámia művészet remekeit.

Nem maradhat el fürdő és a perzsaszőnyeg említése sem. Úgy adódott, hogy egy olyan helyre állított korabeli fürdőben jártunk, ahol történetesen szőnyeg kiállítás volt. A fürdő terei nagyszerű hátteret biztosítottak a gyönyörű szőnyegeknek.

Fotók és szöveg: Farkas Imre (facebook.com/UtazzPixelekkel)

Az esti séta során még láttunk egy fényárban úszó, a hívőket váró színpompás mecsetet.

Következő város: Yazd. Folyt. köv.